Mit sirat a Zmaj utca?
2011. december
Belügyi csintalanságok
Újra fellángolt a Đinđić-gyilkosság körüli vita. Srđa Popović a neves belgrádi ügyvéd feljelentést tette az ügyészségen, s kérte Nebojša Čović es Velimir Ilić felelősségének kivizsgálását. Záporoznak a nyilatkozatok és a cáfolatok. Mindenki ártatlan! A bíróság eddig csak azok felett ítélkezett, akik meghúzták a ravaszt, de gyilkosság politikai hátterét nem sikerült feltárnia. Mintha csupán néhány belügyi dolgozó csintalankodott volna. És úgy puszta véletlenül megölték a kormányfőt. Az évek múlnak, s most már egyértelmű, hogy a „titokzatos gyilkosság“, nyomasztja az ország lelkiismeretét, amely mindaddig nem tisztul meg, amíg ki nem derül az igazság.
A könyvek sorsa
A Matthes § Seitz elküldte a szerződést az új könyvemre. A Bűnhődés február végén jelenik meg németül. Promócióra a lipcsei könyvvásáron kerül sor. A kiadó hirdeti is a honlapján http://www.matthes-seitz-berlin.de/scripts/buecher/vorschau/index), s ugyanott megrendelhető. Az Exterritórium már nem kapható se magyarul, se németül. A felsőbb hatalmak ítélete szerint a Vajdaságba nem is kerülhetett könyvárusításai forgalomba. Igaz, az Egy makró emlékiratai sem.
Rákmozgás
Hátrálunk, hogy bosszút álljunk a jövőn.
Utópia és inkvizíció
A Spiegel, a Neue Zürcher Zeitung, a Die Zeit és más lapok után a Süddeutsche Zeitungban Karl-Markus Gauss az Európa-dija esszéista is méltatta az Egy makró emlékiratait. A hamis szocialista utópia leleplezését emeli ki. De milyen is lenne a hamisítatlan szocialista utópia, töprengek negyven év után. Az, amelyről az őskeresztények után annyit álmodozott az emberiség, de amelyről vagy az derült ki, hogy lehetetlen, vagy pedig balul ütött ki. Mindig valamiféle inkvizíció végzett vele.
Íróhangok
A Vajdasági Íróegyesület szalonjában immár rendszeressé vált az írók időnkénti kötetlen találkozása. Elfáradok a rendezvényre, nem a felolvasás miatt, hanem hogy lássam régi írókollégáimat. Van, akivel már két-három évtizede nem találkoztam. Megdöbbenten látom, hogy a régi kollégák arcvonása megváltozott, s csak akkor ismerek rájuk, amikor hallom a hangjukat, amint felolvasnak. A hangszín a régi, csak a mondatok ritmusa lassult le.
Karácsonyi helyzetkép
Túl sok az alakoskodás. Az Isten sem ismer ránk.
Kisebbségi szélsőjobb
Ha valami nem jön közbe, akkor a vajdasági magyar választópolgárok a soron levő szerbiai választásokon két kisebbségi lista között választhatnak. Az egyiken a VMSz jelöltjei szerepelnek, a másikon pedig a Magyar Fordulat néven Vajdasági Magyar Demokrata Párt, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége, a Magyar Polgári Szövetség és a Magyar Remény Mozgalom koalíciója. Pásztor István a VMSZ elnöke azzal kapcsolatban, hogy ez a koalíció nyitva hagyta a kaput a VMSZ előtt, kijelentette, hogy a ”Szélsőjobboldali ötletekkel, elképzelésekkel a VMSZ még áttételesen sem érintkezhet”. Érdekes, hogy a VMSZ értelmiségei, holdudvara, pártlapjai mindeddig kerülték a vitát a szélsőségesekkel. El voltak foglalva kritikusan gondolkodó értelmiséggel való leszámolással. És most, mint a derült égből a villámcsapás, éppen a választások előtt kiderült, hogy vannak szélsőségesek. És vannak „gyanús pártok”, amelyek velük „érintkeznek”. Igaz, hogy Pásztor István – de csak ő – előzőleg már szóvá tette létüket, de a pártelnök szavai a VMSZ pártértelmisége között és „holdudvarában” visszhangtalanok maradtak. A VMSZ média-gurúi, sem elemezték a jelenségek hordozóit, nem szálltak vitába velük. Nem derült ki, hogy miben is nyilvánul meg a vajdasági magyar kisebbségi szélsőjobboldal programja. Léteznek, de névtelenek és „absztraktak”.
A kakukktojás története
A szélsőségesek minősítése juttatja eszembe a honvéd-vitával kapcsolatos feljegyzésemet. „Most kiderült – írtam 2004-ben, tehát hét évvel ezelőtt a Családi Körben, s megjelent Időírás, időközben II. című kötetben (Családi Kör kiadása, 2011) – hogy a politikusok nem tudtak semmiről. Bokros teendőik mellett nem olvastak újságot! Sejtelmük sem volt az eseményről. A nagyobb párt feljelenti a kisebbik pártot. Az helyezte el a kakukktojást. Jaj, csak ne ilyen dicstelenül, lealacsonyítóan, ne ilyen gyámoltalanul! Camus írta egyszer: ’Az ember veszendő. Lehetséges; de vesszünk el úgy, hogy ellenállunk.’ Ebben a komikus hangzavarban, amelyben újra felmerül a kollektív bűnösség vádja – éppen Szerbiában, ahol már az óvodások is azt éneklik, hogy nincs kollektív bűnösség – elsikkad valami az emberi sorsból. Semmiképpen sem ironizálnék azzal, hogy kiöregedett hadfiakról van szó. Inkább megrendít az egyszerű emberek tragikus sorsa, akiket lehet, hogy az eke mellől szólítottak hadba, akiket a törvény erejével vittek ki a frontra, és akik egész életükben nem élhettek teljes életet, akiknek még a családjára is rávetült az árnyék, akik végső fokon a magyar úri osztály, a hazafiaskodó, zászlólengető, nemzeti szólamokkal hencegő urambátyámos kaszt áldozatai voltak. Időről időre minden kínosan ismétlődik a történelemben. Ma sokan újra ennek az úri Magyarországnak a hőseit sírják vissza, én tőlük tartok, kevésbé ezektől a közkatonáktól. Valahol itt rejtezik egy igazi drámai trilógia kezdete. Valami görög borzalom, ami nem táncszínház többé.” Ehhez ma sem tennék hozzá semmit. Akkor írtam, amikor a „nagy pártunk” elítélte a honvédtalálkozót, és a felelősséget a „kis pártra” hárította. Ma védjük ugyanezeket a honvédeket és rehabilitálni akarjuk őket. Ma sem tudok mást mondani, mint akkor, ezeket az embereket az eke mellől szólították el és a törvény erejével vitték a frontra, s amit nekik később át kellett élniük, az a görög sorstragédiákra emlékeztet. Ártatlanokról van tehát szó, s akik ezt hirdették, azokat szélsőségeseknek nevezték.
Sínen/vakvágányon
Az újesztendő előtt egyre szürkébb a közélet. A jól fizetett funkcionáriusok sikereikkel dicsekszenek. A magyar pártlapok is unalmasak, monotonok. Ha egyik-másik vezető néhány napon át nem nyilatkozik, akkor rémülten gondolok arra, hogy talán a betegágyat nyomja. Halálos komolysággal tett nyilatkozatok arról szólnak, hogy az elmúlt években halmoztuk a sikereket. Saját munkájukkal elégedettek a többségi nemzet pártjai és a kisebbségi kormánypártok, a többségi kormánypártok és az ellenzékiek. Igaz, a választások előtti tolongásban elmosódik az ellenzékiség és a kormánypártiság közötti különbség, mert néhány kormánypárt, amely a hatalom elosztásakor támogatta a kormányt, kezd „kitáncolni” és a hatalomban csücsülve ellenzékinek tünteti fel magát. Kész bohózat! Minden évben ugyanazt mondják, ugyanazok, ugyanott: Sínen vagyunk! Megtörténhet azonban, hogy vakvágányon.
A Zmaj utca siratja Európát
Alkonyodik. Séta a Zmaj utcában. Sok kávézó előtt látom az őszidőből ottfelejtett székeket, az utca azonban kihalt, csak itt-ott siet el mellettem egy-egy bevásárló. Mintha a Zmaj utca is Európát siratná. Tudja, mit sirat, mert az utca épületei emlékszenek Európára. Nem maradt más, minthogy várjam a tavaszt, hogy lássam az utca vonzó arcát. És mi lesz, ha a tavasz elmarad, faggatom magam a Duna utca felé tartva. A nyolcvanas évek végén irt esszék jutnak az eszembe. Nominantur Neoplanta, írta Mária Terézia a városalapító okmányra. Betérve az utcába, most is úgy érzem magam, mint akkor, mint az őrző, aki nem kell senkinek. Elfelejtettem a jelszót, de azt sem tudom, hogy mit őzök Megállok az Európa cukrászda előtt, felismerem a tulajdonosát: az egyik asztal mellett magányosan bóbiskol. Nem veszik körül a törzsvendégek. Egy járókelő rám köszön, de a félhomályban nem tudom megállapítani, hogy ismerős vagy ismeretlen. Visszatérek az üres sétálóutcába, figyelem hogyan díszítik fel a város a katolikus karácsonyra (is). A szlovén, az osztrák cégek előzőleg jó példát mutattak, kivilágították az üzleteiket, irodahelységeiket. Érdekes, hogy a multinacionális cégek nyitottak a vallási pluralizmus felé. Meglep, hogy az Elektrovojvodina is követte őket. Szerbia főméltóságai gratulálnak a katolikus és a református hívőknek. Ezúttal a belgrádi médiumok is megemlékeznek a karácsonyról. Az ünnep bekerült a politikai kánonba. A szerb nyelvű sajtó interjút készít a katolikus egyházatyákkal, akik elismerik, hogy Szerbia jó irányba változik Közben Temerinben előbb két fél téglát vágtak be egy családi ház ablakán. Hatalmas luk tátong a redőnyön. Szerencsére, a szobában nem tartózkodott senki. A rendőrség még jegyzőkönyvezni sem volt hajlandó. Aztán – ezen felbátorodva – ugyancsak Temerinben két szerb férfi elnáspángolt egy idős magyar asszonyt, aki a szentmiséről tartott hazafelé. Az áldozat tartós sérülést szenvedett. De erről a dübörgő sikeráradat közepette nem illik beszélni.
Hová pillant az Isten?
Karácsonyi szentmisére harangoznak. Egy kép ragadja meg figyelmemet. Az egykori kommunista funkcionáriusok törtetnek az első sorokba. Bizonyára azt gondolják, hogy az isten csak az első sorokra tekint le.
Családi Kör, 2011. 12. 22.