Vulkán robaja vagy a félelem csendje

Először szerepelek a Zetna irodalmi fesztiválján. Gyerekkoromban Óbecse képviselte a város fogalmát, ifjúkoromban Újvidék. Zentához viszont különös, szinte valószínűtlen szálak kötöttek. A hatvanas években az első irodalmi barátságaim a zentaiakkal szövődtek, s írásaikat olvasgatva úgy képzeltem el, hogy egy titokzatos energiákat rejtegető városból ékeztek Újvidékre. Rebellis volt a képzeletbeli Zentám, de később rádöbbentem, hogy ez a nyugtalanság a föld alá, a szellem titokzatos mélységeibe szorult vissza. A zentai gimnazistáknak Újvidékre kellett jönniük, hogy feltörjön a torkukból a dacos és rebellis hang. De ennek ellenére zentaiak maradtak, voltak közös történeteik, élt bennük a zentai legendárium. Törjön fel a rebellis hang ott, ahol rejtezik, gondoltam. Ez ösztökélt arra, hogy a kilencvenes években a Soros Alapítvány újvidéki irodájának vezetőjeként minden tőlem telhetőt megtegyek, hogy a Zetna megtegye az első lépéseket.  Törjön fel a vulkán – ha van láva! Nem tudom megállapítani, hogy feltört-e, ezt a zentaiak hivatottak megítélni. De a kultúrán túli állapotokat szemlélve, úgy vélem, hogy Zenta még mindig nem foglalta el azt a helyet, amit megérdemel, hiszen a Tisza mente bástyája sokkal fontosabb, mint gondolnánk. Amíg Zenta nem kap politikai vezető szerepet a kisebbségi közéletünkben, addig a Tisza mente gazdasági fellendülésére sem kerül sor. E gazdasági fellendülés nélkül pedig mindannyian vesztesek leszünk, Zenta pedig a kiváló tehetségek meg a szép remények városa marad.

A „kütyük” hatalma

Az emberek dünnyögnek. Főleg a választások előtt a politikai pártok molesztálják őket, SMS-üzeneteket küldenek, s esküdöznek, hogy ők tehetnek legtöbbet a választópolgárokért. Aztán következnek a kereskedelmi cégek, amelyek jó pénzért megvásárolják a mobiltelefon-számokat, az e-mail-címeket, s reklámokkal bombázzák a polgárokat. A címlista nagyon drága, a cégek jól megfizetik. A cégek finanszírozzák a pártokat, a pártok címlistákkal kedveskednek nekik. Mindez csupán apró bosszúságokat okoz. Aztán fejlődött a technika. A mobiltelefonnal készült fotók terjedtek, aminek főleg a közéleti személyiségek voltak az áldozatai. Napvilágot láttak a gyanús találkák és a gyanús „munkajellegű vacsorák” fotói. Egy kis kütyüvel bárki hang- vagy videofelvételt készíthet valamelyik titkos pártülésről, amit néhány perc múlva az internetre helyezhet. Mindez azonban a modern információs technológia „múltja”. A  Wikileaks miatt kialakult internetes és diplomáciai háború – tetszik ez nekünk, vagy nem – már a jövőről szól, arról, hogy változik a nyilvánosság szerkezete.  Új, sűrű digitális hálózatok, vagyis decentralizált virtuális terek születnek. A hatalom elveszíti az információk feletti fennhatóságát. A cenzúrához szokott régi típusú sajtómunkások háborognak, védik, védenék kiváltságos helyzetüket. Miközben a politikusok az írott sajtót és a televíziót kívánták megrendszabályozni, kisajátítani, észre sem vették, hogy az internet kicselezte őket. A szabadság felköltözött az internetre, ahol az embernek meg kell tanulni saját fejével gondolkodni, máskülönben belebolondul. Az újságok példányszáma esik, a tulajdonosok szabadulnak a tévécsatornák részvényeitől, a multinacionális cégek egyre gyakrabban hirdetnek a szájtokon. Őket követik a lokális vállalkozók, üzletemberek. Ellentmondásos jelenséggel állunk szemben, amelynek vannak erényei és hátrányai. Az információk szabadon, szelekció nélkül áramlanak.  Igazuk van azoknak, akik szerint az interneten ki lehet mondani az igazságot, de az ormótlan hazugságot is. Igazuk van, de ez érvényes a nyomtatott sajtóra és a televízióra is. A különbség „csupán” az, hogy a hatalmi monopólium leértékelődik. Sok emberrel találkoztam, akik többé nem olvassák a politikusok által irányított újságokat, megelégelték a politikusok promócióit a tévé képernyőjén, s nem érdeklik őket Orwell reggeli szentbeszédeire (vadkeleti demokráciában Orwell újra aktuális lett!) emlékeztető dicsőítő interjúk, ám rendszeresen olvassák a különböző honlapokat. Az interneten olvasható leplezetlen hazugság könnyebben elviselhető, mondják, mint az ügyesen becsomagolt erőszakoskodó hivatalos hazugság, amelyet az tesz szörnyűvé, hogy a polgárok adójával élnek vissza.

Tavaly Mirjana Karanovićtyal a Sterija Játékok bíráló bizottságában zsűriztünk. Ugyanazzal a töretlen optimizmussal adta elő véleményét, mint harminc évvel ezelőtt. Pár héttel ezelőtt együtt szerepeltem vele a Pešćanikban. Évek óta mindketten rendszeresen lépünk fel a műsorban, amelyet kritikus hangvétele miatt sem a régi, sem az új hatalom nem nézett jó szemmel. Sokszor nevezték nemzetárulónak, nemzet idegennek, de ez sem tette kishitűvé vagy szkeptikussá. A Pešćanik tízéves jubileumi ünnepségén is ő lépett először a pódiumra, hogy bejelentse a műsort. Igaz, nem ünnepelni jöttünk össze, hanem az igazságot keresni. Legalább keresni, mert soha sem vagyok biztos abban, hogy megtaláljuk. Mirjana Karanović is igazságkereső – a színpadon is és az életben is. Megérdemelten ítélték tehát neki nagybecskereki Új Optimizmus civil szervezet a Követendő Példa elnevezésű díját. Mirjana Karanović ebből az alkalomból sem ünnepelt, hanem figyelmeztetett. „”Régen egy vezér volt, akit vagy támogattunk, vagy elleneztünk. Most viszont, azt hiszem, minden kis szemétdombon van egy-egy kis ’vezér’”, nyilatkozta a Magyar Szónak. Jó helyen mondta, amit mondott, jókor, s nagyon érdekel, hogyan értelmezik a magyar olvasók.  Sajnos, a mi színházi kisebbségi világunkban nincs ilyen szókimondó színésznő, színész vagy rendező.

A Vajdaság Ma honlapján Gerold László szóvá tette a vajdasági magyar értelmiség sunyító magatartását. Ami ezt illeti, tényleg nagy a csönd. A magyarok lélekszáma csökken, de a hatalommal rendelkező holdudvarbeli értelmiség nem emeli fel a szavát. Ha megszólalnak, akkor az új hatalomtartóknak önmagukat kellene felülvizsgálniuk. Húsz év nem kis egyszer ezzel is el kell számolni. A múltban is csökkent a lélekszámunk, lehet, hogy nem annyira, mint manapság, ezért az akkori vezéreket illik elpáholni, ám a maiakat kötelező dicsérni. A szerb sajtóban és televízióban Boris Tadic bírálható. Kemény szavak hangzanak el, az írók, az értelmiségiek nem hallgatnak. A vajdasági magyar sajtóban is bírálható az államelnök, a kormányfő, de a saját házunk táján, úgy látszik, minden rendben van. Miféle csönd ez? A félelem csendje? Vagy a reményvesztettségé?

Ortega y Gasset, 1949. szeptemberében a kettéosztott Németország kettéosztott fővárasának egyik egyetemén, a Nyugat-Berlinben létrehozott Freie Universitäten megtartott előadásán azt mondta, hogy a németek egy óriási csontváz belsejében élnek. „Mintha egy hatalmas hulla bordái között szállásolnák el magukat”.  A spanyol filozófus ezután arról értekezett, hogyan lehet a hátrányt előnnyé varázsolni. 1949 szeptemberében még abban reménykedett, hogy a németeknek ez is sikerül. És sikerült! Engem kisebbségiként, mindig ennek az eredménynek a titka foglalkoztat.

Kinn havazik, a teraszra sincs kedvem kilépni. Újra útra készen állok. A baljós kilencvenes években maradtam a Vajdaságban, talán dacból, talán erkölcsi érzékből, hiszen akadnak nagy próbatételek, amikor vizsgázni kell a láthatatlan szigorú bíró előtt. Mielőtt lezárták volna a határokat, kétszer is előfordult ilyesféle eset, úgy véltem, eljött a vizsgaidő, s pótvizsga nem lesz. S hiába a nagy tolongás a pótvizsgázók damaszkuszi útján, az idő nem kegyelmez, s nem tűri a politikai kozmetikát. 2000 után némileg fellélegeztem. Felsorakozott az új politikai és kulturális elit, elfoglalták a posztokat és vállalták a felelősséget. Mindez magától értetődő. Az lenne baj, ha nem jönnének újak és fiatalok. Tíz-húsz év múlva felettük is ítéletet mondanak az új nemzedékek, ha már a kortársak elnémultak. Ha még lesznek új nemzedékek… De erre gondolni sem merek, mert nem tudom elképzelni, hogy szülőföldemen kihalnak a magyar mondatok. Egy azonban biztos: új nomenklatúra lépett a színre, s kialakult az alapítványi kultúránk új mappája. 2000 után, tehát megengedhettem magamnak, hogy arra az útra lépjek, amelyre ifjúkoromban sóvárogtam. Néha-néha tehát útnak eredek, hogy aztán visszatérjek, mint a hűséges kutya. Csomagolok, közben kitekintek az ablakból, s bámulom a hószállingózást. A postás csenget, hozza Danyi Zoltán könyvét (Hullámok után a tó sima tükre) hozta ma a posta. Egyszer csak el című novellát olvasva önkéntelenül is megfordul a fejemben, hogy novellája a maradó fiatal értelmiségiek közérzetét tárja fel. Az időnként magával ragadó pesti nosztalgiázó vajdasági irodalom után – érdemes lenne egyszer elemezni a víkend-textusok erényét és folytathatóságát – jól esik olvasni arról, hogy mi játszódik le bennünk a Nagy Földrengés után. Amikor csendben előbújunk saját romjaink közül, és feszülten várakozva bámuljuk az eget, mint Beckett hősei.

Igenek és nemek

Különös vita kerekedett az újvidéki rádió igazgatójának döntéséről, hogy a hírműsorok háromnegyed részét vajdasági jellegű hírek tegyék ki. A kérdésnek természetesen több aspektusa van, de van egy külön vonatkozása is, mégpedig az, hogy mennyiben vonatkozzék ez a kisebbségiekre. Vitázni tehát lehet és kell. A magyar politikai elit azonban ebben a vitában paradox helyzetbe került. A Magyar Szó nevezetes átszervezésekor Božidar Djelić cége közvélemény-kutatást végzett, s a felmérések szerint a magyar olvasók elsősorban a helyi, tehát a vajdasági híreket igénylik. Aki akkor elutasította a Djelić-féle javaslatot, amiből aztán döntés lett, az joggal tiltakozik Radovan Balac döntése ellen. Csakhogy nem erről van szó, illetve főleg nem erről. Azok is tiltakoznak, akik Djelić javaslatát megszavazták. Ha az említett közvélemény-kutatás szakszerű volt, akkor mondhatjuk azt is, hogy Balać igazgató döntése többek között méltányolta a Magyar Nemzeti Tanács átszervezési állásfoglalását, a magyar olvasók igényeit felmérő kutatási eredményeket. Djelić felmérésének módszertanáról keveset tudok, s nagy kérdés, hogy megalapozott-e. Egy azonban biztos, senki sem mondhatja az egyik napon, hogy a vajdasági magyarok a helyi híreket részesítik előnyben, a másik napon pedig nem állíthatja ennek ellenkezőjét. Mert könnyen úgy járunk, mint az egykor magyar politikus, aki 1972-ben a következő bölcsességgel állt elő: „Én nem mondtam azt, hogy igen, azt sem, hogy nem, hanem éppen az ellenkezőjét”. Akkoriban ez a mondat komikus volt és felháborító. A mai politikai szlogenek ismeretében elismerem, hogy Kelemen Mátyás máig is aktuális gondolatot fogalmazott meg.