Naplójegyzetek, fragmentumok
- március 10., szerda
Jóval a Temetetlen múltunk megírása után került a kezembe Hunyady Sándor Családi album önállórajzi kötete címmel. A trianoni paktum után Hunyady visszaköltözik Kolozsvárra, ahol találkozik a „csodával”. „… A magyar kisebbség minden kulturális és gazdasági megmozdulása fölött valami tiszta komolyság lebegett. Méhmunka folyt, mézgyűjtés, a szükséges időszak, amely nemsokára el érkezik az egész európai gazdasági krízisének nagy apályával, minden minden összeomlott, ami nem volt nagyon jól megalapozva. ”. Nem is csoda, hogy az író olyan jól érezte magát és olyan erővel próbált odatapadni Kolozsvár talajához, mint az osztriga egy kellemes szikla oldalára. A vajdasági magyar szellemi életben is tapasztaltam hasonló heroikus helytállást. Ugyanazt észleltem, amiről a regényemben (Temetetlen múltunk) írtam: nagyapánk „csodáját”. Az urak jelentős részét kivándorolt (erről Németh László is irt Erdély kapcsán), de maradt a kétkezi nép és egy gondolkodó réteg. Tele sebbel, de egyenes gerinccel az értelmiségiek új világának készültek. Ez foglalkoztatta az írókat, a maradék értelmiségieket. Dettre János volt az egyik a sok közül. „Az utódállambeli magyar már most is egész más szemmel figyeli az eseményeket – írta – mint idegen országokat magyarul, habár nyelvben és kultúrában édestestvérei maradtak. Más célok hevítik őket, másokkal foglalkoztatják, más-más feladatok előtt, más-más gazdasági elhelyezésben élnek az élet csatáit, a miliő és a megváltoztatott élet tartalmát, az új vizekre új evezők jöttek és új bor az új tömlőbe. Megmaradt és megmarad a nyelvnek sa kultúra tradícióinak közössége, de a lelki élet matériája, tartalma merőben megváltozott. ” Új bor, az új tömlőbe! Új lelki matéria! Szenteleky Kornél nyomorúságos körülmények között (a maradó urak nagy többsége – miként aBácsmegyei Naplócikkei is kiderült – nem gondolt a szellemi értékekre) továbbgondolta a problémákat. A második világháború utáni építkezést viszont Bori Imre fejezte be. A vajdasági magyar irodalom háza elkészült, de úgy tűnik mostanra lakatlan lett. „Kivándorló irodalom” (Láng Gusztáv) lettünk. Bori Imre műve nem talált folytatóra, nincs ki kritikusan átértékelje, vagy elutasítsa. Nagy tisztelettel titokban tagadjuk meg. Ma már azt sem tudom, ki a vajdasági író. Hol él? Mi ennek a világnak a jellemzője? Mit jelent a meghatározása, hogy a lelki élet új matériája? Erről nem a vajdasági magyar, sem az anyaországi magyar író vagy kritikus keresi a választás, hanem egy francia filozófusok, mint például Deleuze és Guattari. Igaz, az általuk felállított kritériumok szigorúak, a kisebbségi művek a priori idegen nyelvű környezetben születnek és megmutatják a politikai töltésűeket. Definiálják, hogy milyen a tömlő és milyen benne a bor, milyen a lelki élet új matériája. Leg kínál Erdélyben történnek kísérletek az új értelmezésre. Cs. Gyimesi Éva aGyöngy és homok című kötetében sajnálattal veszi tudomásul, hogy a legfiatalabb írók elutasítják a transzilvanizmust. Ágoston Vilmos ama ritka kivételek közé tartozik, aki új definíciót keres. „A transzilvanizmus csak akkor éltető paradoxon, ha úgy fogjuk fel, mint nem teljesen zárt, de körülhatárolt térre épített nyitottság ideológiáját. Hívei tudatosan vállalnak egy szűkebb teret, hogy nyitni tudjanak más közösségek, új minőség felé ”( A konvenció vendégei ). Ebből vonja le rendkívül izgalmas konklúziójátját: a kisebbségi irodalom térben szűkebb, szellemiségében tágabb, mint a magyarországi magyar irodalom. ”