Naplójegyzetek – fragmentumok
2020. június 18., csütörtök.
Elromlott a Nespresso gépem, javítóműhelyt keresek. Járom a várost, volt mit látnom. Egyik-másik magasabb épületről Vučić szocrealista gigafotója mered rám. Menekülök az egyik ponttól a másikig. Mindenütt Vučić! Orwell jut eszembe. Iparkodom, szedem a lábam. Végre találtam javítóműhelyt, de hazafelé tartva a Szerb Haladó Párt pultjaiba botlok. Egy férfi utam állja, esze ágába sincs, hogy betartsa az egy vagy a két méternyi távolságot, egyszerűen az utam állja és egy röplapot nyomna a kezembe. Egy ügyes focicsellel kikerülöm, előbb úgy teszek mintha jobbra tartanék, aztán balra kanyarodok, nincs ideje, hogy kövessen. A nagy tömegben szájmaszkot viselek, ő nem. Így menekültem a saját városomban.
Este Márai Sándor: Színdbád hazamegy. „Így élt Színpád, örökké menekült”, írja Márai. Talán nincs tisztességesebb életforma a menekülésnél, sokkal becsületesebb, mint maradni a splendid isolationban, hiszen a hatalom jókorán észrevette, hogy számára aranyat ér a pompás izolációt vállaló értelmiségi. Békén hagyja a tündöklő elszigeteltet, esetleg ki is tünteti. A menekülő viszont akadályokba ütközik, csetlik botlik, sebeket kap, kikerüli az egyik csapdát, és belezuhan a másikba, saját lelkiismeretével vívódva kikecmereg belőle és folytatja az útját. Az elszigetelt ember hazája a tündöklő privátkert, a menekülőé az ösvények melletti bozótos világ, vagyis a senkiföldje.