Méltóságos urak
Akaratlanul is arra gondolok, hogy nem véletlenül helyeztem éppen Márai Sándor könyvét a bőröndömbe, mert arra döbbentem rá, akár ő is lehetne a Neoplanta avagy az Ígéret Földjének koronatanúja. Horthy bácskai bevonulásáról szóló részletre gondolok. Nagy izgalommal olvastam Horthy döbbenetes felvidéki bevonulásáról szóló részeket. A lelkesedők öröme hamar elsavanyodott, írja. Miért? „Visszatért a neobarokk osztálykultúra ’fölénye’ – írja – a hivalgó modorosság, a nagyképű és felületes ’műveltségi’ előjogok modora.” Aztán így folytatta: „A gyarmatosok bünetőexpedíciójának csatakiáltásával vonult be az új, trianoni szellemben nevelt magyar hivatalnoki és katonatiszti társadalom a hazatért területekre”. Ez a gárda nem bízott a helyi magyarokban. „A visszacsatolt területekre kivezényelt hivatalnokok és katonatisztek nagy átlaga úgy viselkedett új hivatali beosztásában – folytatta – mintha egy muszkavezető, bolsevizmusgyanús eltévelyedett nyájat akarna megint jó útra téríteni”. A regényem egyik hősére, Novák János édesanyjára gondolok, aki először egy szerb családban volt cseléd, aztán egy pesti kisasszonynál. Ugyanaz a ház volt, csakhogy a gazdag szerb háztulajdonos elmenekült, s a házba egy pesti kisasszony költözött be. Aztán visszatért a szerb háztulajdonos. A cseléd viszont cseléd maradt. Jöttek a pesti urak, megveregették a helyi uraságok vállát, hozták a feleségüket, a szeretőjüket, s menekültek, amikor szorult a kapca. Az utcám napszámosai jól ismerték ezeket a történeteket, ugyanúgy, mint Márai Sándor. De hallgatni kéne, variálom Márait. Ki érdekel ma a kétkezi munkás, a napszámos, a cseléd, a nincstelen? Ha így haladunk, akkor újra meg kell tanulnunk ezekkel a szavakkal kezdeni az alázatos mondatot: „Méltóságos uram, nagyságos asszonyom…”