Mérce és mérték
2011. augusztus
Sebald poétikája
Sebaldot – sajnos – igen későn, csak 2006-ban fedeztem fel Berlinben. A magyar irodalomban mindaddig ismeretlen volt, ma viszont már alig akad irodalomkedvelő, aki ne tudna róla. Neve közismert, ám nincs semmi hatása az irodalmi értékrend kialakítására. Amikor Berlinben felfedeztem az Kivándoroltak című regényét, igazolva éreztem az Exterritórium poétikáját.
Hűség a tájhazához
H. Pál a nyarat a szülőföldjén töltötte. Pontosabban, a húsz napig tartó évi szabadságát. Rendbe hozta szülői házát, megjavítatta a beázó tetőt és a kémény köré pléhgallért helyezett, mert a tapaszt szétmarta a fagy és bizony beázott a kémény. Ezt tette és egy szót sem szólt a szülőföld iránti szeretetéről, hűségéről. Miért is beszélt volna róla, hiszen ösztönösen is tisztában volt azzal, hogy azok szoktak róla ömlengni, akikből hiányzik a szeretet és a hűség. H. Pál tisztában volt azzal, hogy a mai világban a polgárok jelentős része egzisztenciális okokból, vagy pedig foglalkozásából kifolyólag vándorlásra ítéltetett. De otthona ott van, ahol megjavítja a tetőt, akkor is, ha vándorlásai során az otthontalanság érzése szorongatja.
Mitől nem félnek a demokraták
Száz éve született Bibó István. A magyarországi rendszerváltás előtt műveinek nagy hatása volt a magyar ellenzéki értelmiségre, a különböző irányzatot képviselő azokban ismerték fel a közös nevezőt. Idővel azonban ez a közös nevező gyengének bizonyult. Ma már Bibó senkinek sem kell, és éppen ezért újra aktuális. Nem tagadta meg a szocializmust, baloldali volt, de ugyanakkor kevesen voltak, akik olyan mélyen megragadták a magyar sorskérdéseket, mint ő. Tehát nemzeti is volt. A baloldaliaknak nem volt elég baloldali, a nemzetieknek nem volt elég nemzeti, a liberálisoknak nem volt elég liberális. Megjárta az államszocializmus börtönét, de nem lett annyira kapitalista párti, mint manapság a mi kis kapitalistáink, akik a liberalizmust ócsárolják, miközben buzgón építik a neoliberális kapitalizmust. Bibó senkinek sem kell, mert, úgymond, túlságosan demokrata volt. Szabó Zoltán még 1979-ben írta hogy: „Ha jelentőségének a nemzet nem ébred tudatára, az a magyar államot adminisztráló rendszer szégyene és a magyar írók maradandó szégyene lesz.” A mondat ma is aktuális. Demokratának lenni annyit tesz, mint nem félni, írta egykor Bibó, és attól tartok, hogy manapság újra gerjesztik körülöttünk a félelmet. Hogy pontosan miről van szó, arra a teljes Bibó-mondat válaszol. Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen és gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszélyekké, hogy félünk tőlük. Közép- és Kelet-Európa országai azért féltek, mert nem voltak kész, érett demokráciák, s minthogy féltek, nem is tudtak azzá válni”. Nekünk, vajdasági magyaroknak külön okunk van arra, hogy tanulmányozzuk munkásságát, de az elmúlt évtizedekben majdnem tudomást sem vettünk róla. Abban az időben sem, amikor Magyarországon a közös nevezőt jelképezte. Tíz évvel ezelőtt Bibó-kollégiumok létrehozásáról. Eszmetörténeti stúdiumok támogatásáról töprengtem, ma már szerényebb vagyok, annak is örülnék, ha néha-néha elővennénk a könyveit, s úgy olvasnánk, mintha a tükörbe néznénk.
Kafka, a kisebbségi
Olvasom a vélekedéseket, miszerint nem létezik többé vajdasági magyar irodalom, csakis egyetemes magyar irodalomról lehet szó. Nem lep meg, hiszen vannak eszmerendszerek, amelyekkel ez a nézet igazolható, ez esetben arról a doktriner liberalizmusról van szó, amely az emberi jogok egyetemes érvényességét a szellem minden területére kiterjeszti. Ennek tükrében nem vonható meg egyetlen írótól sem a jog, hogy ne sorolja oda magát, ahova nem kívánkozik. Ez legfeljebb a jövendő irodalomtörténészeknek okoz gondot, akiknek meg kell írniuk a vajdasági magyar irodalom új történetét. Ha egyáltalán születik új irodalomtörténet. Hozzám közelebb áll Németh László és Illyés Gyula álláspontja, mely szerint az egyetemes magyar irodalom részeként létezik vajdasági (erdélyi, felvidéki) magyar irodalom is, hiszen az alapvető hatótényezők, vagyis az országhatárok nem változtak. De az is nyilvánvaló, hogy az elmúlt évtizedben kezdődő Németh- és Illyés revízió e téren is érezteti hatását. Ez a modell érvényesül egyébként azokban az azokban az országokban is, ahol az országhatárok évtizedek óta könnyen átjárhatók, s a szellemi kommunikáció mindennapos. A német kisvárosokban az újságárusok árulják a Neue Zürcher Zeitungot, s Svájc kisvárosainak kioszkjaiban a svájci német polgár kora reggel megvásárolhatja a Münchenben megjelenő Süddeutscher Zeitungot. Ha Kölnben valaki meg akarja vásárolni valamelyik svájci író Svájcban kiadott könyvét, akkor, s ha történetesen nem található a könyvespolcon, akkor előjegyzi és pár napon belül kézhez kapja. Max Frisch és Friedrich Dürrenmatt svájci írónak nevezték magukat, de egyben a német irodalom klasszikusai közé sorolják őket. A két fogalom között nem látok ellentmondást. Természetesen egyetlen modellt sem lehet mechanikusan egy másik környezetre rávetíteni, ettől óvakodva Pomogáts Béla a magyar irodalom policentrikus modelljéről beszél. Ezeket a mércéket azonban az a világ termelte ki, amelybe beleszülettünk, s nem volt lehetőség a szubtilisabb szellemi kérdésfelvetésekre. A mai modern irodalomelmélet erre próbál megnyugtató magyarázatot találni. Ezek között is érdemes elmélyülni Gilles Deleuze és Félix Guattari Kafka című könyvében, amely a Kisebbségi irodalomért alcímet viseli. Létezik-e kisebbségi irodalom, vetik fel a kérdést, s a válaszuk egyértelmű: igen. Példaértékű Franz Kafka, aki idegen, vagyis a cseh nyelvi környezetben németül írta műveit. Vagy ahogyan a két szerző fogalmazott: a „Prágában beszélt német nyelvet választja, annak szegénységével együtt”. A két irodalomteoretikus tehát a művészi forma, az irodalmi diskurzus jellegével próbálja meghatározni a kisebbségi irodalom kereteit és arra a következtetésre, jut, hogy a kisebbségi irodalomnak három jellemzője van: „a nyelvi deterriozáltság, az individuálisnak a közvetlen politikaira történő rákapcsolódása, valamint a kollektív megnyilatkozás-elrendeződés.” Mindhárom tényező az idegen nyelvi környezet következménye. Mindezzel, persze, nem kívánom zárójelbe tenni a történelmileg determinált helyzetek érvényességét, de a mai világban mintha inkább az utóbbi a művészi diskurzus jegyei érdemelnek nagyobb figyelmet. Annál is inkább, mert észre sem vesszük, hogy a „globalizmus korában” tanúi vagyunk, újra csak Deleuze-t és Guatttarit idézem – a regionalizmusok újbóli térhódításának a helyi nyelv, dialektus, vagy tájnyelv reterritorizáló mozgásán keresztül.”.
A kölcsönös bizalomról
Kéziratok kerülnek a kezembe, ismerősök, barátok kéziratai, amelyeknek a sajtóban, vagy a támogatott honlapokon a cenzúra nem adott zöld fényt. Nálunk igazából meg se jelentek a párbeszédet ápoló fórumok. Minden ilyen próbálkozást a hatalom gyanakvással fogad, s interveniál. Ha teheti, akkor az egypártrendszerű ideologikus eszközökkel, ha nem, akkor a támogatás megvonásával. Nem a többségi, hanem a kisebbségi hatalom cenzúrájáról van szó. A kisebb, a hatalom gyakorlásából kirekedt pártok vezetői számtalanszor szóvá tették, hogy megfosztották őket a nyilvános bírálat jogától. Gondbeejtő ez, hiszen a többpártrendszer jellemzője a hatalmat bíráló ellenzék, illetve a hatalomtól és annak ellenzékétől független fórumok léte, azzal az elvitathatatlan joggal, hogy nyilvánosan bírálja a fennálló hatalmat. Ezt a jogot nem lenne szabad kétségbe vonni akkor sem, ha esetleg a bírálat téves, vagy csak részben helytálló. A demokraták nem félnek a kritikától, bíznak a polgárok ítélőképességében, a mi esetünkben bíznak a magyar választópolgárokban. A bizalmatlanság választói bizalmatlanságot szül, a bizalom pedig bizalmat. Az a politikai elit, amely bízik a polgárokban, élvezni fogja a választópolgárok óriási többségének bizalmát is. Csakis a bizalommal állítható le a kisebbségi pártokra szavazó választói bázis további zsugorodása. A kölcsönös bizalomnak köszönve a parlamenti választásokon nem a magyarok 25-30 százaléka szavaz a kisebbségi pártokra, hanem kétharmada. A Magyar Nemzeti Tanács választásakor pedig nem 28 százaléknyi magyar vesz részt, hanem az urnák elé lép a kisebbségi választópolgárok kétharmada. Ezzel a jelenséggel ugyanis egyszer őszintén szembe kell nézni! Lehet némileg alacsonyabbra vagy magasabbra tenni a lécet, de valami mércének, értékmérőnek lenni kell. Annál is inkább, mert a kisebbségi közösségben, nem az a lényeg, hogy melyik kisebbségi párt szerzi meg a hatalmat, hanem a kisebbségi közösség egészének mozgósítása. Nem az a cél, hogy az egyik 30 százalékot kapjon, a többi pedig majdnem semmit, hanem az, hogy együtt érjék el a kétharmadot.