Méltóságos uram, nagyságos asszonyom
2013. június
Hogyan döntenek a brüsszeli bölcsek?
Szerbiában feszült a hangulat, nem csoda, hiszen arról van szó, hogy az ország júniusban elnyeri-e az EU-hoz való csatlakozási tárgyalások pontos időpontját, vagy csupán zöld fényt kap, az időpontot később határozzák meg. Vagy létezik egy harmadik út, félig így, félig úgy? A kompromisszumok képezik ugyanis a valóságidegen brüsszeli bölcsek csúcsteljesítményét. Nem vagyok illetékes megállapítani, hogy a szerb kormány mely pontokon tesz eleget az előírt mércéknek és mely ponton nem, de bevallom, nagyon örülnék, ha mégis minden rendben lenne a csatlakozási időponttal. Ezzel legalább némi lelki kárpótlásban részesülnék az elpazarolt több mint két évtizedért. Legyen már vége! Nem érzek haragot azért, mert ugyanazok végzik el a fordulatot, akik a kilencvenes évek kezdetén a jelenlegivel ellentétes baljós utat megalapozták. Vagy még előbb! Nem háborgok azon sem, mert ebben az időszakban eltávolítottak a munkahelyemről, mert szerényen és konokul ellenkeztem azzal a nevezetes baljós úttal. Bár fájt a sok megaláztatás, de nem kívánok gondolni rá. Tudom, ez nem személyes ügy, hiszen többszázezer ember sorsában osztozom. Csak egy vagyok a sok közül. Bizonytalankodva szemlélem a körülöttem zajló eseményeket, mivelhogy látom, a pártszókincs módosult, a társadalmi értékrend a régi maradt. Ezt az európai utat vércseppek jelzik, a patrióta karrieristák a helyükön maradtak. A társadalom nem a saját erejéből harcolta ki az európai utat, hanem ajándékba kapta néhány vezetőtől. Mit várnak el érte a vezetők? Mi lesz az ajándék ára?
Veri a parasztot a kormány és a természet
A Duna hatalmas víztömege zúdul Délre. A napokban eléri Szerbiát. Olvasom a híreket, amelyekből kiderül, hogy Bezdán, Apatin és Beocsin veszélyben lesz. Újvidék biztonsága nincs veszélyben. A Duna parti sétányra gondolok, az újvidéki kávézókra. Mostanság már az sem bosszant, hogy a kávézók túl hangosak, s szívesen megfeledkezem a Neue Zürcher Zeitung belgrádi tudósítójának a megállapításáról, miszerint azért hangos a zene a szerbiai kávéházakban, mert a polgárok menekülnek a csendtől, hiszen a nagy csendben önmagukkal kéne szembe nézniük. A termőföldekre, a talajvizekre gondolok, a földművesekre. Amikor elindultam, a földművesek, a legszívósabb rétege, ők tartják életben az országot, abban reménykedtek, hogy jó termés lesz. Most kiderül, hogy nem csak a kormány veri őket, hanem a természet is.
Dzsentri és polgár
Budapestről indulok vissza Ausztriába. Három napig dedikáltam a Vörösmarty téren. Könyveim tiszteletpéldányait, meg a barátoktól kapott, dedikált könyveket egyik barátom autóval szállítja Újvidékre. Ezeket majd a temerini nyugalmamban olvasgatom. Több évtizeden át több ezer kötetnyi könyvtáram egy részét, a magyar nyelvű könyveket, a bőröndömben cipeltem haza. A legtöbbször vonattal utaztam, szerencsére, a vámosokat soha sem érdekelték a könyvek. Könyvek, mondták és legyintettek. Mostanság azonban kerülöm, hogy a bőröndömet könyvekkel rakjam meg, ezért csak két könyvet viszek magammal vissza Ausztriába. Új regényemet, a Neoplanta avagy az Ígéret Földjét és Márai Sándor Hallgatni akartam című prózakötetét, amely tulajdonképpen az Egy polgár vallomásinak folytatása. Ezt a művet mindig nagy szívfájdalommal olvastam, mivel arról szól, hogy hogyan veszett ki a polgári létforma a Felvidéken. Bánatomat az okozta, hogy nálunk a vajdasági kisebbségi életben hiányzott a polgárság, ezért nem lehet az elvesztésén töprengni. Valamilyen vákuumban éltünk és – írtunk. Márai nem rejti véka alá, hogy igazi magyar polgárság csak a Felvidéken és Erdélyben létezett, Budapesten imitt-amott. Délen, a Duna és a Tisza között nem volt. Nem volt a mai Vajdaságban sem, ahol inkább a dzsentri kultúra prosperált. Az pedig a budapesti dzsentri kultúrát majmolta. Kosztolányi Dezső prózájában pontosan leírja ennek a kultúrának a természetrajzát. Ha vigasztalni akarnám magam, akkor azt mondanám, hogy művelt polgárok voltak ugyan, de nem volt meghatározó magyar polgári réteg. Nem felejteném el, hogy a szerbek e téren tanulékonyabbak voltak, mivel nem kellett nekik a török uralom alatt levő Belgrádot utánozniuk. Mint most! Vékonyka magyar polgári réteg, legalább halovány körvonalakban talán Újvidéken létezett, mivel az nem mezőváros, hanem kereskedőváros volt, ennélfogva megnyílt a pálya polgári hivatás előtt. Ismertem ilyen embereket, például Döme urat, aki a Katolikus portán neves töltőtoll javító műhelyt tartott fenn. Az első világháború előtt és utána rendszeresen utazott az osztrák fővárosba, hogy alkatrészeket szerezzen be. Mi újvidéki magyar polgárok gyakrabban utaztunk Bécsbe, mint Budapestre, mert ott nagyobb volt a választék. Döme mester úrnak versenyképesnek kellett lennie. Versenyzett a zsidó, a szerb és a német mesterekkel, és – helyt állt, Újvidék egyik nevezetes mesterembere volt. Erről a versenyképességről ma alig ejtünk szót, pedig a kisebbségi hivatás egyik fontos mozzanata. Ám mindez elveszett a múlt ködében. A szocializmusba nem kellett megsemmisíteni a magyar polgárságot, a kisebbségi életben ilyen alig-alig létezett. Vagy ami volt, az kivándorolt. Nem akadt apokrif szellemi érték, amely kiutat mutatott volna abból a zárt világból, amelybe beleszülettünk. Íróként ezt évtizedek múltán is érzékeltem ennek hiányát, bizonyára nemzedékem többi tagjával egyetemben. Modernek akarunk lenni mindenestől, de polgárság hiányában modernségünknek nem volt méltó ellenfele. Lázadni sem lehetett mélyen és komolyan. A nyugati modernizmus a polgárság ellenében jött létre, polgárpukkasztó volt, amit a polgárság hősies gesztussal elviselt és felkarolt. Nálunk ilyen réteg nem létezett. Nekünk meg kellett konstruálni, ki kellett találni a polgárt, hogy legyen kivel vitatkoznunk. Valójában azonban nem a polgársággal találtuk magunkat szemben, hanem kisstílű párt- és állami hivatalnokokkal, a szocialista körülmények között érlelődő kispolgársággal, az „új osztály” középrétegével. A kisebbségben nem létezett és nem is létezhetett más. A szocializmus bukása után sem bontakozhatott ki a polgári hagyomány, hanem az epigon dzsentri kultúra kerekedett felül. Magyar neobarokk – provinciális dialektussal. Nem is csoda, hogy az új magyar kisebbségi elit 1990 után sietve felmelegítette a csak halovány nyomokban létező újvidéki polgári emlékek felszámolását, felfedezte a „bűnös Újvidék” jelszavát azzal a szándékkal, hogy az ottani kisebbségi intézményrendszert leépítse. Minderre muszáj volt gondolnom a Hallgatni akartam olvasása közben. Márai ugyanis leírja a polgár agóniáját, amely az anschlussal kezdődött és a szovjet uralommal folytatódott. Két olyan démonikus ideológia karmaiba került, amely irtotta a liberalizmust, az individualizmust, a polgári életforma vezérelveit.
Eklektikus városok
Az utóbbi években egyre inkább kiderül a hagyományőrző elit és a közösség közötti feszültség. Míg az egyszerű emberek a jobb élet reményében a városokba igyekszenek, addig az említett elit a városellenességet hirdeti, és úgy véli, hogy autentikus élet csak az ősi közösség szellemét őrző falvakban, kisvárosokban lehetséges. A világ pedig rohan előre. Sokszor vakul és kiszámíthatatlanul. Ám az már látszódik, hogy többé nem erről az ellentétről van szó, mivel új képződmény születik. Húsz-harminc kilométernyi átmérőjű körzetben születik meg az „új eklektikus város”, amelynek egyik része cseppet sem hasonlít a másikra. Ha majd az EU kiterjeszti határait Szerbiára, akkor felmerül a kérdés, hogy milyen szerepe lesz Újvidéknek, Szegednek, Temesvárnak?
Méltóságos urak
Akaratlanul is arra gondolok, hogy nem véletlenül helyeztem éppen Márai Sándor könyvét a bőröndömbe, mert arra döbbentem rá, akár ő is lehetne a Neoplanta avagy az Ígéret Földjének koronatanúja. Horthy bácskai bevonulásáról szóló részletre gondolok. Nagy izgalommal olvastam Horthy döbbenetes felvidéki bevonulásáról szóló részeket. A lelkesedők öröme hamar elsavanyodott, írja. Miért? „Visszatért a neobarokk osztálykultúra ’fölénye’ – írja – a hivalgó modorosság, a nagyképű és felületes ’műveltségi’ előjogok modora.” Aztán így folytatta: „A gyarmatosok bünetőexpedíciójának csatakiáltásával vonult be az új, trianoni szellemben nevelt magyar hivatalnoki és katonatiszti társadalom a hazatért területekre”. Ez a gárda nem bízott a helyi magyarokban. „A visszacsatolt területekre kivezényelt hivatalnokok és katonatisztek nagy átlaga úgy viselkedett új hivatali beosztásában – folytatta – mintha egy muszkavezető, bolsevizmusgyanús eltévelyedett nyájat akarna megint jó útra téríteni”. A regényem egyik hősére, Novák János édesanyjára gondolok, aki először egy szerb családban volt cseléd, aztán egy pesti kisasszonynál. Ugyanaz a ház volt, csakhogy a gazdag szerb háztulajdonos elmenekült, s a házba egy pesti kisasszony költözött be. Aztán visszatért a szerb háztulajdonos. A cseléd viszont cseléd maradt. Jöttek a pesti urak, megveregették a helyi uraságok vállát, hozták a feleségüket, a szeretőjüket, s menekültek, amikor szorult a kapca. Az utcám napszámosai jól ismerték ezeket a történeteket, ugyanúgy, mint Márai Sándor. De hallgatni kéne, variálom Márait. Ki érdekel ma a kétkezi munkás, a napszámos, a cseléd, a nincstelen? Ha így haladunk, akkor újra meg kell tanulnunk ezekkel a szavakkal kezdeni az alázatos mondatot: „Méltóságos uram, nagyságos asszonyom…”
Családi Kör, 2013. június 20.