Naplójegyzetek, fragmentumok
- december 31., péntek
Anikóval az ablakból figyeljük: a város több részén petárdákat durrogtatnak. Azt hiszem Salajka a leghangosabb. Nemcsak a petárdákat hallom, késő éjszaka megszólalnak a lőfegyverek is. Már kora délután tömve voltak az utcák, mindenki sietett valahova. Azt hiszem, az emberek be akarták pótolni, amit tavaly elmulasztottak. Az ablakból érzékelem az ideges sürgés-forgást. Tavaly szilveszter estéjén felidéztem, hogy 2019. december harmincadikán délután Szabó Lőrinc Politika című versét olvasgattam. „Magányod / barlangját kard kutatja át. / Lemondás? Nincs! Az üldöző / nem mond le rólad! s a jövő / azé lesz, aki bestiább”. Anikóval vacsorához ültünk, aztán a tévé előtt bosszankodtunk. Éjfélkor hatalmas tűzijáték volt Újvidéken, soha nem volt ilyen látványos. Anikóval a teraszon ácsorogva szkeptikusan bámultuk az újvidéki látszatboldogságot és fényáradatot. Az ablak előtt Szabó Lőrinc verssorát ismételgettem: A jövő tényleg azé lesz, aki bestiább. Egy évre rá, 2020, december végén úgy láttam, hogy a helyzet változatlan, csak a tűzijáték nem volt olyan látványos, mint 1919-ben. Az ég dörgött, de a zivatar elmaradt. 2020 szilveszter estéjén a polgárok a covid miatt félszegen és kétkedve kívántak egymásnak boldog új esztendőt. Most 2021. december 31-én az ablak előtt faggatom magam: milyen volt ez az év? Minden félbeszakadt és semmi sem kezdődött. Úgy tűnik, félbemaradt esztendőtől búcsúzok. A permanens átmeneti állapotban permanens reménytelenség uralkodik. Mindenhez hozzászoktunk, mindenbe belenyugodtunk. A covidba is. Mi maradt? A látszatok uralma és hatalma, csak azok szédítgetnek bennünket. Ezzel magyarázható, hogy a mai szilveszter esti tűzijáték sokkal látványosabbra sikeredett, mint a tavalyi. Éjfélkor ragyogott az ég a város felett! A város és Szerbia dacol a sorsával – és saját magával. Túléltük ezt az évet is. Továbbra is szabadon lubickolunk a Nagy Halogatás poshadt állóvízében.