Mediterrán mosoly
2011. szeptember
Olasz báj
Az olaszok mégis – olaszok. A vonatoknak legalább öt percet kell késniük. Éppen ezért meglepő, hogy milyen fegyelmezetten betartják a füsttilalmat. Nem viselkednek olyan „nagyvonalúan”, mint a bécsiek, mondják a helyi olaszok és németek. Az osztrákok olyanok maradtak, amilyenek Ferencz József idejében voltak, hallom úton-útfélén. Schlamperei, legyintenek. Persze, könnyű az olaszoknak, hiszen néhány hónapot kivéve a kerti teraszokon üldögélnek, ahol szabad cigarettázni. A zárt helységekben viszont meglepően fegyelmezettek, más dolgokban viszont nagy bohémok. Mindenki késik a megbeszélt találkozóról. Legalább öt percet. Tíz perces késés viszont neveletlenségnek számít. Ez az ötpercnyi késés jellemzi a mediterrán embert.
A mediterrán abszurd mosolya
Egy kukázó ül a park padján és elmélyülten, nagy szakértelemmel olvas egy elegáns divatlapot. Később leül mellé egy jólöltözött hölgy és hosszasan vitatkoznak a divatról, ami kiderül abból is, hogy a kukázó a lapozgatja a divatlapot és a szebbnél szebb manekenekre mutogat. Triesztben találkozik a közép-európai irónia és a drámai feszültséget rejtegető, kissé könnyelmű mediterrán életformával. Arra a drámára gondolok, amelyről Camus irt feledhetetlen sorokat. Az abszurd mosolyra, amely megmarad emlékezetemben.
Isztria dicsérete
Az isztriai Umagba tartó autóbusz sofőrje beszél olaszul, szlovénul és horvátul is. Az óvárosi részben rengetek magyar és orosz turistát láttam, akik egymást faggatták arról, hogy hol található első osztályú étterem. Elcseverésztek, barátkoztak, s közben kíváncsian figyelték egymást. A helyi olaszok és horvátok pedig a teraszokon üldögélve figyelték az ide-oda rohanó turistákat. Csak nagyobb odafigyelés árán tudtam megállapítani, hogy ki, milyen nyelven beszél, mert az isztriai olaszok szívesen szövik be mondataikba a horvát szavakat, az isztriai horvátok pedig az olasz szavakkal gazdagítják a nyelvüket. Közben mindenki azt állítja, hogy a saját anyanyelvén beszél. Mint megtudtam, ez eléggé elterjedt Isztriában, s el tudom képzelni, hogy mint mondanak az olasz vagy a horvát purista nyelvészek. Az isztriaiak azonban önfejűek. Erről győződtem meg, amikor az umagi tengerparti sétány nevét pillantottam meg. Tito marsall Sétány, olvastam. Ez semmi, nyugtatott meg az egyik horvát barátom. Koper legszebb terét Tito marsall térnek nevezik. Az újvidéki Dornstädter cukrászda jutott eszembe. Két évvel előbb nyitották meg, mint a trieszti San Marcot. Közben számtalanszor cserélt nevet, volt már Moszkva, Zágráb és végül Athén. Néha elegendő volt, hogy megváltozzon a politikai garnitúra és új nevet kaptak az utcák, a terek, s velük együtt a cukrászda is. Jellemző közép-kelet-európai jelenség, a politika diktálja a városi ikonográfiáját. Ezzel ellentétben a San Marco San Marco maradt, akkor is ha osztrákok, akkor is, ha az olaszok uralkodtak. Koperben (Szlovénia) vagy Umagban (Horvátország) azonban maradt a Tito tér, illetve sétány. Szlovénia illetve Horvátország független állam lett, bevezették a parlamentáris demokráciát, Tito neve azonban maradt. Bárhogy is nézem, Isztria mégis más. Megértettem, hogy miért szőnek az ottani horvátok a mondataikba olasz, az olaszok pedig az olasz mondatokba horvát szavakat, a puristák nagy megrökönyödésére. Mert a hétköznapi életet nem a politika irányítja.
Mégis létezik független sajtó
Horvátországban elkezdődött a választási kampány. Jadranka Kosor miniszterelnök asszony a pulai arénában szónokolt. Nehéz helyzetben van, mert kiderült, hogy pártja a HDZ 13 millió kuna fekete alappal rendelkezett. A független újságok erről írnak, de a közszolgálati televízió híradója is élesen bírálja a kormányt. Kosor asszony új gazdasági programot hirdetett meg, mire a közgazdászok – éppen a közszolgálati tévében – ízekre szedték a programot. Kosor asszony kijátszotta a leghatásosabb kártyát: Horvátországot „vörös veszedelem”” fenyegeti.”. Ivo Josipović köztársasági elnök elegáns humorral válaszol, Horvátország máris vöröslik a szégyentől. A HDZ képes lesz megvédeni Horvátországot minden külső ellenségtő, replikázik Kosor asszony. Miféle külső ellenség, tromfol a független sajtó, Horvátország a NATO tagja, s aligha hihető, hogy a közeljövőben valaki megtámadja. Többé nem Belgrádba vándorol a Horvátország pénze, hangoztatja Kosor asszony. Persze, nem Belgrádba, hanem a magánbukszákba. Úgy látszik, Horvátországban a vajdasági magyar sajtófőnökök nagy meghökkenésére mégis létezik független sajtó, amely bírálja a hatalmon levő politikusokat. S ez Horvátország dicséretét szolgálja.
A kollektív bűnösségről
Saját szememmel volt alkalmam olvasni egy 1944-ben végrehajtott halálos ítélet megindokolását. X. Y. magyar nemzetiségű személyt háborús bűnösként halálra ítélte a bíróság, mert, úgymond, ellopta egy szerb nemzetiségű személy varrógépét. Ez volt a legfontosabb vád, a többi inkább gyanúsítgatás, ideológia. Tanú nem volt, a varrógépet nem találtak a „tolvaj” házában. Egyszerűen nyoma veszett. Védő sem volt. A férfit kivégezték. Arra gondolok, hogy hány és hány hasonló ítélet rejtezik az archívumokban. Szerintem az ilyen és a hasonló ítéletek arra kötelezik az államot, hogy saját maga vizsgálja felül šket, s ahol a „per” szemmel láthatóan koncepciózus volt, semmisítse meg az ítéletet. Ez lenne az állam feladata, és nem a kollektív bűnösség felmelegítése.
Utolsó vacsora
A rijekai Novi list nevű független napilap majdnem fél oldalas fotómontázst közöl, amelyen a HDZ csúcsvezetősége látható. A középen ül, Ivo Sander, volt kormányfő, aki ellen jelenleg folyik a bírósági eljárás. (Egyébként a Sanader-pernek magyar vonatkozása is van, mert a Jutarnji list nevű zágrábi napilap leleplező dokumentumokat közöl arról, hogy a budapesti MOL is benne volt a horvátországi korrupciós ügyekben) mellette Jadranka Kosor miniszterelnök asszony, az asztalon nagy csomó pénz. A „festmény” címe: „Utolsó vacsora”. Balgaság lenne ebben a fotómontázsban csak horvát jelenséget látni. Úgy látom, ez jellemzi az egész „újdemokratikus vadkapitalizmust”.
A következetességről
Schmitt Pál államfő Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét adományozta Ágoston Andrásnak. Nem az én tisztem, hogy felülírjam vagy lelkesedjem, hiszen kitüntetések, a díjak az élet rendjéhez tartoznak. Számomra ezúttal is nem a személy, hanem a jelenség az érdekes. Kétségtelen, hogy Ágostonnal sok kérdésben különbözünk, de más-más utakon járva, az alapvető ügyben egyetértettünk. Így például a kisebbségi perszonális autonómia kérdésében. Nincs tehát abban semmi meglepő, hogy az erre vonatkozó határozott nézetemet, a Vajdaságban csak a VMDK Közlönyében tehettem közzé 1992-ben (A totalitárius örökség és a kisebbségek jogai). Mert akkor még sok ma befolyásos autonómiapárti ennek nem látta értelmét. A kettős állampolgárság kérdésében is egymástól függetlenül hasonló következtetésre jutottunk. Biztos, hogy nem befolyásoltam, de az is biztos, hogy ő sem befolyásolt engem. Abban sem, hogy a nemzeti tanácsokat a parlamentáris demokrácia szabályai szerint kellett volna, és kell a jövőben megválasztani. Következetesen ragaszkodott a Fidesz politikájához, akkor is, amikor az a párt a népszerűsége mélypontján volt. Ezt a következetességet, mint alapvető közéleti fogalmat érdemes ma szóvá tenni, mert manapság hirtelen szaporodni kezdett a „neofideszesek”, száma, akik akkor váltottak színt, amikor világossá vált, hogy az új választásokat a Fidesz nyeri meg. De végső fokon nem is a párthovatartozást tartom elsődlegesnek, mert mint olvasom Európa a lakosságnak mindössze 3 százaléka tagja valamely pártnak, hanem a következetes értékrendet. Ez hiányzik nálunk is legjobban. Nagyon fontos, hogy legyen konzervatív nemzeti jobboldalunk, de az is fontos, hogy legyen – mint ahogy Bibó jellemezte – modernizáló, szociális érzékenységű baloldalunk. Fontos a következetes liberális, szocialista (ez a kettő nem ugyanaz, hanem sokszor egymással szembeálló eszme), konzervatív értékrend, mert ezek egymással versengve, csiszolgatva, kiegészítik egymást. Ha ez létrejön, akkor a pártok is jobbak lesznek.
Magyarok a ríván
Rovinji ríván több magyar szót hallok, mint a szabadkai sétáló utcán vagy az Újvidéki Zmaj utcában. Egy helybeli isztriai hajóskapitány megelégedetten magyarázza, hogy a magyarok hálás turisták, most már drága ételeket rendelnek és a rendszerváltás után megtanultak a rákot fogyasztani. Rovinj egyébként Abbázia mellett az egyik legdrágább isztriai turistaváros.
Árnyalakok a tengerparton
Tegnap este ítéletidő Rovinjban. A vacsorájukat fogyasztó vendégeknek még arra sem maradt idejük, hogy megragadják a tányérokat és védett helyre meneküljenek. A tányérokat, a poharakat, a borsüvegeket forgatta a szél a levegőben. Ma délelőtt már fele annyi vendég sem volt a ríván, mint az előző napokban. Rovinjba beköszöntött az ősz. Kezdődik az unalom, mondják a helybeliek. Egy hónap múlva esténként csak néhány magányos ember kóborol a ríván. Talán érdemes lenni velük átélni egy telet, hogy meglessük titkaikat és azt, hogy mire gondolnak a tengerrel szemben állva. Erről töprengtem hangosan egy társaságban, mire az egyik íróbarátom megrovóan figyelmeztetett. Mire gondolnának? A halálra. Csakhogy erről nem illendő beszélni. Ezért menekülünk késő ősszel a nagyvárosokba, amelyek csalfán eltávolítanak bennünket az egyetlen lényegbevágó tengerparti élménytől. Szégyenkezve elhallgattam. S álmomban megjelent néhány árnyalak, amint a bóra zúgása közben a porzó vízcseppek ködében állnak a ríván és haragosan szemlélik a tengert. Az igazit.
Családi Kör, 2011. szeptember 23.