Naplójegyzetek – fragmentumok
2020. október 27., kedd
Érthető okokból foglalkoztatták Márait az áruló barátok gyászos története, hiszen emigrációja után a hatalom felejtésre ítélte, ám a barátok bölcsen hallgattak, és cinkoskodtak a hatalommal. Ki sem ejtették a nevét. A rendszerváltás után sem került elő az íróasztalok fiókjából egy-egykallódó kézirat, amelyben a kollégák helytelenítették volna Márai kiradírozását a szellemi életből. Akadtak olyan poénszerzők is, akik nekirontottak, kritikusai nem fogadták meg Seneca jótanácsát, hogy „a csatában is otthagyják a földön fekvőt, azzal vívnak, aki talpon áll”. Ezért tanulságos Fulvius kereskedő és fia, Vitellus párbeszéde az egyik Márai-regényben (Rómában történt valami) a Brutus-gyilkosságról. Azért ölték meg mert sok ellensége volt, mondja a fiú. Az apa válasza így hangzik: „Szamár. Tudta, hogy megölik mert sok barátja volt.” Fulvius kereskedő létére jól ismerte az emberi természetet. Eszembe jut Mirko Čanadanović az 1971-ban „kitört” antilberális forradalomban menesztett tartományi párttitkár figyelmeztetése az újvidéki városi temető bejáratánál. Az antiliberális forradalom hősei már ringatták Milošević bölcsőjét, bár közülük sokan nem sejtették, ki fekszik benne. Azt sem akarták tudni, hogy az antilberális forradalmak rendszerint sötét nacionalizmussal végződnek. A kilencvenes években gyanús körülmények között találták holtan Vladimir Maksimovićot egy szőregi árokban. Az ő temetésére igyekeztem. A kapu előtt találkoztam Čanadanovićtyal, aki megjegyezte: „Szép dolog, hogy volt bátorságod megjelenni.” Nyilván a bátorságra célozva így folytatta: „Az ellenfeleiddel majd valahogy zöld ágra vergődsz, de óvakodj a barátaidtól”. A sors iróniája, hogy bukása után ő is rájött saját végzetes hibájára. Belügyi dossziéjába betekintve, döbbenten vette tudomásul, hogy éppen az egyik bizalmasa írogatta róla a jelentéseket. Ezt a történetet meg is írta, az „Én személyes besúgóm”, című jegyzetében.