Naplójegyzetek – fragmentumok
2020. október 19., hétfő
Rossz közérzetéről számolt be Ágoston Vilmos Amerikából írt levelében. Rá emlékezve vettem elő egyik régi ifjúkori kötetét, a Humanizmus: ettől eddig (Bukarest, 1977.), és megakadt a szemem egy Joyce-idézeten. „Nem vagyok hajlandó tovább szolgálni azt, amiben már nem hiszek, nevezzék azt akár otthonomnak, hazámnak vagy az egyháznak, de hajlandó vagyok megkísérelni, hogyan tudnám az életnek vagy a művészetnek valamely útján-módján a lehető legszabadabban és legteljesebben kifejezni magamat, a védelmemre pedig nem használnék más fegyvert, mint az egyedülieket, amelyeknek használatát önmagamnak engedélyezem: a csendet, a száműzetés magányát és az agyafúrt értelmet”. A sokunkat kísértő mondat beteljesülő jóslatra emlékeztet. Vele együtt úgy találom, hogy valamit elvesztettem, ami nem volt az enyém. Ezt a felismerést ismereteim szerint elsőnek éppen Ágoston Vilmos fogalmazta meg kitűnő, sajnálatos módon mellőzött regényében, a Húzd a himnuszt, ne káromkodjban. A menni vagy maradni időszerű emberi drámáját az elsők között fogalmazta meg. Fájdalmas vádbeszéd és öngyötrő vallomás! „Mi lesz velünk? Mi ittmaradunk. … (…) Mi itt élünk, mi így élünk itt, és amíg itt kell élnünk, addig úgy kell élnünk, hogy bármikor és bárkinek elszámolhassunk mindennel, minden szavunkkal és mozdulatunkkal.” (…)
A Szin- és Filmművészeti Egyetem diákjai továbbra is kitartanak követeléseik mellett. Úgy látom, hogy ez az esemény a magyar ifjúság szimbóluma lesz. Ha nem ma, akkor holnap.