Naplójegyzetek – fragmentumok
2020. június 21., vasárnap
Este Anikóval figyíeljük a szerbia választáskimenetlét. Eléggé érdektelenül, hiszen a meglepetés kizárt. Néha egy-egy pillantást vetünk a tévére, még olvasni is lehet közben. Ez volt a legabszurdabb választás Európában. Az eredményeket még Slobodan Milošević is megirigyelhetné, hiszen a Szerb Haladó Párt több mint kétharmados parlamenti többséget biztosított. Milošević megirigyelhetné, Vojislav Šešelj pedig elégedett lehet. Igaz, hogy a pártja kiesett a parlamentből, de a tanítványai jobb eredményeket értek el, mint ő a legjobb korszakában. Nyugodtan mondhatja, hogy teljesítette a feladatát. Talán csak Aleksandar Vučićnak van oka az aggodalomra, mert túlnyerte magát. Szerbia az egyetlen ország Európában, amelynek a parlamentjében nincs ellenzéki. Az alacsony részvételi arány miatt a VMSZ feltehetőleg kilenc képviselőt juttat be a parlamentbe, a párt ezt euforikusan adja hívei tudtára. Ha jobban meggondolom, ezúttal nem számít, hogy hat, tíz vagy tizenöt magyar képviselő ül-e a parlamentben. Nyilván lelkileg jó hatással lesz a közösségre, növeli a párt vezetőinek önbizalmát, hiszen a sikert nem az alacsony részvétellel fogják magyarázni, hanem politikájuk igazolását látják benne. Valójában engem nem is az foglalkoztat, hogy mit hirdet a párt, hanem az, hogy milyen sors vár a mind gyorsabban fogyatkozó magyar közösségre. Mit éreznek, mire gondolnak az emberek? Hiányzik a közállapotokról folyó értelmes párbeszéd, nincsenek kritikusan gondolkodó civil szervezetek, úgyhogy nehéz kitapintani a közösség pulzusát. Legfeljebb az elvándorlásból olvasható ki a közösség állapota. Léteznek ugyan kritikusan gondolkodó egyének, amelyek még egymástól is elszigeteltek. Az ellenzéki nárcizmus ellehetetleníti a pártok felett álló kritikusan gondolkodó, a közgondolkodást és párbeszédet szorgalmazó réteg kialakulását.