Az „Egy makró emlékiratai” Aleksandar Tišma fordításában azt a dimenziót viszi bele kortárs irodalmunkba, mely az utóbbi huszonöt év során mindig is hiányzott belőle ahhoz, hogy teljes mértékben korszerűvé váljék: aktuális, korszerű tartalmat csakúgy, mint e tartalom modern megformálásmódját.A maga tartalmi-tematikus és kifejezésbeli erényeivel ez a regény, mely nem konvencionális irodalmi eszközökkel beszél azokról az emberekről, akik megpróbálnak, még ha sikertelenül is, harcolni a maguk alkotói, fizikai és intellektuális szabadságáért, jelentős és nagyon aktuális irodalmi teljesítmény. Elmozdítja és valamelyest meg is semmisíti az újabb generációk erkölcséről és lélektanáról, meg az antihumanista életszemléletükről alkotott konvencionális és sablonos képzeteket. A könyv előítélet-mentes, az apriori s a légből kapott ítéleteket mellőző „közelképet” nyújt a fiatalok mai nemzedékéről. Egyúttal elkerüli az „objektív” és az „elfogulatlan” ábrázolás csapdáját és illúzióját, azt az ábrázolást, amelyet olykor megvalósítanak, olykor hiába kergetnek az idősebb írók és gondolkodók, amikor elbeszélői vagy esszéisztikus eszközökkel mutatják be az ifjúság megmagyarázhatatlan világát. Klasszikus, moralizáló megközelítésmódjuk csupán elfogadott, sematikus irodalmi megoldásokhoz vezetett, esetleg egy valóban objektív hozzáállással próbálta felülmúlni ezt, azonban ennek ellenére mindig felülről vagy oldalról való láttatás marad. E távlatban szintén, szükségképp jelen van az ifjúság életének nyíltan kritikus megközelítése, lévén, hogy ez az életforma tagadja a hagyományos életmód bizonyos alapértékeit. A kritika ez esetben mindig a tradicionális normáktól eltérő szellemi és társadalmi állapot külsődleges megközelítésének eredménye volt, minél fogva irodalmon kívüli, többnyire ideológiai elemet képviselt a műben, és tekintet nélkül lehetséges relevanciájára, nem járult hozzá annak belső egységéhez. Végel László ebben az irodalmi műben azzal kerülte el ezt a csapdát, a fiatalok világának klasszikus nézetét, hogy regénye főhőséül a fiatal nemzedék tagját választotta, és reá bízta az elbeszélő szerepét. E tény függvényében alakult ki az irodalmi szöveg egészének és hősei életszemléletének számos jellegzetessége és lehetősége, akárcsak a realizált stílus néhány különleges jegye, melyek alapján a mű egysége kiépült. Közvetlen és nyitott, friss szemlélet tárja fel a regényben a fiatal emberek mai mindennapi életét egy hazai városunkban, Újvidéken, s a fiatal nemzedék tagja a saját szavaival és gondolataival beszél róla. Így egy valóságos és irodalmi téma belső megközelítése jön létre, objektíven és argumentáltan beszélnek egy szellemi és társadalmi környezetről, hiszen a beszéd belülről fakad.
E könyv hősei, a fiatalok állandóan szemben állnak a társadalommal, amelyben élnek, mivel az nem váltja valóra erkölcsi elveit és eszményeit. Mivel a fiatal emberek nézőpontjából esik szó a társadalomról és az életről, a kritika mindenekelőtt azokat érinti, akik elárulták az eszményeiket, és képtelenek őket megvalósítani, vagyis annak a nemzedéknek a tagjait, melynek a háború után az eszmények megvalósítása volt a feladata. Ám ezekben a pillanatokban a könyv nem tárja fel az idősebbek bírálatának és megítélésének konkrétabb okait. Az igazgatókról, pártfunkcionáriusokról és politikusokról, akikre, mint a társadalmi élet letéteményeseire, a legélesebb kritika férne rá, nem konkrétan, individuálisan esik szó, hanem általánosan és kívülről tekintve. Nem egyszerű értékcsere forog fenn, hanem ez szemlátomást annak jele, hogy a fiatalok rebelliója kizár minden egyéni és privát okot, s a lázadás egy egész nemzedék pszichológiai megnyilvánulása általában az idősebbekkel szemben. Ha ez a regény klasszikus irodalmi elveken alapulna, ez nagy hibaforrást jelentene, mivel egy egész társadalom kerül vád alá indoklás nélkül. Az indokok inkább csak felsejlenek, feltevések formájában merülnek fel, a konkretizálás és az érvelés viszont elmarad, azaz a vád és a lázadás nem eléggé motivált a szövegben. Végel László mintha mégis beleesett volna a klasszikus motiváció csapdájába, mivel a regényben néhányszor megpróbálja elősorolni a lehetséges lázadás határozottabb okait, habár azoknak az előadásmód és a kontextus miatt nincs meg az a funkciója, amilyen egy tisztán realista szövegben lenne. A társadalmi egyenlőtlenség, melynek megszüntetése mégsem valósult még meg, a különböző társadalmi rétegek közeledésének alapvető akadályává vált, s ezzel a lehetséges lázadás egyik alapokává. Erről szintén csak általánosítva esik szó, nem tematizálódik a műben, csupán egy-két, a regény szempontjából jelentéktelen epizódban beszélnek róla. Mi több, a főhős nem hajlandó megfontolni az élet társadalmi momentumait, habár épp ezek miatt vállal el egy olyan munkát, mely őt bizonyos mértékben kompromittálja a barátai előtt. A lázadás másik oka az öregek és a fiatalok természetes pszichológiai szembenállásában keresendő, mely nem okvetlenül a társadalmi különbségekből fakad (Tanja gazdag család sarja, szellemileg és érzelmileg mégis a többi fiatalhoz áll közel), az esetek többségében mégis ez a kiváltó ok. Ám ez a konfliktus, mely jelentős motivációs eszköz lehetne a regényben, szintúgy nem fokozatosan, fejlődésében bontakozik ki a regény lapjain. Úgy tűnik, már jelen van a főhősök tudatában, még mielőtt a regényben szóba kerülne. Ugyanígy van jelen a fiatalok álláspontja az igazságtalansággal, az erkölcstelenséggel, a saját életükkel és a saját cselekedeteikkel stb. kapcsolatban. Tehát minden eleve adott, minden adott irodalmi és pszichológiai tényként merül fel a regényben. A fiatalok lázadásának okait, álláspontjaikat, cselekedeteiket és gondolataikat Végel László szerint nem szükséges külön motiválni a szövegben, mert azok már motivált formában vannak jelen a fiatalok tudatában csakúgy, mint a külső okokban. A regény egyik szereplője azt mondja, hogy a fiatal fiúk és lányok rendezetlen, esztelen életében mégis felfedezett bizonyos törvényszerűséget és logikát, miáltal igazolást ad és értelmet tulajdonít a szabad és spontán, azaz indokolatlan életmódnak, tekintet nélkül arra, hogy ennek következményeit nem lehet rögtön észrevenni. Ebben az esetben a lázadásuk igazolt, azaz indokolt, amennyiben általánosított és spontán, amennyiben valóban a mai fiatal tudattartalmának és ama veleszületett szükségletének kifejeződése, hogy ellenkezzen mindennel, ami lehetetlenné teszi személyiségének és az egész társadalomnak a szabad fejlődését és létezését. Ily módon Végel Lászlónak, műve legnagyobb részében kerülve a klasszikus motivációs eszközöket, sikerült arra összpontosítania a szöveget, hogy közvetlenül bemutassa a mai fiatal ember tudattartalmának és spontán reakcióinak folyamát. S ez ennek a regénynek az egyik legjelentősebb értéke.
Szövegalkotói módszerei folytán Végel Lászlónak elég volt, hogy a lázadást, a tiltakozást, a dacot csak mint a fiatalok tudattartalmainak feltételeit mutassa fel, anélkül, hogy azokat a reális megvalósulás felé kellett volna vezérelnie. (S amikor ezt megteszi, miként egyes hősök állandó útitervei és a városi életből való folytonos eltávozások esetében, akkor a szöveg az irodalmi konvenciókba és konstrukciókba való külső, szerzői belebonyolódás jeleit mutatja; márpedig maga a szerző és a hőse is éppenséggel a konvencióktól és a sablonoktól való megmenekülésért harcolnak.) Ennél fogva a lehetséges lázadás továbbra is meghatározatlan marad, távol a valódi lázadástól. „Képtelenek vagyunk tiltakozni, mert azt hisszük, hogy már minden elveszett”, mondja az egyik regényhős. Egy másik hős egészen másutt szövi tovább a gondolatot: „Azt hiszed, hogy számítana valamit? Semmit… Minden maradna a régiben”. Az a bizonyos „dinamit a vérben”, melyet csak bizonyos ritka pillanatokban érezni, a nap folyamán igen gyorsan elég és elpárolog, s a fiatalember estére már nem hisz benne. Az idősebbek ideológiája és praxisa közti ellentmondás csakhamar meggyőzte, hogy a klasszikus típusú eszmények a társadalom jelen állapotában megvalósíthatatlanok. A valódi bizonyítékokkal semmi sem érhető el, a nagy szavak, a frázisok, a gesztusok mindig erősebbek a bizonyítékoknál. A fiataloknak csak az marad, hogy váltogassák az ingeket, a kabátokat, a csajokat és a szobákat, semmi más, amint azt elkeseredetten megállapítja a regény egyik szereplője; minden egyéb kívül esik a hatókörükön. Egy ilyen felismerés után a hazugságoktól, becsapásoktól, egyenlőtlenségtől, erkölcstelenségtől hemzsegő társadalomban a fiatal élete is felemássá, eltévesztetté és üressé válik. Ezért e könyv hősein elhatalmasodik a közöny, a passzivitás, a szenvtelenség. A megvalósulatlan kollektív és személyes eszmények, a lázadás lehetetlensége, az erkölcstelen társadalom, az élet lecsupaszodása legkonkrétabb formáira kétségbe sodorják a regény fiataljait: hogyan éljenek tovább eszmények, szeretet és igazság nélkül. A zömük semmi ilyesmire nem lel a környezetében. Viszonzásképp az eszmények nemlétezését kiáltják ki legfőbb életelvükül. Különbözni akarnak az idősebbektől, akik már nem szolgálnak nekik példaképül; távolságot akarnak tartani a közönséges, hétköznapi élettől, minél különösebbnek, minél egyénibbnek látszani, mivel az idősebbek be akarják őket tuszkolni a normális, banális, konvencionális élet keretei közé; csak annak hisznek, ami a szemük előtt van, ami valóságos, ami létezik; ostoba filmeket akarnak nézni, lopni a napot, autót lopni és a halálba rohanni, olyasmiben akarnak élvezetre lelni, aminek semmi értelme sincs. De ugyanakkor mégis tudni akarják, miért teszik mindezt. Többé nem hisznek az ígéretekben, a szólamokban, az eszményképekben és a szimbólumokban, mert az ilyen hit ellentétben állna a világról való pozitív tudásukkal. Közömbössé váltak minden iránt, mert tudatában vannak annak, hogy a világon és a társadalomban semmin sem tudnak változtatni. Nem hisznek, mert léteznek.
(Radics Viktória fordítása)
Az integrális szöveg a Végel-Symposion c. kötetben (Kijárat Kiadó, Budapest, 2005Ö olvasható.