Naplójegyzetek, fragmentumok
2021. június 13. vasárnap
A magyar és a szerb közszolgálati tévében egyre gyakrabban látom a boldog politikusokat amint bejelentik, hogy legyőztük a vírust, élhetjük tovább a régi életünket. Van okuk az elégedettségre. Kezdetben megrémültek a vírustól, de ahogy nőtt a halottak száma, úgy lazították a védekezést. Elvégre az országnak működni kell, az oligarcháknak is élni kell valamiből. Igaz, a kisvállalkozók egy része csődbe került, de az oligarchák tovább gazdagodtak, hiszen az adófizetők garasaiból a kormány jól megtámogatta őket. Versenytárs nélkül nyerték el az új tőkét. Ehhez az élethez térjünk vissza? Nem lelek örömet a régi életemhez való visszatérésben, mivel nagyon tartok attól, hogy a folytatás rosszabb lesz. A vírus felerősítette bennünk a félelmet, amely a hatalom hatékony fegyvere lesz. A vírus végül a szubverzív szellemet roncsolta
Halála előtti években Eörsivel többször Márai Sándorról diskuráltam. Pista aggályosanl nyilatkozott Márairól, amin nem csodálkoztam, hiszen egy olyan konzekvens értelmiségi, mint amilyen Eörsi, nyilván ódzkodik a Márai-jelenségtől, annál is inkább, mert egy időszakban Márait a magyar jobboldal akarta kisajátítani. Igaz, Márai Sándornak akadnak gondolatai, amelyekkel önmagához volt hűtlen. Eörsinél engedékenyebb voltam, már csak azért is, mert engem szörnyen foglalkoztatott az igazságkeresés tévelygésekkel teli titka. Egyszer talán előkerül a katonai szolgálatból a szerkesztőm Utasi Csabához irt levelem, amelyben arról írtam, hogy a Makró írása közben Szent Ágoston Vallomásai hatottak rám, nem a keresztény tanaival, hanem útkeresésével. Személyesen is végigjártam ezt a göröngyös utat, amelyen azzal a gondolattal éltem, hogy jaj annak, aki megtalálta a végső igazságot. Inkább tévelyegjek, minthogy az örök igazság csalhatatlan birtokosa legyek. Nyilván ezért kerültem szembe azokkal az értelmiségiekkel, akik holtbiztosak voltak a saját igaságukban. Ezek leginkább hatalmas károkat okoznak, vallom annak ellenére, hogy elismerem vannak tiszteletreméltó kivételek, akik az életüket is feláldozzák az igazságért, amelyben hisznek. Igen. csakhogy ők a saját életüket áldozzák fel és nem a másokét. Úgy láttam, hogy Eörsi is ingadozott ezen az úton, például az egyenlőség és a szabadság viszonyának meghatározásában. Elismerem, ebben a kérdésben én sem tudnék egyértelmű állást foglalni. Nemcsak az egyenlőség és a szabadság lappangó ellenmondása állított a keresztútra, hanem a nemzeti és a nemzetekfelettiség eszméje is. Milyen könnyű és szép kimondani, hogy elsősorban ember vagyok, s csak aztán magyar. Csodálom Babitsot, aki ezt kimondta. Személyes tapasztalataim azonban másról szólnak. A konszolidált békeidőkben a nemzetállami többség nagylelkűen hangoztatja a nemes gondolatot, de mi történik akkor, ha veszélybe kerül a nemzet és a haza? Ki tudja, hogy valódi veszélyről van-e szó, vagy pedig a háború propagandistái élnek vissza a nemzeti érzéssel. Fel sem tudom sorolni ezeket a gyászos történeteket. A szemem előtt játszódott le a történet, amikor a másik nemzet részére tömegsírokat ásók azzal igazolták bűntettüket, hogy veszélyben van a nemzetük. Ezúttal nem csupán a tábornokokra, a bíróság által elitélt háborús bűnösökre gondolok, hanem azokra a személyekre, akik a parancsszóra ásták a tömegsírokat. Azokra a katonákra, akik főbe lőtték az áldozatokat. Mit éreztek ők? Erről sehol egy szó sincs. Azzal is tisztában vagyok, hogy a nemzeti identitásom számos rejtély elé állít. Egyrészt tisztában vagyok vele, hogy a főfoglalkozású nemzetmentők saját karrierjük érdekében élnek vissza a nemzeti érzéssel, hogy aztán a tragikus következmények után mossák a kezüket. Torkig vagyok a kozmopolita sznobokkal is, akik a felelősség elől tetszetős kozmopolita metafizikába menekülnek. Számomra sokkal izgalmasabb a lelkünkben tusakodó nemzeti és kozmopolita érzés. A Temetetlen múltunkban írtam erről a súlyos traumatikus belső közdelemről, s nagyon sajnálom, hogy a regényemet immár nem dedikálhatom Eörsi Istvánnak. Annak viszont örülök, hogy a halála előtti egyik beszélgetésünkben javasoltam neki, olvassa el Márai 1843-1944-es naplójegyzeteit. Pár hét múlva a lakásán járva az íróasztalán megtaláltam ezt a könyvet. Eörsi cinkosan bólintott. Igazad van, érdemes elolvasni. Eörsiról irt esszém írásakor fellapoztam Márai naplójegyzeteit, és megakadt a szemem az egyik mondaton: „Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a ’jobboldaliság’ címkéjével ismert különös valamit, a tudatot, hogy ő, mint ’keresztény magyar ember’ előjogokkal élhet e világban, egyszerűen azért mert ’keresztény magyar úri ember’ joga van tehetség és tudás nélkül élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem ’keresztény magyar”, vagy úriember”, tartani a markát s a keresztény magyar markába baksist kérni az államtól… Mert ez volt a ’jobboldaliság” igazi értelme.” A halálosan beteg Eörsi nyilván nagyon jól értette ezt a mondatot.