Mit szól a csarsi?
2013. augusztus
Renoválnak
Több mint két éve hunyt el a háztömböm lakója N. úr, utána pedig a felesége távozott az élők sorából. N. úr afféle régi vágású ügyvéd volt, előzékeny, udvarias és távolságtartó. Mindig aktatáskával láttam, sötét öltönyben, kalappal a fején. Több mint negyven éve lakunk ugyanabban a háztömbben, de soha sem láttam másmilyen öltönyben. A NATO légibombázások idején is így öltözött, nem akadt erő, amely megváltoztatta volna szokásait, életformáját. Naponta olvasta a Magyar Szót. A kilencvenes évek közepének egyik időszakában ez a napilap a Soros Alapítvány támogatásának köszönve látott napvilágot, ám a Milošević rendszer erősen limitálva engedélyezte, hogy az alapítvány papírt vásároljon, így hát a Magyar Szónak is csak minden második napra jutott papír. N. úr fel is panaszolta a felvonóban, úgy érzi, megalázzák azon a napon, amikor nem vásárolhatta meg az újságot. Gyakran találkoztunk esténként is a felvonóban, ugyancsak aktatáskát tartott a kezében, valamelyik magyar kisebbségi párt irodájába igyekezett, ahol ügyvédként segédkezett. Természetesen önkéntes munkával. Aztán elmaradozott, mert látta, hogy sokan a karrierépítéssel foglalkoznak, a pénzt is jobban szeretik a kelleténél, mondta óvatosan. Nem szokott durva kifejezéseket használni, ezúttal is disztingvált volt. Erkölcsi értékrendjével nem volt összeegyeztethető, hogy pénzért „tegyen valamit a magyarságért”. Amikor a házunkba bevezették a kábeltelevíziót, fellélegzett. Nem kell többé az antennával bajlódnia, hogy nézhesse a magyar televíziót. Halála után a postaládáján maradt a neve, s gyakran tisztelettudóan álltam meg előtte. A napokban azonban lányai eladták a lakást, egy pravoszláv pópa vásárolta meg, a ház lakói szerint igen olcsón jutott hozzá. Bizonyára kellett a családnak a pénz. Az egyik lány Budapesten él, kell az euró a pesti lakásra. A postaládán továbbra is N. úr neve látható, az emeleten munkások renoválják a lakást. Liften szállítják le a törmelékanyagot és hordják fel a cementet, s mindazt, ami kell a renováláshoz. Természetesen a lift délutánra felmondja a szolgálatot. Legyalogolok, megállok a postaláda előtt. Egy pár napig még bizonyára marad az ő neve, aztán ez is eltűnik.
Eszék és Újvidék
Ivana Šoljat-Kuči, horvát írónővel vagy másfél évvel ezelőtt találkoztam az eszéki Horvát Nemzeti Színházban. Közös eszéki fellépésünk után az Understadt című regényéről beszélt, amelyet éppen akkor küldött el a kiadónak. A regény megjelent és az eszéki színház műsorára tűzte dramatizált változatát. Nem lenne benne semmi különös, ha a regény nem az eszéki németek szörnyű sorsáról szólt volna. A történet szóról-szóra azonos a vajdasági németek és magyarok elleni retorzióval. Tömegsírok, vagyonelkobzások, kitelepítések, kényszermunka. Börtönök és munkatáborok. Beszélgetésünk hosszúra nyúlt, mert én is éppen a Neoplanta avagy az Ígéret Földjének befejezése előtt álltam. Ugyanez történt a Vajdaságban is, és ugyanez szűrődött be az én regényembe is. Egymás szájából vettük ki a szavakat. Most olvasom, hogy az Understadt a Dubrovniki Nyári Játékok műsorára került és nagy sikert aratott, közben elképzelem, hogy az újvidéki Szerb Nemzeti Színház műsorára tűz egy drámát, amely a magyarok és a németek elleni atrocitásokról szól, és a közvélemény ugyanazzal az empátiával fogadja, mint a hideg napokról szóló történeteket, amelynek borzalmait immár a magyar írók is megírták.
Fájdalommentes halál?
Traian Basescu román államelnök hétfőn a 11. Marosfői Nyári Egyetemen, úgymond, elvesztette türelmét: „Az idei volt az utolsó év – mondta -, amikor a teljes magyarországi politikai elit zavartalanul lófrált Hargita és Kovászna megyében. Ami sok, az sok, és ez többé nem fordulhat elő. Őszintén szólva államfőként kíváncsi voltam, meddig mennek el. Ebben az évben elértek egy olyan határt, amelyre azt mondom innen, ahol ők is jártak: ez túlzás, és nem fog megismétlődni többé.” Ezután sokat sejtető mondattal folytatta: „Románia nagyon gyorsan lépni fog, más országokkal együtt, mert Magyarország az instabilitás tűzfészkévé vált a kisebbségi kérdésben. Románia vezető szerepet fog vállalni Budapest rendreutasításában.” Nem tudni tehát, hogy jövőre „lófrál-e” Erdélyben a „teljes magyarországi politikai elit”, és azt sem tudni, hogy milyen lépéseket foganatosít Románia az EU-ban, de egyre inkább kiviláglik, hogy a kisebbségi jogok kérdésére az EU-nak sincs megbízható válasza. Ezt éppen Basescu nyilatkozata tanúsítja. Keményen bírálta Szerbiát is, mondván, hogy Szerbiának még sokat kell bepótolnia, hogy EU-tag lehessen, ugyanakkor a szerb politikusoknak felrótta, hogy a románokkal szembeni asszimilációs politikát folytatnak. Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára magyar-román viszony ápolását helyezte előtérbe és elutasította a vádakat. Ivan Mrkić Szerbia külügyminisztere ugyanezt tette és arra figyelmeztetett, hogy az Európai Unió példaértékűnek tartja Szerbia kisebbségpolitikáját. A részben az EU-n belül zajló villongások azt jelzik, hogy az Uniónak nincsenek kialakított normái a nemzeti kisebbségek jogairól. Gondolok például a kisebbségi autonómiára. Vajon azok számítson továbbra is belügynek, vagy pedig legyen EU-s norma? Attól tartok, hogy a brüsszeli bürokraták a kisebbségi közösségek részére az egyéni jogokkal koszorúzott fájdalommentes halált látták elő.
A pénzügyminiszter és a kultúra
A sajtó megértéssel fogadja Lazar Krstićet, a „yalei zsenit”, a pénzügyminiszteri tárca várományosát. A szakemberek többsége sem kifogásolta. Ha jól értem, csodát várnak tőle. Lehet, hogy tényleg rendkívüli képességekkel megáldott szakember, de csodára ő sem képes. Ehhez a csodához ugyanis egy másik csodára lenne szükség, arra, hogy megváltozzon a társadalom értékrendje, a jelenlegi politikai elit magatartása, a kultúra és közerkölcs. Az is lehet, hogy az új pénzügyminiszternek kell majd kimondani, hogy nagyrészt az eltorzult kultúrában és erkölcsben rejlenek a gazdasági bajok gyökerei. Úgy vélem ugyanis, hogy a mi gazdasági válságunk részben függ össze a világgazdasági válsággal, részben ugyanis az erkölcsi értékrend válságának következménye. Az új pénzügyminiszter tehet kiváló intézkedéseket, azoknak éle kicsorbul, ha a belgrádi csarsi, a dedinjei és a vidéki kiskirályok felemás módon hajtják végre. Egyszer ugyanis be kell vallani, hogy kamatostól meg kell fizetni a kilencvenes években folytatott politika árát. Ezekben az években futnak be az elmúltévek tétlenségi politikájának az ára is. Némi szkepticizmusra ad okot, hogy 2000 után szerepet kaptak a külföldön érvényesült szakemberek, akik azonban legfeljebb csak addig állták a sarat, amíg Djindjić szeme rajtuk volt. Aztán ők is meghemperegtek abban a mocsárban, amely várt rájuk. Most a bíróságoknak kell kimondani, hogy milyen is volt az a mocsár, és nagy kérdés az, hogy lesz-e merszük, van-e a bírákban annyi civil kurázsi, hogy szembenézzenek a tényekkel. Túl erősek a válság haszonélvezői és túl gyenge az autonóm, kritikus polgári oldal. Az új pénzügyminiszternek tehát mindenekelőtt a pártokráciával kell megvívnia, a többi már szakmai haditett lesz. A pártbárók és a pártgrófok a választások után ide-oda röpködnek, sokan már a harmadik pártban ékeskednek, az udvari tájkunok és a „mindig párthű” ide-oda röpködők most éppen Aleksandar Vučićot dicsérgetik, keresik a helyüket, de ha egyszer meglelik, akkor nem hagyják, hogy egy fiatal pénzügyminiszter rendbe hozza az országot.
Rákebéd és kapitalizmus
Herceg Novi. A kávézó teraszán egy orosz turista birkózik a tányérján levő rákkal. A pincérek egymásra mosolyognak. Lám, nem olyan könnyű a szocializmusból a kapitalizmusba vezető út.
Program vagy üres papír?
Jól tették az újvidéki haladók, hogy bejelentették, miszerint nem kívánják az utcán döntögetni a tartományi vezetőséget, hanem a parlamentben. A demokrata érzelmű egyén ezt helyesli, de nem rejti véka alá, hogy egyben kíváncsi is. Mi a haladók szándéka a Vajdasággal? Nagyobb autonómiát követelnek? Vagy kisebbet? Az asztalra fognak csapni, hogy a kormány teljesítse a tartomány iránti kötelezettségét? A többi sorsöntő kérdés, mármint a gazdasági, az oktatási, az egészségügyi, a monetáris úgyis a központi kormánytól függ. A kíváncsi demokratát tehát érdekli az ellenzéki vajdasági program. Az ellenzéki párt, amely országos szinten hatalmon van, tartományi szinten nem lobogtathat üres papírt.
Közelíteni!
Közeleg Szent István napja. A mediterrán nyárban Széchenyit olvasok. Soha jobbkor, hiszen a Hitelben leírt mondatok manapság különös fontosságúak. “Törzsökös magyar áll az igenis külföldies magyar ellenében, úgy állnak, mint ellenségek, s nem mint földiek és barátok. Holott legjózanabb volna egyiknek is, másiknak is kissé engedni s egymáshoz közelíteni.”