Kentaurbeszéd
Magyarországot már nem érdekli Kelet-Európa
Sokszor elhangzik a megállapítás, hogy a magyar szellemi életből hiányzik a szomszédokról szóló ismeretanyag. Ez a hiányosság a rendszerváltás óta kirívóbb. Közvetlenül a rendszerváltás előtt ugyanis a demokratikus magyar ellenzék félreérthetetlen kíváncsisággal fordult a közép-kelet-európai országok felé, hiszen érdemi volt, hogy mi történik Lengyelországban vagy Csehszlovákiában. Ebben a kontextusban a humántudományok mint pl. az irodalom, filmművészet, kiemelt szerepet játszottak. Ennek az ismeretanyagnak a tudatában gyorsulhatott fel a magyar kultúra kelet-közép-európai nyitása. Megvalósulni látszott Németh László álma, aki például szerbül is megtanult, hogy Ivo Andrićot eredetiben olvassa.
2000 után azonban erősen megcsappant a közép-európaiság iránti érdeklődés, úgymond, a kérdés lekerült a napirendről, helyette a közös Európa iránti érdeklődés került előtérbe. Magyarország megfeledkezett szomszédjairól! Az igazsághoz tartozik, hogy ez fordítva is érvényes. Az utóbbi években azonban az európai nyitás (is) válságba került, miután, a nemzeti diskurzus iránya és jellege ellentétbe került az európaisággal, s az euroszkepticizmussal ötvöződve, egyre mélyebb gyökereket eresztett, minek folytán felülkerekedett a nézet, miszerint az európai orientáció károsítja a hiteles nemzeti érzést és öntudatot. Ezzel erodálódni kezdett az a hagyomány, melyet századunkban Ady vagy Babits képviselt legeklatánsabban. Ki beszél ma Adyról vagy Babitsról? Napjainkban Wass Albertet és Nyírő Józsefet tekintik példaképnek. Ady és Babits unokáira nehéz napok várnak. Elegendő csak végigpásztázni a kisebbségi politikusok által patronált ünnepi rendezvényeket, amiből kiderül, hogy nem csak Ady, Babits illetve József Attila került ki az „ünnepi szótárból”, hanem megdöbbentő módon Illyés Gyula is. Hogy az európai értékeket képviselő modern magyar alkotókat ne is említsem.
Az európai értékrend iránti bizonytalanság, valamint a közép európaiságtól való elhidegülés Magyarországot több szempontból is károsítja. Az eltávolodás valójában nem kimondottan a szomszédos népek irodalmának fordítására utal, hiszen a súlyos anyagi gondokkal küzdő kiadók igyekeznek helyrehozni valamiféle egyensúlyt. Minden igyekezetük ellenére azonban légüres térbe kerülnek, mert hiányzik a szomszédos országokban meglevő szellemi, kulturális és világnézeti jelenségek feltárása, elemzése, a velük való párbeszéd. Emiatt a fordításra kerülő művek szellemi háttér nélkül, vákuumban maradnak.
Ez annál inkább is megdöbbentő, mivel Magyarország tragikus történelme, szinte tálcán kínálja az esélyt, mivel a szomszédos országokban magyar kisebbségek élnek. Olyan tőke ez, amelyet egy kis nemzet nem csak kulturális, hanem gazdasági előnyöket is jelentő európai értékké konvertálhat(na). Valamiféle kelet-közép-európai tudástőke központjává válhat(na). Manapság sok szó esik Trianonról, azonban kevés, vagy semmi arról, hogy „hogyan tovább” ezzel a tényleg tragikus történelmi eseménnyel a hátunk mögött. Hogyan lehetne a szenvedéstörténetből esélyt kovácsolni? Hogyan érhető el, hogy a kisebbség ne csak szenvedő alany legyen, hanem a magyar értékeket gyarapító közösség, amely nem csak reflexe a magyarországi állapotoknak, hanem a saját államában, ugyanúgy, mint a magyar kultúrában sajátos értékteremtő, szuverén közösséggé váljon? Erre miért nem kerül sor? A kérdésre a válasz, részben kiderül abból a perspektívából (is), amelyből a budapesti központ a kisebbséget szemléli. Ha a magyar közvélemény a környező országokról tájékozódik, akkor két, egymással ellentétes csapdahelyzet áll elő: vagy úgy vesz tudomást Szerbiáról, Romániáról, Szlovákiáról, mintha ott nem is élnének magyarok, vagy pedig mintha csak magyarok élnének.
Paralel folyamatról van szó. A két dolog egymástól elkülönülve, párhuzamosan bukkan fel. Következményét a kisebbségi kultúra is elszenvedi, ugyanis társadalmi háttér ismeret nélkül, annak csak egyik dimenziója érvényesül, mégpedig az, amelyik a zárt magyar világ perspektívájából értelmezhető. A kisebbség tehát két világban lebeg: az egyik az anyaországi perspektívához való idomulást képviseli, a másik pedig az adott világ tapasztalatainak summáját jelenti. Vagyis egyre inkább távolodunk attól az elképzeléstől, amely Illyés Gyula minimális programja volt egykoron, s amelyet az „ötágú síp” jelszóban fogalmazott meg. Tudniillik az ötágú síp értelmezésében annyit jelent, hogy minden ág másképpen szólal meg.
Az illyési gondolat be nem tartását, ékesen bizonyítják a legújabb választási eredmények. A Fidesz által támogatott szlovákiai magyar kisebbségi párt nem jutott be a parlamentbe. A romániai önkormányzati választásokon az ugyancsak a Fidesz által támogatott pártok súlyos vereséget szenvedtek. A vajdasági köztársasági választásokon a Fidesz által patronált VMSZ (Vajdasági Magyar Szövetség) történetében, ezúttal kapta a legkevesebb szavazatot a választópolgároktól. Pártpolitikai szempontból lehet a kudarc okát firtatni, szándékom azonban nem ennek a jelenségnek a feszegetése, annál is inkább, mert a Fidesz sem lépett fel koherens programmal a választási kampányban. Merthogy, mondjuk ki, ilyen program nincs! A romániai választásokon a Fidesz azzal kampányolt, hogy a kisebbségi egypártrendszer az állampárt eszméje és kiszorítja a másként gondolkodókat, a Vajdaságban pedig ugyanez a Fidesz pont az ellenkezőjét állította, és az egypártrendszert szorgalmazta.
A Fidesz mentségére szolgál, hogy a rendszerváltás után a magyar pártok egyike sem volt képes koherens kisebbségi programban gondolkodni, az egész rendszert a pillanatnyi pártpolitikai érdek irányították. A koherens rendszerben való gondolkodásnak abból a sarkalatos felismerésből kellene kiindulnia, miszerint a kisebbségi közösségekre nem lehet rávetíteni a magyarországi pártviszonyokat és pártellentéteket. Elsősorban azért, mert a „konfiguráció” másmilyen. Nyilvánvaló tehát, hogy a kisebbségi pártok elé nem azt a követelményt kell állítani, hogy Fidesz pártiak legyenek, azt sem, hogy az MSZP-re vagy az LMP-re hasonlítsanak, hanem legyenek vajdaságiak, erdélyiek, felvidékiek, kárpát-ukrajnaiak.
Miért? Egyszerűen azért, mert ezekben a közösségekben mind a mai napig nem alakultak liberális vagy szocialista pártok, tehát már ezen a ponton csődöt mond minden rávetítés. Ami azonban nem jelenti azt, hogy nincsenek liberális értékrendek, ám ezek modifikálódnak és azzal a dilemmával vívódnak, hogy hogyan hozhatók összhangba az egyéni szabadságjogok a kollektív jogokkal, az individualizmus a kollektív erényekkel. Ez a dilemma foglalkoztatja mindazokat a kisebbségi közösségeket, amelyekben az autonómia valamely formája fellelhető. Elegendő csak utalni arra, hogy a dél-tiroli kisebbségi vezetők nyíltan bevallják, hogy ez nagyon fogas kérdés, megannyi rejtett csapdával. Ha tabunak nyilvánítjuk, akkor éppen azt a középosztályt és vele együtt a kritikusan gondolkodó értelmiségieket riasztjuk el, amely ezzel a kérdéssel nap mint nap szembe kerül. Ha középosztályt mondok, akkor arra a polgárra gondolok, akiről Márai Sándor beszél. Ezt a típusú polgárt pedig nem a (kisebbségi) párt hozza létre, hanem a többségi nemzet által kialakított gazdasági viszonyokban alakul ki.
A szociális kérdés, még fájóbb kérdése a kisebbségi pártoknak. Úgy is mondhatnánk, hogy Achilles sarka, mivel nem rendelkeznek azokkal a mechanizmusokkal, amelyek a szociális státusokat rendezi. Ezért nincs baloldali kisebbségi párt! Ennek következtében pedig a súlyos szociális helyzetben levő kisebbségi polgárok a többségi pártokba bíznak, nekik adják szavazatukat. Jó értelemben vett konzervatív párt sem születhet, mert a közösség bizonytalan saját hagyományaiban, amelynek köszönve a „lassú haladás” eszméjét hirdetné. Ellentmondásosan hangzik, de igaz, hogy a lassú haladás eszméje éppen a kisebbségi nemzeti oldalon vált ki ellenszenvet. Némileg joggal.
Az említetteken túl, talán a leglényegesebb a politika és a kultúra viszonya. Az posztkommunista országokban tömegjelenség a politikából való kiábrándulás, amiért az száraz hatalmi harccá fajult. Azzá lett, mert elvesztette kulturális hátterét. A többségi nemzetben azonban a független kulturális intézmények biztosítanak vajmi minimális összetartó erőt. A kisebbségben azonban, kulturális háttér nélkül, a politika eleve kudarcra van ítélve, hiszen a nemzeti önbecsülés alapja a közösség kultúrateremtő képessége. Ha a kisebbségi közösség az adott többségi társadalomban nem képes kulturálisan megjeleníteni önmagát, akkor hajszálgyökerei sérülnek, minek következményeképp, terjed a kishitűség; hisz a hajszálgyökerei ott vannak, ahol él. A kultúra azonban sokszínű, lehetetlen és megengedhetetlen pártköpenyeg alá terelni. A kultúra nyelvét nem lehet a politikai nyelvére lefordítani. Ha azt mondjuk, hogy kultúra, akkor elismerjük, hogy lehetségesek a viták, a nézeteltérések és elkerülhetetlen a párbeszéd. Egy példával élnék. Amikor Sartre 1968-ban betiltott újságot terjesztett, felmerült a francia író bíróság elé állítása. Letartóztatása. De Gaulle tiltakozott ilyen cselekedet ellen. Voltaire-t nem lehet letartóztatni, mondta majd hozzátette: Egyébként is Sartre francia. A beavatottak tudni vélik, hogy ezeket a mondatokat Malraux sugallta, de Gaulle-nak, akit a francia nemzeteszme európai formátumú képviselőjének tartanak. A posztkommunista országokban sokan szeretnének de Gaulle-ra hasonlítani, ami nem lenne baj, ha lenne mellettük egy Malraux. A kisebbségben, az erősen központosított pártellenőrzés alatti anyagi és hatalmi redisztribúció folytán, ez jelenleg egyszerűen lehetetlen, illúziónak számít. A kisebbségi közösségekben a kultúra alárendelődött a napi politikának, következésképp alaposan meggyengült identitásvédő jellege. Ehhez járul még hozzá az a tény, miszerint jelenleg a nemzetegyesítés folyamata nem az illyési „ötágú síp” elvét érvényesíti, inkább az erősen centralizált rendszer keretében folyik, ami a kisebbségben akarva-akaratlanul beindítja az öngyarmatosító folyamatokat, minek következtében a magyar kultúra mozaikos képe helyett centralizált és homogén kép születik. Ez pedig nem tesz mást, mint a magyar perifériákat marginalizálja és gyengíti.
Summa summarum: A jelenlegi kisebbségi választási kudarcokat vizsgálhatjuk némi kárörömmel, azonban felesleges, mert semmit sem érünk el vele. Megtehetjük azt is, amit az aktuális politika szereplői művelnek, hogy nem veszünk tudomást róluk és a kudarcot győzelemnek kiáltjuk ki. Nevetséges, mert egy ügyes politikus tudja, hogy ez további kockázatokat jelent a jövőben. Hasznosabb lenne a választások, pozitív, előremutató jeleit, a periféria méltóságát tudomásul venni, ami azonban túlmutat a pártügyeken és a magyar közkultúra módosulásait követeli meg. Be kell látni, hogy a kisebbségi ügy nem a (budapesti) központ és a (kisebbségi) periféria viszonyában merül ki, hanem, az írásom bevezetőjében megfogalmazott szélesebb kontextusban vizsgálandó. Magyarországnak a kelet-közép-európai perspektívából kellene felismernie a magyar kisebbségek sajátosságait, vagyis újra el kellene sajátítani azt, amit anno elkezdett, de időközben mellőzött.
Népszabadság, 2012. 06. 16.