Naplójegyzetek – fragmentumok
2020. december 1., kedd
El tudom képzelni Jónást a mi kis Ninivénkben, ahol csodálatos rend, béke és nyugalom uralkodik. A nép szabadon választja meg a vezetőit, nem egy, hanem több választásokon szavaz neki bizalmat. A vezetők nem győzik hangsúlyozni, hogy mennyire tisztelik a demokráciát és a jogállamot. A gazdagok mind gazdagabbak, a szegények mind szegényebbek, ami ellen nem tiltakoznak. Az írástudók jobbnál-jobb regényeket írnak a diktatúráról a kommunizmusban és az emberi lélek finom rezdüléseiről az új demokráciában, a poéták pedig rímbe szedik vagy szabadversbe öntik a létezés rejtelmeiről és misztikus tereiről szóló gondolataikat és érzéseiket. A kulturális élet vezetői petíciót írnak alá a senkitől sem veszélyeztetett szólásszabadság védelmében. Babits Istene elnémul a ninivei boldogság és elégedettség láttán. Mi jogon avatkozzon be, ha a nép elégedett, és az írástudók sem lázadoznak a posztkommunista menyországban? A valóság immár mellékes, az sem biztos, hogy létezik. Azok, akik elüldözték a kommunista diktátorokat, most elégedetten duruzsolnak a kiskirályok zsámolya előtt. Jónás mindezek után felesleges embernek érzi magát és ezúttal joggal menekül saját magányába, ahol elpanaszolja: „Mi közöm nekem a világ bűnéhez? / Az én lelkem csak nyugodalmat éhez. / Az Isten gondja és nem az enyém: / senki bajáért nem felelek én.” Nyilván a mai Jónás úgy érzi magát, mint ahogy a nagy költő versében írja: „mint egy holt próféta, kit már senki úgyse hall”.