2020. október 5., hétfő
Október 5! Egy nap, amelyre fájó szívvel emlékezem és egyre kevésbé vagyok biztos benne, hogy mi történt valójában. Megbukott Milošević vagy lezárult egy korszak? Nem zárom ki az utóbbit, de abban már nem vagyok biztos, hogy új kezdődött. Helyette mind a mai napig tartó permanens átmeneti korszakban élek. Minden befejezetlen, még a rendszerváltás is. A befejezetlen történetet pedig lehetetlen a felejtés bugyraiba taszítani. Húsz év után a Vreme különszámot szentelt a néhai remény napjának, amelyből a kiábrándulás napja lett, olvasom ki a Vremeben és a más újságokban megjelent kommentárokból is. Jovo Bakić nem győzi felsorolni a „nagy nap” sarkalatos balfogásait. Naivok voltunk akkor, amikor elhittük, hogy a privatizáció, a szabadpiac, a parlamentáris demokrácia megoldja a gondjainkat, állítja. Én is nehéz szívvel emlékszem azokra a napokra. Đelić hozta a nyugati neoliberális recepteket, amelyek Szerbiában végzetesen eltorzultak. A neoliberális kapitalizmus kedvezett a középréteg egy részének, amely 2008-ig egyre jobban érezte magát, de a munkavállalók, a szegényebb rétegek helyzete nem javult és Bakić szerint a jövőben rosszabb lesz. A hatalomra jutó Egyesült Szerb Ellenzék keretén belül baloldali párt nem volt – a mai ellenzéki tömörülésben sincs. Megszabadultunk Miloševićtől, de helyette a maffiával szövetkező a tekintélyelvű oligarchia ölébe hullott a hatalom, fejtegeti Bakić. Egyedüli reménye, hogy a legfiatalabb nemzedék kész tiltakozni a kapitalizmus minden formája ellen, legyen az neoliberális vagy fasiszta. Húsz év után bevallom, hogy én is ünnepeltem a Szabadság téren, de a naplójegyzeteim tanúsága szerint lejegyeztem: újra győzött a nacionalizmus. Szeretném osztani Bakić reményét, hogy a húsz évi kerülőút után jönnek új nemzedékek, amelyek nem felejtenek, és nem ismétlik meg felmenőik hibáit. Nem lesz könnyű dolguk, hiszen szembe kell nézniük a „dicsőséges október 5-e” kudarcaival, továbbá azzal is, hogy manapság sokkal bonyolultabb helyzetbe kerültünk. Akkoriban Szerbia európai ellenpont volt, ma legalább részlegesen igazodott a kelet-közép-európai etnopopulista trendekhez. A kilencvenes évek durva nacionalizmusa a demokratikus nacionalizmus diskurzusára váltott. A nemzetállami eszme felerősödött, legtöbbször kerüli a brutalitást, még a kisebbségi politikai elitek nagy részével is békét kötött. Szerbiát nem fenyegeti a gazdasági embargó, érkeznek a külföldi befektetők, s a szerbiai adófizetők pénzéből támogatott külföldi tőke érdeke a jelenlegi kormányzat konszolidálása. Az ellenzéki pártok nem alkalmazkodnak az új helyzethez, nehezen veszik tudomásul, hogy többé nem Milošević izolációs tirannizmusával szembesülnek, hanem az új osztállyal. Az értelmiség jelentős része vagy különbékét köt a hatalommal, vagy „belülről rombol”, vagy kivonul a közéletből. Az utóbbi esetben marad az íróasztal, semmi tisztség, semmi stallum, semmi hivatal.