Mária Terézia és Jun Jinao

2011. november

Megérkezett a gazdag kommunista nagybácsi

A kínai negyedben Hu Jinao államelnök látogatása után  még kedvesebben mosolyognak. Az üzletek nevei kínaiul is fel van tüntetve, s a kínai kereskedők jól beszélnek németül és angolul is. Azon a környéken az osztrák cégek is kínaiul hirdetik magukat. Kína a globalizmus nyertese, a szórványban élő kínai polgárok rugalmasak, alkalmazkodók, de egyben szívósak és erős nemzeti azonosságtudattal rendelkeznek. Összetartanak és értik a modern kor szavát, Vannak ausztriai kínai újságok, amelyeket nem az osztrák állam finanszíroz, hanem a kínai polgárok. És persze, a kínai negyedben kínai könyvkereskedés is van, mert a kínaiak úgy gondolják, hogy a kultúra védi leghatásosabban a nemzeti identitást. Nem a politika. A kínaiak mentik Európát, olvasom az újságokban. Ismerőseim némi iróniával mondogatják, hogy megérkezett Bécsbe a gazdag kínai kommunista nagybácsi. Némi iróniával jegyzik meg, hogy az európai jobboldali államfők milyen hevesen udvarolnak a kommunista Kínának. Egy fotó különösen megragadta a figyelmemet. Az osztrák államfő a Mária Terézia teremben fogadta Hu Jinaot. A falon függő óriási festményről Márai Terézia titokzatos mosollyal szemléli a nagybácsit. Ugyan mit gondol?

Kék és vérvörös Duna

A bécsi Odeon Színházban pódiumbeszélgetés a Dunáról, Kelet-Közép-Európáról. Felszólalásomban vitába szálltam a „dunai optimizmussal”. Sajnos, az európai válság a Duna menti térségben hatványozott feszültségeket idéz elő, s félek, hogy most, amikor Európa súlyos éveit éli, újra a periférián csattan az ostor. Nem váltak be a millenáris remények, a nemzetek és az államok között feszültség növekszik. A Duna menti országok új, republikánus szövetségére az első világháború után nyílt alkalom, de a nagyhatalmak nem akarták. Franciaország és Anglia nemzetállamokat kívántak létrehozni ott, ahol igazságos nemzeti határokat lehetetlen meghúzni, ennek következtében a térségben nagyméretű etnikai tisztogatás kezdődött. Ilyen volt a mi XX. századunk – sajnos.  Azóta a Duna nem csak kék, hanem vértől vörös.  A környékén tömegsírok. Német, szerb, zsidó, és magyar tömegsírok.

Végre vidáman, könnyedén

Az Odeon Színházban Robert Rainigal, a Burgtheater színésze olvasott fel részleteket az Egy makró emlékirataiból. Aztán Alida Bremer faggat. Elárulom neki, hogy miközben a Makrót írtam, Szent Ágostont olvastam. Vidám, jó hangulatú irodalmi est, talán a közönség is jól szórakozott. Bizonyára, mert több tucat könyvet dedikáltam.

Ilyesmi is lehetséges?

Mircea Cartarescu és Mirecea Dinescu román írók olvassák. Verset és regényrészletet. Az erdélyi származású Deréky Melinda elmondja, hogy a két szerző a román közszolgálati televízióban hevesen bírálja a jelenlegi román kormány politikáját, ízekre szedik annak balkanizmusát. Szót kapnak és szabadon kifejtik véleményüket. Nem nevezik őket nemzetárulóknak. Felkapom a fejem. Ilyesmi is lehetséges? Viszont azt is észrevettem, hogy a bécsi románok, főleg a fiatalok, megjelennek az esten, buzgón vásárolják a két román író könyveit. Ilyesmi is lehetséges? Természetesen a felolvasáson megjelenik a bécsi román nagykövetség kulturális attaséja is. Ilyesmi is lehetséges? Igen, lehetséges, és ne csodálkozzunk, hogy az európai színtéren a román kultúra tekintélye napról-napra növekszik. Ők nem szónokolnak a nemzeti egységről, hanem művelik azt.

Az ideális kispolgárról

Márai írta még 1928-ban, hogy Bécs az európai ízlés végvára. Akkor is az volt, és ma is az. Udvariasan csiszolgatja a goromba Balkánt és a virtuskodó Magyarországot. Abban is igaza van Márainak, hogy Bécsben él az ideális kispolgár. Ideális, mert szereti Mozartot, Beethovent, Schubertet, Nestroyt, Grillparzert és Hoffmanstalt. És nem hagyja magát befolyásolni a politikusoktól. Szelden megmosolyogja a szónokokat, beül a kávéházba, szertartásosan elfogyasztja kávéját és megállapítja, hogy ezúttal is neki volt igaza, nem pedig a politikusoknak. De ez sem bosszantja túlságosan. Így volt ez mindig, gondolja. Nem is fontos! Ennek a mértéktartó szkepticizmusnak köszönve volt Ausztria valaha „slampossággal enyhített abszolutizmus”. Szerencsére, az osztrák kapitalizmusban is maradt némi slamposság.

A bécsi koldus

A szállodám tőszomszédságában álldogáló koldus nem alázatoskodik, nem könyörög, de akkor is udvariasan köszön, ha nem adsz neki egy centet sem. Szombaton és vasárnap nem dolgozik, mert úgy véli, hogy neki is kijár a pihenés.

Mi lenne, ha Bernhard köztünk élne?

Belépek az Evangelikus templomra nyíló utcában Thomas Bernhard kávéházába. Itt ült Bernhard és szidalmazta Ausztriát. Kelet-Közép-Európában nehéz elképzelni hasonló habitusú írót, mivel azonnal nemzetárulással vádolnák. Kiközösítenék. A hatalom verőlegényeket uszítana rá. Itt csak a hatalom nélkülieket szabad bírálni. Unom már azokat a szónokokat, akik állandóan az „európai útról” papolva „kultúrfölényre” hivatkoznak, de amint érdekeiket veszélyeztetve látják, rögvest balkániakká válnak.

Krauss-variációk

A háború először a remény, hogy utána jobb lesz; aztán az elvárás, hogy a másiknak rosszabb lesz; aztán az elégedettség, hogy tényleg nem lett jobb neki; s végül a meglepődés, hogy mindenkinek rosszabb lett, írta Karl Krauss. Láttam a rémséges és fenyegető reményt, és azt hogy utána rosszabb lett. Aztán az is kiderült, hogy másoknak jobb lett. Aztán láttam a megrökönyödést, a haragot, mert másoknak tényleg jobb lett.  Most pedig látom a meglepődést, hogy másokkal egyazon úton kell haladnunk – mégis. Karl Krausst tehát sokféleképpen lehet variálni.

A bécsi nők, téliesen

Hideg szél fúj a Duna-csatorna felől. Ilyenkor a bécsi nők rosszkedvűek és nagyon hasonlítanak egymásra. Még a divatról is megfeledkeznek. Bizonytalanul lépkednek, s néha felemelik a karjukat, mintha a széltől óvakodva meg akarnának kapaszkodni valamiben.

Márai-variáció

A közép-európai-embernek két fővárosa van. Az egyik Bécs.

Az évek, a szörnyű évek

Az idősebb hölgy, 70 körüli 1956-ban hagyta el Magyarországot, s már harminc éve üzlete van a belvárosban. Férfiingeket árul és selyemsálakat.  Már régen nyugdíjba mehetne, de mégis dolgozik, mert otthon nincs semmi dolga. Télen korábban zár, már négy órakor, mert ez őszi este valaki kirántotta a kezéből a kézitáskáját. Azóta nem tartja biztonságosnak a bécsi utcákat. Azt kérdezem tőle, hogy mikor járt Magyarországon. Csodálkozva néz rám. Egyszer eljutottam a Balatonig, válaszolja, de azóta úgy tűnik, hogy Budapest egyre messzebbre került. Az évek megtették a magukét, mondja. Gondosan egymásra rakja a pultra kirakott ingeket. Egyszer életemben szeretnék Salzburgba ellátogatni, teszi hozzá. Nem faggatom tovább. Tudom, hogy mit akar mondani.

Bécsi kávéházak

A bécsi kávéházakban nem harsog a zeneszó. Soha sem értem meg, Hogy Budapesten, Újvidéken és Belgrádban miért gondolják a tulajdonosok, hogy nem koncertre jöttem, hanem beszélgetni akarok a barátokkal. Vagy egyszerűen magamba roskadni.

Erdberg és a Balkán

Az Erdbergről indulnak a Buszok Belgrád, Szarajevó és Zágráb felé. Ez a Balkán kvinteszenciája. Az emberek hatalmas csomagokat cipelnek, vidámak, tolakodnak, hangosan kurjongatva üdvözlik egymást. A vendégmunkások megfeledkeznek a bécsi szabályokról, amelyeket a nagyváros rájuk kényszerít. Mégis van egy pont Bécsben, amely az otthonukra emlékezteti őket.  Biztosan ilyennek képzelik el a szülőfalujukat, s ezért az Erdberg az egyedüli hely a nagyvilágban, ahol otthon érzik magukat. Szülőfalujuk időközben elnéptelenedett.

Elsuhan az autóbusz Budapest mellett

Az autóbusz Budapest felé közelít. A rádióban hallom, hogy a Tarki kimutatása szerint a Fidesz támogatottsága csökkent, de még mindig jelentős, viszont a MSZP-é és a LMP-é nem növekedett. Egyedül a Jobbik tábora növekszik. Támogatottsága immár akkora, mint a szocialistáké.  Vona Gábor keményen bírálja Orbán Viktort, szerinte a Fidesz gazdaságpolitikája a görög útra kényszeríti Magyarországot, és éhséglázadást robbant ki. Bizonyára rövid időn belül ez a vita kiterjed a vajdasági kisebbségre is, ahol a Jobbik-hívők egyelőre igen szemérmesen bírálják a hatalmon levő kisebbségi pártot

Családi Kör, 2011. november 10.