Milyen pajzs és milyen dárda?
2013. augusztus
A parton
Alkonyatkor a parton ülök és egészen szokatlan honvágy kap el. A hontalanság honvágya.
Mediterrán koldus
Herceg Noviban nem látok koldusokat. Csak egyet láttam a városi parkban. Cigarettát kért és kapott egy turistától. A koldus rágyújtott és néhány szippantás után eldobta. Úgy látszik, nem volt elég minőséges.
Magyarok
Magyar szálloda, így nevezik a helyiek a magyar cég tulajdonában levő hotelt. A drágábbak közé tartozik. Főidényben 74 euróba kerül egy személynek egy éjszaka. Ha valaki luxusszobákat kér, akkor többet kell fizetnie. Ha egy háromtagú család tíz napot kíván itt tölteni, akkor útiköltséggel együtt legalább 2500 eurójába kerül. A legszerényebb szobában, és ha a félpanzión kívül semmi mást nem fogyaszt. De ez majdnem lehetetlen. Eljárogatok a teraszra, durrognak a pezsgősüvegek, az asztalokon a legfinomabb horvát és montenegrói borok. Az egyik társaság éppen arról töpreng, hogy hazafelé menet néhány napot Hévízen tölt. Hogy kipihenjék a fáradalmakat. Másmilyen magyarokat láttam, mint Budapesten. Igaz ott nem az előkelő szállodák népével találkoztam, hanem az utca emberével.
Babits tengere
Éjfél körül Babits Mihály irodalomtörténetét olvasgatva a szobámból figyelem a tengert. A látványra rávetül Babits tengerképe, amelyet a Homérosz Odisszeuszának értelmezésékor képzelt el. Szerinte az emberiség vad és féktelen kalandjai a tengeren játszódtak le. Babits metafizikai tengere a görög istenek fenyegető üzenetét jelképezik. A sokszínű arcát rejtegető síkságon élek, ezért mindig megdöbbenek, hogy a tenger éppen ellenkezően viselkedik, mint az én síkságom. A síkság szemérmesen rejtegeti a változatosságot, a tenger meg szemérmetlenül tobzódik a sokszínűségben, a változatosságban.
Főhajtás utáni csend
Rövid idő múlt el, hogy Csúrogon Szerbia és Magyarország államelnöke fejet hajtott a 44/45-ös magyar áldozatok emlékére emelt szobor előtt, ám a szobor máris megrongálódott. Hogy mi történt, arról eltérnek a vélemények. Egyesek szerint a gyerekek játszottak, s így történt a kínos eset, mások az időjárást okolják, megint mások viszont szándékos rombolást tételeznek fel. Végül is, nem ez a döntő, hanem a főhajtás utáni csend. Már azokban a napokban felmerült bennem a sejtés, hogy mindez csak politikai színjáték marad, ha nem követi társadalmi akció, ha a többségi média nem mutatja be a történteket, ha a pártpolitikusok nem tematizálják, ha nem válik igazi közüggyé. Beszélni kell róla, hogy a társadalom tudja mi történt 1944 őszén és 1945 tavaszán.
Nacionalista lejtő
A 19. századi nacionalisták úgy vélték, hogy az emberiséget szolgálják. A maiak csak a pártjukat. Vagy még azt sem, hanem a pénztárcájukat.
Krúdy – ma
1918-ban Krúdynak a történelmi Magyarország megszűnése a tengert juttatja eszébe: „A leáldozó napkoronggal merült el a végtelen tengerbe az egész történelmi Magyarország, sujtásos közjogával, eszeveszett monarkijával, sírboltszagú politikusaival”, írta. Új honfoglalásról írt, amely „nem a csodaszarvassal és a turulmadárral kezdődik”. Álldogálok a tengerrel szemben, valahol a távolban nagy vihar lehet, mert hatalmas hullámok csapdossák a partot. Magyarországra gondolok. Gondolhatott-e Krúdy 1918-ban arra, hogy egy napon újra azoknak a sírboltszagú politikusoknak emelik a szobrokat? És hogy az imaginárius turulmadárra függesztjük figyelő tekintetünket? Olvassák-e a magyarok Krúdy Gyulát?
Pajzs és dárda
A múltkoriban arra a következtetésre jutottam, hogy befejeződött a szerbiai kormányátalakítás kataklizmája, kezdődik a kormányalakítás idillje. A kormány még nem alakult meg, de rövid időn belül elkerülhetetlenül felmerül a kérdés, hogy meddig tart ez az idill. Mire gondolok? Arra, hogy az egész változás kimerült a pártközi tárgyalásokban és osztozkodásokban. Ahhoz, hogy Szerbia tényleg változzék, új társadalmi szerződésre lenne szükség, olyan belső megújulásra, amely betemeti a múlt sötét szakadékát. A látványos, de befejezetlen korrupcióellenes fellépés, a Koszovó-kérdésben történt elmozdulás bizalmat keltett, de a múlt zűrzavara elködösíti a távlatokat. A szerbiai képviselőház antifasisztáknak nevezte a csetnikeket. A minap Ivica Dačić kormányfő Aleksandar Ranković sírját koszorúzta meg, és elpanaszolta, hogy az illető pártvezért és belügyi főnököt még nem rehabilitálták, habár az ezért bukott el, mert a szerb nemzet érdekeit védte. Egy szót sem ejtett arról, hogy hogyan védte. Egy szó sem a Kopár szigetről. Egy szó sem Ranković kisebbségellenes belügyi akciójáról. A történészek között az sem vitatott, hogy Ranković volt a csetnikek legnagyobb üldözője, és a csetnikvezér elfogásában is döntő szerepet játszott. Most akkor ki az antifasiszta és ki védi a szerb nemzet érdekeit? Svetislav Basara író, azon töpreng, hogy a parlamenti pártok suba alatt a parlamenten kívül kokettálnak a szélsőségesekkel. Milošević szólamaira emlékeztető mondatok hangzanak el Vajdaság autonómiája ellen. Egyre-másra fogalmazódnak a kisebbségi nyelvek közéleti használata elleni kijelentések. Egymásnak ellentmondó tendenciák versengnek a kormányon belül. Néha egy kormánytag szónoklatán belül is. A jobbik esetben a reformista dárdát nacionalista pajzzsal védik. A rosszabbik esetben dárda sincs. Az egykori liberálisok EGY RÉSZE pedig tapsol, mert ugyebár jobb a nacionalista pajzs, mint a nacionalista dárda.
Az utolsó tengerész
A tengerparti kávézó sarkában egy szakállas férfi ül, bámulja a tengert és a keresztet vetegeti. Vagy csak a tengerrel társalog és kegyelmet kér tőle. Kék-fehér csíkos matróztrikóban ül, amelyen ez két vörös betű díszeleg. YU. Lehet, hogy az egykori Jugoszlávia utolsó tengerésze imádkozik.
Jobb későn, mint soha
Pár hónappal ezelőtt Zentán a Napló-kör összejövetelén arról szóltam, hogy a magyarság gazdasági fellendülése az elsődleges feladat, ezen belül is, a magyar politikának főleg a Tisza mentét kell szem előtt tartania. A pártsajtó akkoriban nem vette a lapot. Most, miután a pártvezér is megpendítette a kérdést, kórusban zengi majd a dalt. Rendben van, jobb későn, mint soha. Igen, elsőrangú nemzeti kérdés, hogy a magyarkanizsaiak kecskesajtot gyártsanak. Nem az üres kuruckodás. Ezekről a kurucokról állapította meg a jobboldali Szekfű Gyula, hogy úgy sétálnak, mint strucc és keserű valóság elől „optimista, önmagát túlbecsülő, az ellenfélt lenéző és kigúnyoló ködös jövőváró reménységekbe” menekülnek.
MNT a változó világban
Aggódva figyelem a kisebbségi magyar autonómiával kapcsolatos vitákat és bonyodalmakat. Szerbia lassan, de mégis változik. A Milošević féle brutális nemzetállamot felváltja a liberális nemzetállam eszméje. Ezt a változást követni kéne az autonómiakoncepciónak is, annál is inkább, mert a jelenlegi Magyar Nemzeti Tanács képviselte autonómiát nem nevezhetjük autonómiának. Nem kell lebecsülni, de túlbecsülni sem. A szerbiai liberális nemzetállam egyelőre csak vajúdik, de nem született meg. Jobb híján reménykedjünk abban, hogy átlépi a Rubicont. Jelenleg a koncepción belül konkurálnak a nacionalista és a nemzeti liberalizmus értékrendjében gondolkodó csoportok. A nacionalisták természetesen ellenzik a kisebbségi autonómiát, azzal az érveléssel, hogy gyengíti a nemzetállamot. Ha éppen muszáj, akkor ám legyen, tehát kénytelen-kelletlen engedélyezik az ikebana-autonómiát a nemzetállam asztalán. A nemzeti liberálisok engedékenyebbek, ők úgy vélik, hogy ki kell egyezni a kisebbségi elitekkel, legyen nekik is feudumuk, tehát át kell engedni nekik, hogy a kisebbségi világon belül, főleg a szimbolikus szférában, a kulturális életben és a médiában gyakorolják a hatalmat. Erősödnek a hangok, melyek csökkenteni kívánják a nemzeti tanácsok amúgy is törékeny kompetenciáját. A Magyar Nemzeti Tanács elégedett önmagával, nem fogalmaz meg új programot, nem követel új kompetenciákat, bizonyára attól tartva, hogy elveszíti azokat is, amelyekkel jelenleg rendelkezik. Igencsak ellentmondásos öndicséret ez, mivel a legutóbbi népesség-összeírás adatai szerint eddig soha nem tapasztalt mértékben csökkent a magyar kisebbség lélekszáma, a kivándorlás pedig felgyorsult, ami legalább parányi kritikus önreflexiót követelne. A változó körülményekkel párhuzamosan neki is változni kell. Most kéne erősíteni illetékességét. Ezt – és a MNT demokratikus tőkéjét. A fékek és ellensúlyok rendszerét. El kell dönteni ezt is, hogy a feudális, vagy a modern demokratikus típusú személyi elvű autonómia útjára lépünk. A helyzetet bonyolítja azonban, hogy a kisebbségi politikusok között is nézeteltérés uralkodik az autonómiát illetően. Újabban erősödik a területi autonómia követelése, s visszatérnek a „hárompilléres emlékek”. A kettő együtt, a személyi elvű nemzeti autonómia és a területi nemzeti autonómia, bizonyára nem kivitelezhető. Dönteni kell! Vagy az egyiket erősíteni, reformálni, vagy pedig egy másik útra lépni.
Családi Kör, 2013. augusztus 26.