2020. május 29., péntek.
Az Adenauer Stiftung igazgatója megerősítette, hogy három nyelven adja ki a 100 oldalas Újvidék-esszémet.
Napi politikai szempontból eléggé egykedvűen szemlélem a szerbiai választási kampányt. Az elmúlt években rájöttem, hogy bárki győz, a sorsom a régi marad. Sokkal jobban leköti a figyelmemet az a habitus, amely a választások idején kendőzetlenül tárul fel a közéletben. Valójában mindig is a közélet érdekelt, nem a politika. Ebből a szempontól a soron levő választások nem sok jót ígérnek. Nincs tétjük, a hangnem mégis brutális. A maga nyers mivoltában mutatkozik be az öncélú brutalitás. Néha olyan jelenetek tárulnak fel a szemem előtt, mintha egy vidéki amatőr színtársulat Shakepeare-drámát mutatna be. Hasonlóképpen nincs tétje a választásoknak a vajdasági magyarok között sem, bár itt a hangnem szelíd. A Fidesz és a Szerb Haladó Párt által támogatott VMSZ-nek ellenfél nélkül lép be a ringbe, ám a lelátókon mégis hatalmas taps fogadja az ellenfél nélküli győztest. A helyzet abszurd. Néhány elemző veszi magának a bátorságot és megállapítja, hogy de facto egypártrendszerben élünk. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy ez néhány évvel ezelőtt kezdődött. Mi már két évtizede vele élünk. A mechanizmust 2000 után alapozták meg az elektori rendszerű választásokkal, időközben azonban a mechanizmus leteperte saját eszmei szerzőinek egy részét is. Az viszont evidens, hogy az értelmiség körében a VMSZ tekintélye az utóbbi években növekedett. A mintegy 100 tagú értelmiségi stratégiai tanácsok kinevezése véglegesítette Pásztor István tekintélyét. Nem tudom, mi a tanácsok gyakorlati haszna, de szimbolikus súlya nagy, tehát jól ki volt találva. Súlyát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az a párt, amelyik egy-két évvel ezelőtt nemzetárulónak nevezte Pásztort, ma megválasztására buzdít. A vajdasági szellemi élet egyébként abban is különbözik a magyarországitól, hogy ott az írók és a művészek nagy része Orbán heves kritikusainak számít, itt viszont erről szó sem lehet. Legfeljebb akad kettő vagy három, ám az ő nevüket nem találhatjuk a Magyar Nemzeti Tanács által ellenőrzött intézmények kiadványainak szerzői között. Egyedül Bozóki Antal foglalta pontokba a VMSZ elmúlt négy évének kudarcait. Azt gondoltam, hogy ebből vita kerekedik, de néma csend fogadta. Dialógus nincs. Minkét oldal bevonult a saját buborékjába. A vajdasági ég alatt szelíd csend honol. Most az a kérdés, hogy a magyar választók hogyan reagálnak erre a csendre. Ha a 200 ezer magyar választópolgárnak legalább 51 százaléka szavaz a VMSZ-re, vagyis több mint 100 ezer, akkor jogosult az értelmiség csendes és szelíd azonosulása a párttal. Ha azonban csak 40 százaléknyi, vagyis 80 ezer voksot birtokol, akkor beszélhetünk az értelmiség és a közösség közötti ellentmondásról. Ha azonban csak 25 százaléknyi, vagyis 50 ezer magyar szavaz a kisebbségi pártra, akkor ez az jelenti, hogy a magyar tömegek kritikusabbak, mint az értelmiségiek, immár nem csak ellentmondás létezik a közösség és az értelmiség között, hanem szakadék tátong. A szelíd csendből baljós csend lesz.