Naplšjegyzetek – fragmentumok
2020. április 17., péntek
Tišma naplója sok mindent elárul Újvidékről, azt is, hogy miért fogadják ebben a városban rejtélyes idegenkedéssel. Nem lehet kitagadni, de elfogadni sem. Ő sem talált otthonra ebben a városban. Regényeiben az újvidéki élet szürke és nehezen elviselhető. Naplójában olvasom, hogy a népszámláláskor nem nyilatkozott a nemzeti hovatartozásáról. Zsidónak sem vallotta magát, de mégis azt álmodta, hogy zsidó identitása miatt marasztalják el. Kínozták az identitásbéli traumák, annak ellenére, hogy a legnagyobb szerb írók egyike. Erről réges-régen írtam, közvetlenül naplójának megjelenése (2001) után. Egy dologban azonban megingathatatlan maradt: közép-európai írónak tartotta magát. Egyik debreceni feljegyzésében (1970. november 12.) egyértelmű: „És egyszeriben felismerem, hogy Közép-Európa-i és nem balkáni író vagyok.” 1993-ban Franciaországban elkallódott kelet-európainak nevezi magát. 1996 decemberében nem kis keserűséggel vallja be, hogy a peremről bámulja az elérhetetlen nyugati világot. Újra és újra közép-európai írónak nevezi magát, de ha oda sem sorolják, akkor maradjon magányos besorolhatatlan jelenség, írta, aki se ide, se oda nem tartozik. Megtörténhet, hogy ő is a senkiföldjén találta magát, vagyis közös hazára leltünk. Viszont egy dologban kategorikus maradt: „De biztosan nem vagyok balkáni, törzsi író, bizonyos módon ez biztosítja a másságamat”. Teszem hozzá, törzsi író lehet az ember Balkánon kívül is.