Megnevezni a megnevezhetőt
Végel László: Bűnhődés
Berényi Emőke
Magyar Szó, 2012. 11. 28
Az Ünnepi Könyvhétre kiadott Bűnhődés Végel László életműsorozatának első része. Műfajmegjelölése szerint naplóregény, noha szövegei inkább a Családi Körben heti rendszerességgel megjelenő ésIdőírás, időközben címmel két kötetbe rendezett esszészerű naplójegyzetek kiterjesztett változatai. Felvállalt személyességük, nem titkolt önéletrajzi jellegük és a terjedelmesebb epikai formák felé való törekvésük miatt e könyv darabjai egy hazátlan lokálpatriótáról készült mozaikképpé állnak össze. A kötet ugyanis az önvizsgálat, a saját és a kollektív emlékezettel való számvetés terepe, egy kudarcba fulladt kísérlet arra, hogy a szerző leszámoljon azzal az ábránddal, amelynek Európa a neve.
Mindezt az önmagát eltékozló fiú szemszögéből próbálja, akit az egypártrendszer a cinkosává tett, s ügyesen tévútra terelt, ahonnan elszántan rohamozta a boldogabb jövőt. A kommunizmus nyújtotta társadalmi mobilitásnak köszönhette, hogy nem napszámos – jobbik esetben fuvaros – lett belőle, hanem értelmiségi pályát választhatott. A boldogabb jövő azonban illúziónak bizonyult, ahogyan a Tito-rendszer szinte összes többi jelszava is, az egyenlőségtől a testvériség-egységig. De – ahogyan Végel László megjegyzi – a titóizmusban mégiscsak az volt a legrosszabb, ami utána következett: „Az a vigasztalhatatlannak tűnő tömeg, amely patakokban ontotta a könnyeit, és mély gyászba borult, egy évtized múlva gyűlölettel beszélt egykoron imádott vezéréről. (…) Egyik napról a másikra kiderült, hogy mindenki ellenzéki volt, még az is a hatalom áldozatának nevezte magát, akit megbüntetett a közlekedési rendőr, mert szabálytalanul kelt át az úttesten… Így kezdődött a kelet-közép-európai demokrácia: köpönyegforgatással, hazugsággal, képmutatással, az életrajzok tömeges átírásával, megmásításával.” Kelet-Közép-Európában tehát azért akad látszatra olyan sok történelem, mert valójában egyik sem hiteles, ennek hiányában pedig időről időre teljesen újat kell kitalálni.
A hamis történelem egymásra épülő palimpszesztjeinek lebontására ugyan nem vállalkozik a Bűnhődés, de igyekszik rámutatni, hol sejti őket. Tájékozódási pontjai ebben a baloldaliság és az európaiság, de míg az előbbihez fűződő viszonyát a diktatúra utóélete határozza meg, addig az utóbbi kapcsán rá kell döbbennie, hogy nyugaton örökre mostohagyerek fog számítani, a Barbaricum emberfajtájának, egynek a gastarbeiterek, vagyis az önkéntes rabszolgák közül. Olyan „gyökértelen kozmopolita” marad, aki elvesztette az otthonát, mert a peremvidéken az igazi Európára vágyott, s ugyanakkor elvesztette Európát is, mert az nem ismeri saját peremvidékét.
Az európai fattyú-mivoltot az író olyan keretek között képezi le, amelyek mindannyiunk számára ismerősek: a trieszti farmervásárlás, a vendégmunkásokat szállító hollandiai buszjárat, az újvidéki Dornstädter cukrászda történetei rólunk, a mi múltunkról, jelenünkről, jövőnkről szólnak. Végel László ehhez az anekdotahagyományból merít, és mintha írótársait is erre biztatná: „Megelégeltem a szövegíró szektákat, szabad akarok lenni. Ráuntam a szépségre, amely kitalált hazugsággal kezdődik. Annál is inkább, mert vége a diktatúrának, nincs helye többé a homályos metaforáknak, az óvatos célzásoknak, a politika esztétizálásának. A világ megváltozott körülöttem, ravaszabb lett, és átláthatatlanabb. A valóság eltüntetésének diktatúrájában élek, ezért nem maradt más hátra, mint kétségbeesett erőfeszítéssel, durván meg kell nevezni a maradó megnevezhetőt.” A Bűnhődés ezt teszi: megnevezi a megnevezhetőt.