Naplójegyzetek – fragmentumok
2020. március 17., kedd
Ma reggel kevesebb embert láttam az utcán, de a szemben levő kávéház teraszán irigykedve figyelem a gondtalanul üldögélő embereket. A hírek arról szólnak, hogy vészesen terjed a koronavírus. 35 ezer nyugati vendégmunkás lépte át a határt. Karanténba kellene menniük, sokan azonban nem tartják be a rendelkezést. Anikóval nézzük a tévét: az EU lezárta a határait. Ugyanezt tette Szerbia is. Ki kell bírni ezeket a heteket, talán hónapokat, engem azonba egy másik kérdés foglalkoztat. Milyen lelki változást idéz elő az emberekben a koronavírus megjelenése? Feléled-e bennünk a szolidaritás. A vadkapitalizmus és a többpártrendszer tényleg farkasokat nevelt belőlünk? A szocialista rendszerben érzékeltem a szolidaritás diszkrét nyomait. Ha akkoriban írtam egy cikket, ami nem volt a hatalom kedvére való, az ivótársam nem állt ki mellettem, de legalább barátságosabban köszönt vissza. Az írók közötti viták ellenére létezett egyféle szolidaritás. Ma nincs! Manapság virágzik a „karrier minden áron” elvét valló yuppie ideológia. Kapitalizmus vagy szocializmus? Meredek kérdés, lehet, hogy túl korai, ilyen kérdést legfeljebb Slavuj Žižek vagy Tamás Gáspár Miklós tesz fel. Inkább hajlok arra, hogy a járvány után az a folyamat gyorsul fel, amely már előtte is erőre kapott, amelyről a Temetetlen múltunk végén írtam: „kénytelen-kelletlen elismerem, minden rendben, beköszöntött a tökéletes behódolás kora, megvalósult az új osztály álma, a gondtalan nép többé nem képzelődik, a lelki gázkamrákban kipusztultak az utópiák, disszidáltak a forradalmak, a boldog apák szórakozottan simogatják a yuppie-fiókák kopasz fejét, nyugi-nyugi suttogja a nagyapa, az irodalom csendes, újra csendes, a temetetlen múltakra kiírták az elfogatóparancsot, nehogy véletlenül felriadjanak, esetleg feltámadjanak és ostobán fellázadjanak, a sírgödrök üresen tátonganak, a polgárok fegyelmezetten a boldogabb jövő felé masíroznak, tökéletes rend uralkodik”.