Naplójegyzetek, fragmentumok
- április 6. szerda
Hosszabb idő után telefonbeszélgetés Filip Daviddal. Távozik egy generáció, állapította meg tárgyilagosan és elmondta: két hete ő is bottal jár, így könnyebben elsétál a szokásos baráti találkozóra. Kicsit irigylem, mert neki legalább még maradt néhány barátja. Becsülettel vállaltuk a feladatunkat, ideje volt, hogy a stafétabotot átadjuk a fiatalabbaknak, folytatta. A gyorsan múló időben igazat adok neki. A kilencvenes években még vállaltam a politikai közszereplést, az Otporral való együttműködésem volt az utolsó egyértelmű politikai szereplésem, aztán egyre inkább kimaradtam a közéletből. Valójában ez egybevág a rendszeres naplóírás kezdetével. A naplójegyzetekbe menekültem a közéleti szereplés elől. Írom a naplómat, most már inkább csak az időm tanúja vagyok, és nem az formálója. Mit tartok fontosnak? Most már én is osztom Kurt Vonnegut a Börleszk című regényének árulkodó mondatával: „Azt, hogy az embert tisztességesen alkut kössön a sorssal”. És ez a legnehezebb, mert rengetek lemondással jár. Ám nem marad más hátra, hiszen nem vehetem át az új nemzedékek feladatát. Minden nemzedék olyan sorsot érdemel, amilyen áldozatot hoz érte. Az újabb felméréseket olvasgatva fájóan veszem tudomásul, hogy fiatalok egyre konzervatívabbak, tekintélytisztelőbbek. Lehet, hogy sokkal bölcsebbek, mint én, mivel nem hajlandók kockáztatni. Ha viszont ezt a „széles utat” választják, ki vagyok én, hogy gátat emeljek elébük? Hallgatom a joviális panaszaikat. Délelőtt az állami jászol mellett foglalnak helyet, délután pedig a fotelban gyakorolják az ellenzéki szlogeneket. Hátha egyszer szükség lesz rájuk. A korszellem egyre csalárdabb, többé nem tudom többé megfejteni, hogy volt barátaim melyik mit is gondol az életről, a világról, az emberi értékekről. Közben arra is rádöbbentem, hogy a naplóírás is kockázatos vállalkozás, ezért egyre kevesebb részletet közlök a jegyzeteimből. Maradjanak a szerény életjelek: a fragmentumok. Nem egy fiatal lázongó sokkal súlyosabb szavakkal vádolt meg engem, jelenlegi autokrata rendszert. Mindezek után a legnagyobb megértéssel olvasom Szajbély Mihály levelét: „Marad a könyv, a kert, a család, a kis világok öröme. Most már mindezt ugyancsak féltőn őrizni kell.” A korszellem újabb csalárdságára ma reggel éppen Anikó hívta fel a figyelmemet. A Gondola kávézó feletti emeleten a nagy Šešelj-poszter mellé az ablakokba kihelyezték Putyin régi katonai fényképét és a donyecki köztársaság zászlóját. Ez díszeleg az én városom központjában. Ezek után aligha érthető félre a Putyin és a Šešelj ideológiája között párhuzam. Nem én minősítek, hanem Šešelj hívei. Ezek után mit csodálkozzam azon, hogy Putyin barátai kedvelik Šešelj gyermekeit?