Mini-burzsujok

2012. március

Gyámoltalan haszonlesés

Valami fontos dolog történik a kortárs magyar költészetben, töprengek Marnó János interjúját olvasva a Magyar Narancsban. „Művészetről, költészetről lévén szó üdvtörténeti haszonleséssel kell itt számolnunk, vagyis végső soron kiszolgáltatott, gyámoltalan haszonlesésről, ellentétben a direkt politikai vagy gazdasági haszonlesőkkel.” Elvesztek a rendszerváltási illúziók és remények, összeomlott a kényelmesnek ígérkező elefántcsonttorony.

Pinchon omázsa

Heteken át olvastam Balzacot, aki rólunk írt, a mi hétköznapjainkról, ettől menekülve Thomas Pinchon Inherent Vice c. új regényét veszem a kezembe, hogy valami távolival és ismeretlennel szembesüljek. A „posztmodern zseni” nyelve azonban szörnyen ismerős, a mondatok ugyanúgy csengnek, mint azok, amelyek a Zmaj utcában hallhatók. Nyoma sincs annak a mesterkélt nyelvnek, amelyet a széplelkű irodalmárok kedvelnek. Pinchon omázsa ez: tiszteleg hatvannyolcas nemzedék előtt. Talán ez az év posztmodern emersoni pontja, akkor elveszett minden, legfőképp az ártatlanságunk.

A szocializmusról

Manapság megdöbbentően frissen hangzik Márai Sándor mondata: „Minden kapitalizmus, amely nem köt idejében ésszerű kompromisszumot a nyugati értelmezésű szocializmussal – menthetetlenül a vörös, barna, vagy zöld fasizmus egyik válfajába süllyed.” Mintha tegnap írta volna, pedig 1951-ben született az elképesztően aktuális mondat, amelyet a mi kis perem kapitalistáink, esetünkben vidéki kiskirályaink, mini burzsujaink oly álságosan sepernek a szőnyeg alá.

Jób, a hiteles

Nem hiszek azoknak, akik naponta hivatkoznak az Istenre és úgy beszélnek róla, mintha haverok lennének. Csak azokban hitelesek, akiket büntetett, avagy próbára tett az Isten. Különösképpen Jób.

Ugyanaz – másként

Kimondani is nehéz: húsz év alatt, semmi sem okultunk. Valójában, mit történik itt és most? Ugyanaz – másként.

Hetven százalék!

Hivatalosan nem kezdődött el, de máris folyik a választási kampány. A pártaktivisták ajtóról ajtóra mennek, és megpróbálnak meggyőzni bennünket, hogy milyen fontos a véleményünk. Sajnos, nálam leginkább délután három és négy óra között csengetnek, éppen akkor, amikor pihenni szeretnék. Ha ajtót nyitok, azonnal kezdődik a győzködés. Soha sem gondoltam, hogy ilyen fontos lennék a pártok részére. Tudom, hogy ez csak pár hónapig tart, utána nem lesz rám kíváncsi senki.  A sajtóban egymásnak rontanak a politikusok, s rögtön látom, hogy lesznek, ideig-óráig tartó, úgymond, nagy botrányok. A kisebbségi szintéren újdonságnak számít, hogy Orbán Viktor bejelentette: a közelgő szerbiai választásokon személyesen kampányol a VMSZ mellett. A Jobbik tiltakozik, szerinte a kormányfőnek nem kéne egy párt mellett kardoskodnia, hanem a plurális délvidéki magyarságot kéne mozgósítania. Nincs abban semmi meglepő, hogy a választások előtt felülkerekednek a pártérdekek, fellángolnak a pártviták. A Vajdaságban azonban ebben van némi groteszk elem. Öt pártunk van, s mind az öt a nemzeti oldalon határozta meg magát. Az elmúlt nyolc évben a szocialistákkal egyik párt sem tárgyalt – kivéve a VMSZ-t. Ami a szándékot illeti, egyik sem vádolható azzal, hogy elhanyagolja a nemzeti érdekeket. Az öt közül négy a Fideszt szellemiségét tartja mintaadónak. A VMDP akkor is teljes mellhosszal állt ki a Fidesz mellett, amikor az a párt eléggé távol volt a hatalomtól. Legfeljebb egy, a Magyar Remény Mozgalom hajlik inkább a Jobbik felé. Nos, közülük egyet karolt fel a magyar kormány. Nem ismerem az indokokat, de nem is fontos, a pártok és a politikusok teszik a dolgukat, a pártérdekeket nézik, ami érthető, én viszont továbbra is azt tartom a legfontosabb kérdésnek, hogy a magyar választópolgárok tömegesen lépnek-e az urnák elé vagy nem. Azt tartanám kielégítő eredménynek, ha választópolgároknak legalább hetven százaléka a kisebbségi pártokra szavazna. Mert ennek van most tétje. Nem az foglalkoztat, hogy melyik párt kerül ki győztesen, s melyikért kell kampányolni, hanem az, hogy legyen végre egy párt, amely leállítja a magyar kisebbség lélekszámcsökkenést. Ez a nemzeti érdek, a többi pártretorika. De a népszámlálási eredményekről sajnos csak a választások után tudunk meg egyet s mást. Szorongva várjuk az eredményeket, a politikusok hallgatnak róla, mintha baljós üzenetet várnának.

Régi szerepek, új szereplők

Elfogadom a meghívást és elsétálok a vajdasági független újságírók tisztújító közgyűlésére. Megnyugtat a sok fiatal, ismeretlen arc. Persze, nem jelennek meg a színen a média urai, vagyis azok, akik rendelkeznek a sajtószabadsággal és igen elégedettek azzal. Eszembe jut a kilencvenes évek eleje, amikor a független újságírók kezdeményezésére Aleksandar Tismával, Slobodan Beljanskival aláírtam a sajtószabadság védelméről szóló petíciót. Tisma szkeptikus volt, de erkölcsi parancsból aláírta a papírt. Sóhajára még most is emlékszem. Mélyet sóhajtott, mert előre tudta azt, amit mi csak később tapasztaltunk. Tudta, hogy miként akkor nem jelentek meg a média urai, úgy a következőkben sem fognak megjelenni. Az emberek változnak, de a hatalom alig-alig. Furcsa dolgok zajlanak a szellemi életben. Az új urak, akik a kilencvenes években minden nagyobb kockázat nélkül éldegéltek Milosevic állami vályújánál, ma ugyanazt teszik, mint az elődeik, ugyanúgy megbélyegzik a lázongókat, mint Milosevic káderei. A szereplők esetleg kicserélődtek, a szerepek azonban ugyanazok. Camus jut eszembe, aki szerint a szolgaság szenvedélyes szeretete jellemezte a 20. századot. Ha ezt vesszük alapul, akkor a század még nem fejeződött be.

Nagyapák, apák, unokák

A német történetek között kútászok. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy a német törvények szerint a náci háborús bűnösöket csak attól a vagyonrésztől osztották meg, amelyre 1933 után tettek szert. Amit apáik szereztek, vagy amire 1933 előtt tettek szert, az maradt a tulajdonukban, illetve családtagjaik örökölték. Ez vonatkozik a Nürnbergben elítélt háborús bűnösökre is. Így viselkedik a jogállam. Enny Göhring, például 1949-ben pereskedett, mert szerinte néhány festmény, amelyet el akartak kobozni, nem Hermann Göring, hanem a lányuk, az 1939-ban született Edda Göhring tulajdona. Igen abszurd igény, és jogosan elvesztette a pert. Így ítélkezik a jogállam. Egyébként Enny Göhring a nürnbergi per idején szabadon látogathatta férjét a börtönben. Így tartja be a törvényeket a jogállam. Vagy egy másik példa. Roland Freisler a náci legfelsőbb bíróság elnökét szintén halálra ítélték, ám felesége egészen 1992-ig kapta utána a férj státusának megfelelő miniszteri nyugdíjat. Fanyalgok, de belátom, a törvény szavát követték. Úgy tudom, a Hágában elítélt háborús bűnösöket nem fosztották meg a vagyonuktól, még attól sem, amit 1990 és 2000 között szereztek. Talán ebbe az irányba kellett volna gondolkodni a vagyon-visszaszármaztatási törvény megszövegezésekor. Mert így kiderül, hogy a nagyapa munkájának gyümölcsétől megfosztják az unokát az apa valós vagy vélt bűne miatt. Ennyit a jogállamról.

Felvidéki paradigma

Lezajlottak a szlovákiai parlamenti előrehozott választások. Fico pártja, a Smer, abszolút többséget szerzett. A Fidesz és a magyar kormány által nagyvonalúan támogatott Magyar Koalíció Pártja nem érte el a választási küszöböt, nem került be a parlamentbe. Bugár Béla pártja a Híd-Most, amelynek tagjai között magyarok és szlovákok vannak, viszont 6.88 százalékos eredménnyel, vagyis 13 képviselővel helyet kapott az új szlovák parlamentben. A politológusok majd boncolgatják ezt a történetet, én azonban azt hiszem, hogy a történteknek van a politikán túlmutató jelentése is.  Valami történik Felvidéken, amire nincs még megnyugtató magyarázat. Egyet azonban sajnálni kell, azt, hogy a magyarlakta járások többségében a választók az országos átlagnál nagyobb számban maradtak otthon. Vagy mint ahogy Szarka László Selye János Egyetem dékánja az InfoRádióban nyilvánosságra hozta, hogy a magyar járások közül csak egyben volt az országos átlag fölötti a választási részvétel, mindenhol máshol az átlagnál 10 százaléknál kevesebben mentek el voksolni. Szerinte a Magyar Koalíció Pártja egy helyben toporog. Ennek bizonyítására pontos paramétereket állít fel. Immár a MKP évek óta nem tudja növelni a rajuk szavazók számát, annak ellenére, hogy erre statisztikailag ez a lehetőség adott, hiszen nyilvánvaló, hogy a magyarok egy jelentős része nem kíván voksolni. Miért? Arra is felfigyelt, hogy a Hídtól elpártolt 30 ezer szavazat nem az MKP-hoz ment át, tehát evidens, hogy a magyar szavazók a szlovák pártokra szavaznak. Nem lehet ezért hibáztatni a magyar szavazópolgárokat, mert ez túl kényelmes önigazolás és nem vezet sehová. Most még csak az a kérdés marad hátra, hogy ha nem lett volna a HÍD, akkor mennyien többen szavaznak át. Ez nagyon fontos kérdés, mert – Szarka László gondolatmeneténél maradva – a HÍD-Most is védi a kisebbségi érdekeket és nagy hiba volt a magyarországi média részéről ezt a pártot nemzetidegenséggel vádolni. Ezt legjobban a választási eredmények támasztják alá.

Családi Kör, 2012.  03. 15.