Egy falfirka üzenete
Újvidék belvárosában, a Futaki utca egy csendes mellékutcájában, közvetlenül a katolikus és a zsidó temető tőszomszédságában található egy romos épület, amelynek valamikor, Egység volt a neve. Patinás múltját a romhalmazon kívül nem tanúsítja semmi, nincs rajta semmiféle tábla sem. Az épület az enyészeté lett. Az ablakok kitépve, a parketta felszaggatva, a falakról lehullott a vakolat, az egykor gazdagon mintázott mennyezetet már csak penésznyomok „díszítik”. Arra utaló jel sem található, hogy a két világháború között a saját erejükből emelték fel az épületet azok az újvidéki magyar polgárok, akik a városalapítók leszármazottai voltak. Ugyanazon polgárság gyermekeiről van szó, akik még Trianon előtt kérelmezték Újvidéken a magyar gimnázium létrehozását, de a budapesti kormánytól nem kaptak rá engedélyt.
Jelenleg a város tulajdonában levő romos épület egykori dísztermének falán, évek óta egymás mellett két felirat „díszeleg”. Az egyik a „magyar fasisztákat” szidalmazza, a másik pedig fenyegető antiszemita üzenetet tartalmaz. Az épület környezetének és a történetének ismeretében a két jelszó egymásba olvad és ekképpen hordoz félreérthetetlen jelentést. A magyar antiszemiták legnagyobb megrökönyödésére a kisebbséget kiegyenlítik a zsidókkal, a zsidókat pedig a kisebbséggel.
A két felirat, éppen így együtt, megindokolja azt, ami a szerbiai posztkommunista kapitalizmusban történik, s ami a vesztett háborúk utáni országban elementáris erővel tör fel. Ezzel magyarázható, hogy az ilyen és hasonló falfirkák hatására, az etnikai incidensek száma egyenes arányban növekszik, míg Szerbia mindinkább jobbra tolódik. Ebben a folyamatban az antiszemitizmus jelenti annak az eszmének a magvát is, amely a kisebbségellenesség illetve a magyarellenesség formáját ölti magára. Milosevics idején az állam ellenőrizte ennek mértékét és súlyát, s azt is, hogy milyen formában jelenítheti meg magát a nyilvánosság előtt. Milosevics bukása után ezt a szerepet a társadalom vette át, az állami eszmék kivonultak az utcára, s többé nem felülről, hanem alulról irányítják őket.
2000. vagyis Milosevics bukása után, a fiatal nemzedék rokonszenve majdnem teljes egészében jobbra fordult. A közvélemény-kutató intézetek szerint Sesely pártjának, a Szerb Radikális Pártnak a robbanásszerű népszerűségét – ma Szerbiában ez a legnagyobb Párt – éppen a háborúban felnövekedett fiatal nemzedékek értékválságának köszönheti. 2000 után tehát, egyre másra jöttek létre a fiatalokat toborzó jobboldali és szélsőjobboldali civilszervezetek, amelyeknek az eszmei mintaképe a két háború közötti szerb antiszemitizmus ideológusa, Nikoláj Velimirovics püspök lett, akit időközben a szerb pravoszláv egyház szentté nyilvánított. Ezzel párhuzamosan, még Dzsindzsics kormányfő idejében, bevezették az iskolákban a hitoktatást, , amelyet a tanügyi szerveknek nincs jogában ellenőrizni, sőt még arra sincs felhatalmazásuk, hogy betekintsenek programjába -, aminek következtében a pravoszláv egyház állami befolyása tovább erősödött, olyannyira, hogy több liberális szellemű belgrádi civilszervezet nyilvánosan feltette a kérdést: vajon Szerbia szekuláris államnak tekinthető-e még? Mindebből logikusan következik, hogy a közelmúltban Szerbia parlamentje – Boris Tadics Demokrata Pártja is – egyhangúlag megszavazta Drazsa Mihailovics csetnikmozgalmának rehabilitálását, annak ellenére, hogy e mozgalom tervezete szerint, a II. világháború után megteremti a „homogén Szerbiát”, amelyben nem élnek kisebbségek. Ugyanaz a tervezet szerint, őket „békésen” kitelepítették volna, s cserébe befogadták volna a más, (főleg a szomszédos) országokban élő szerbeket. A csetnikozmgalom tervei szerint magukkal hozták volna Baja városát is.
A velimirovicsi eszmékre és a mihailovicsi politikára esküvő új szerb jobboldal, avagy „demokratikus nacionalisták” ahogyan magukat nevezik, természetesen erélyesen tiltakozik az ellen, hogy nacionalistának vagy antiszemitának nevezzék őket. Ők, ahogy mondják, csak a szerb nemzeteszmét romboló idegenszerűség, illetve az idegenszívűség ellen harcolnak, s védeni kívánják a „szerves szerb nemzettudatot”, a „felvizezett szerbekkel” szemben. Idegeneknek számítanak továbbá a nem alkalmazkodó, illetve nem lojális zsidók, a magyarok, a bosnyákok, a horvátok, stb.
Ebben az értelemben az újvidéki Egység falán levő két falfirka az új szerb jobboldal manifesztuma. Hogy ennek hatása, mikor kezd el lanyhulni, az természetesen nem attól függ, hogy a rendőrség elkap-e néhány piktort, vagy pedig a kormányfő kialkuszik-e néhány kisebbségi politikussal, hanem attól, hogy Szerbia mikor áll meg a jobbra csúszás lejtőjén, illetve, hogy a szerb jobboldal mikor lesz képes egy európai önkorlátozó metamorfózisra.
A fotódokumentum tanúsága szerint, a napi politikán túlmutató jelenségről van szó, amelyre nem csak napi-politikai, hanem mielőbb kulturális és távlati szellemi választ kell találni. A politikusok taktikai diskurzusa meddőnek bizonyul. Szerb részről is, de a magyarról is. Mint ahogy nem elegendő az antiszemitizmus megfékezését azzal elnapolni, hogy ki kell várni, míg Szerbia belép az Európai Unióba, ugyanúgy abszurd lenne a magyar kisebbség bajainak átfogó orvoslását azzal az, úgymond, liberális politikai szlogennel elodázni, hogy helyzetét majd az EU megoldja. Mert egyazon éremnek két oldaláról van szó.
Már csak az a kérdés, hogy hány érem létezik. Az egész posztkommunista régióban ugyanis a jobboldal bizonyos áramlatainak megvannak a saját „kedvenc” antiszemitái, és kisebbségellenes szélsőségesei is, akikkel természetesen nem száll vitába. Ez kiderül a szerb jobboldal magatartásából is, amikor a szélsőségek elleni társadalmi akció helyett, megelégszik azzal az állítással, hogy inkább apró, nem is annyira etnikai jellegű kocsmai verekedésekről van szó. Akárcsak a magyar jobboldal, amely egyrészt védi a határon túli magyar kisebbségeket, de elfogadja azt az eszmerendszert, amelynek a nevében üldözik a kisebbségeket. Hogy ez a kettő nem kompatibilis, legékesebben a romokban levő újvidéki Egység épület dísztermének falára pingált jelszavak bizonyítják. Nem véletlen tehát, hogy az új szerb jobboldal egyes képviselői mélységesen igazat adnak a magyar antiszemitáknak, s csak azt nem értik, hogy miért következetlenek, amikor (egyébként jogosan) a határon túlra vetik aggódó tekintetüket.