Megállt az idő
2016. szeptember
Független koldusok
Már Budapest sem a régi, főképp így nyár végén. Erre a következtetésre jutottam a minap, ugyanis nem hagytak bennünket nyugton a koldusok az egyik belvárosi bisztróban, ahol Takács Ferenccel az angol tanszék tanárával üldögéltünk. Amint az egyik elment, érkezett a másik. Szinte szó szerint ugyanazokkal az agresszív mondatokkal szólítottak meg bennünket és adományt követeltek, ami akaratlanul is Brecht drámáját, a Koldusoperát juttatta az eszünkbe. Peachum a kolduskirály figyelmeztette a rendőrfőnököt, hogy addig jó, amig a koldusok szervezettek, kordában lehet tartani őket. Olyankor válnak veszélyessé az államra nézve, amikor szervezetlenek. Lehet, hogy Budapesten nincsenek független koldusok – jegyzem meg – mert ha lennének, akkor értelmiségi sorsra jutnának. Manapság már a koldusoknak is a „holdudvarhoz” kell tartoznia. Késő este a Magyar Nemzet számát lapozgatom. Lányi András írja (Nyertesek és vesztesek) című esszéjében, hogy a rendszerváltás nagy vesztesei a független értelmiségiek. „A szellemi függetlenség ma a kormányzó hatalom legfőbb ellenfele”, írja nagy betűkkel. Nos, emiatt jutnak a független értelmiségiek koldusbotra, vagy belépnek a „holdudvarba”.
Megállt az idő
Éjjel előveszem a napilapokat. Tartanak a magyarországi pártharcok. Nem tudok semmi újat gondolni, néha olyan érzés vesz erőt rajtam, hogy örökké tartani fognak. Az akácfák alatt békétlenség honol, Magyarországon megállt az idő. Nincs erőm szapulni se a Fideszt, se az ellenzéki pártokat. Sokkal inkább érdekel, hogy miként viselkedik a szellemi, a kulturális elit. Tíz évvel ezelőtt a baloldali és a liberális elit elkótyavetyélte az esélyeit, most pedig a jobboldali és a nemzeti szellemi elit teszi ugyanazt. Mindkét tábor túlságosan bízott, illetve bízik a politikai osztályban. Csak akkor eszmél fel, amikor ellenzékbe kerül.
Kormánypárti elégedetlenkedők
Beszállok a metróba, hallgatom az emberek eszmecséréjét. Ilyenekor eszembe jut az újabban gyakran feltett kérdés: mi a magyar? Zsörtölődő, de nem lázadó. Mindörökre kormánypárti elégedetlenkedő nemzet marad. Azt dédelgeti, amiben nem hisz igazából.
Lapítók és bolondok
Kikerülhető a politika, ha közéleti kérdésekkel bíbelődünk?- kérdezi Sirbik Attila vajdasági szerkesztő, a szegedi tiszatajonline.hu portálon Péterfy Gergely magyarországi írótól. Nagy kár, hogy ez a kérdés nem hangzik el köreinkben is. Műveinek ismeretében, Péterfy válasza természetesen nem lep meg. „Hogy lenne kikerülhető? A politikát ma sokan tévesen pártpolitizálásnak értelmezik. Holott a politika annyi, mint részt venni a közösség dolgaiban. Aki nem vesz részt a közösség dolgaiban, vagy bolond, vagy jó oka van lapítani”, válaszolta. Vagy, ahogy a régi görögök mondták, az ilyen ember egyszerűen idióta. Ami a pártpolitikát illeti, manapság a következő jelszóban nyilvánul meg. „Hallgass! maradj csendben!” Bizonyára a lapitásra is van magyarázat, ezt majd tíz-tizenöt év múlva az új nemzedékek értékelik. Akkora talán felépül a kortársak ítélőszéke, amely előtt kimondják, hogy nem nevezhetők ártatlannak azok, akik ma bölcsen hallgatnak.
Ami szép, az nem igaz
Közel két órás késéssel fut be Bécsből Budapestre az Belgrád felé döcögő Avala Expressz. „Euro citynek” becézik a szerelvényt, amely minden szárkúpnál megáll: Tapdán, de nem csupán ott, hanem a Pirtói szőlők nevű állomáson, továbbá az igen fontos Pirtón is. Jellemző magyar szimptóma, a cégjelzés európai, a mindennapi élet pirtói. Hazaérve vár a meghívó a szarajevói MESS keretében sorra kerülő a város és a színház viszonyát taglaló nemzetközi tanácskozásra. Kedvelem az újvidéki őszi napokat. Ilyenkor ébredezik a hagyományos újvidéki kisvárisi hangulat. A város csak nyáron veszi fel a nagyvárosi pózt, télen pedig majdnem falusi idillt áraszt. Külföldi barátaimnak mindig azt javasolom, hogy szeptemberben vagy októberben látogassanak Újvidékre, mert szerintem ilyenkor találkozhatnak a jellegzetes, a melankolikus lázálmokban élő Újvidékkel. Ellentmondás? Igen. Ebben a városban az a legszebb, ami nem valóságos.
A modernizáció felfalja saját gyermekeit
Hónapokkal ezelőtt megígértem, hogy részt veszek az újvidéki Galerija Bel rendezte, a dunai dialógusok keretében megtartandó a globális bizonytalanságról szóló tanácskozáson. Egyre ritkábban vállalok yilvános szereplést mert úgy gondolom, hogy olyan kocsonyás világban élek, amikor a nyilvános szereplés kockázatos. Elfogadtam a meghívást, mert a téma túllép a „mai kocsmán”, a kisstílű napi politikai csatározásokon. Alapeszmékről ugyanis napjainkban nem illik beszélni, csak a pozíció- és a hatalmi harcról. A tanácskozásra írt referátumomban kitértem arra is, hogy lekéstünk a jövőről, habár életmódunk, életérzésünk, a gazdasági élet, a technológiai környezet a jövőbe kergetne bennünket, vagyis olyan változásokat kényszerít ránk, amelyeket képtelenek vagyunk követni. A modernizációs forradalmak felfalják saját gyermekeiket. Azzal hogy elidegenedtek tőlünk, elengedték a kezünket, önálló életet élnek, nem tudjuk őket követni. A kompasz nélküli haladás robotra emlékeztet, amelyet senki sem irányít. Nem befolyásoljuk többé az általunk beindított folyamatokat, amelyekre egykor oly büszkék voltunk. A változások olyan hevesek és olyan gyorsan mennek végbe, hogy képtelenek vagyunk átérezni őket. Ebben az áldatlan helyzetben, annyit tapasztalhatunk meg, hogy egy mozdulatlan ponthoz vagyunk szegezve. A haladás szószólóiként annak csapdájába zuhantunk. A jövő menekül tőlünk, amíg egyre bizonytalanabbul mérlegeljük pozícióinkat: hol vagyunk, hol a helyünk. Nem véletlen, hogy megtagadtuk az utópia kultúráját, hiszen a menekülő jövő árnyékában abszurdum lenne tervezgetni. A szocialista kispolgár lelkiismeretét a jövővel kábították el, a posztszocialista kispolgár szerint viszont ártalmas a jövővel bajlódni.
Vajdasági magyar egység
Ma végre néhány órát gondtalanul csavaroghattam a városközpontban. Ismerősökkel találkozom, akik ecsetelik a választások utáni kádercseréket. Sok új ember került felelős posztra, alig ismerek közülük néhányat, érdeklődve hallgatom a beszámolókat, azonban nem kommentálom, hiszen fogalmam sincs az újvidéki és a tartományi új politikai krémről, igaz a régiről sem volt. Élvezem tudatlanságom áldását, legalább nem bosszankodom. Éjszaka átfutom a híreket. Ivan Mišković, a szerbiai Menekültügyi Főbiztosság sajtófelelőse szerint, nem kell számolni újabb menekülthullámmal. Néhány nappal ezelőtt érkeztem Budapestről, ahol komoly veszélyeket látnak elő a kormányplakátok, mi több új kerítés épül, amely akár százezer menekült rohamának is ellenáll. A kérdést illetően a nyilatkozatok sem derülátók. Nem tudom, melyik forrás a megbízható. A vajdasági magyar pártok szinkronban vannak a magyarországi kormányzati retorikával. Megvédjük Európát! A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége felszólítja tagságát, szimpatizánsait, „a délvidéki magyarság azon tagjait, akik magyar állampolgársággal is rendelkeznek, hogy 2016. október 2-án minél nagyobb számban vegyenek részt a népszavazáson, és szavazzanak NEM-mel.” A Vajdasági Magyar Szövetség sem akar lemaradni ő is arra buzdítja tagságát meg a vajdasági kettős állampolgárokat, hogy NEM-mel szavazzanak. „Egyben a VMSZ és az általa felkért alapítványok és ernyőszervezetek hirdetési felületeken hívják fel a figyelmet a kvótareferendumon a nem-mel szavazás fontosságára és a levélszavazatok leadási határidejére”, olvasom a VMSZ közleményében. A szerb kormánykoalíció tagja, a VMSZ és annak ellenzéke, mármint a VMDK együttes erővel kampányolnak, mi több, a VMSZ közleménye arra is utal, hogy a „holdudvar” is belép a választási kampányba, tehát a vajdmagyar világban eddig soha nem tapasztalt egység van kialakulóban.
Elhunyt Csoóri Sándor
Micsoda kegyetlen év! Kertész Imre, Esterházy Péter, Szegedi-Maszák Mihály után 87 éves korában elhunyt Csoóri Sándor, költő és esszéíró. A hatvanas évek közepén találkoztam vele először amikor SZOT-hajóval érkezett Újvidékre. Ő volt az első magyar író, akivel személyesen találkoztam. Az Új Symposion szerkesztőségét kereste. Tolnai Ottóra és rám majdnem az utcán bukkant. Akkor még nem volt szerkesztőségi irodánk, hanem az újvidéki Putnik bárban beszélgettünk egészen hajnalig. Kubai látogatásának élményeit részletezte. Utána többször is járt Újvidéken. Később Illyés Gyula budai házában, vagy a Károlyi utcában hozott össze bennünket a sors. Egyszer kaptam tőle egy szép ajándékot. Danilo Kiš Borisz Davidovics síremléke című könyvét magyarországi szamizdat kiadásban. Csoóri Sándor kedvelte Danilo Kišt. Az ajándékot aztán Belgrádban átadtam Danilonak, aki azt mondta: ez a szamizdat kiadás a legkedvesebb könyve. Danilo sincs már az élők sorában. Előszedem Csoóri Sándor a hetvenes években dedikált könyveit, a dedikációk keserű lelkiállapotról tanúskodnak, a versei még inkább. Ma is meghatódva olvasom a rossz magyar közérzet maradandó értékű balladáit. Nagyon fiatalon, 1954-ben kiérdemelte a József Attila díjat, utána számos díjjal jutalmazták. A magyar értelmiségi ellenzéki mozgalom fáradhatatlan élharcosa volt. Az MDF elnökségi tagja. Sokrétű közéleti tevékenységét felsorolni is nehéz, én csak azon csodálkozom honnan merítette ezt az óriási életenergiát. Ezt bírni kellett vagy erre születni kellett.
Családi Kör, 2016. 09. 01,