Vonatban, pályaudvaron

Ahogy látom, a vajdasági magyarok között forszírozzák a kihelyezett egyetemi tagozatokat. Vendégtanárokkal. Egyesek belgrádi példákra hivatkoznak, ahol a külföldi egyetemek nyitnak kihelyezett tagozatokat. Van ilyen is, de azokban nem víkend-tanárok oktatnak. Az utóbbi jelenség főleg a magyarországi gyakorlatban ismeretes. Ha neves professzorokkal akarunk találkozni, akkor reggelente sétáljunk ki a Déli vagy a Keleti pályaudvarra, ahol biztosan találkozunk velük. Egy-két napra valamelyik vidéki városba utaznak, megtartják az óráikat, aztán sietnek vissza Budapestre. Ilyesmit a nyugati egyetemek nem engednek meg. Herbert Marcuse a 1968-ban a korculai filozófiai értekezleten elpanaszolta, hogy bár a világ minden tájára hívták különböző szakmai tanácskozásokra, a legtöbb meghívást el kell utasítania, mert az egyetem vezetősége (University of California, San Diego) megköveteli az egyetemen való rendszeresen tartózkodást. Nem csak órákat kell tartania, hanem állandó, napi kapcsolatban kell lennie a hallgatókkal az egyetemi kampuszban. Belgrádban is számos külföldi tanár tartózkodik, de ők nem repkednek ide-oda, hanem az egyetemen dolgoznak, többen részt vállalnak a szerbiai szellemi életben. Nos, nagy szükség lenne ilyen vendégtanárokra, akik, mondjuk, négy évig folyamatosan a Vajdaságban élnének, s részt vállalnának az itteni szellemi életben. Németh László jut eszembe, aki megdöbbenten tapasztalta, hogy az erdélyi írók milyen tömegesen vándorolnak át Magyarországra, ezért azon töprengett, hogy élete hátralévő részét Marosvásárhelyen éli le, hogy ezzel is szembe forduljon az árral. Így akarta megosztani a szorongatottak sorsát, nem pedig a budai villák kandallója mellől. Vannak ilyen példák, csak nem a humán értelmiségiek között. A minap találkoztam egy pesti mikrobiológussal, aki egy újvidéki magánklinikán dolgozik – hivatalos munkaengedéllyel.  Nem másod- vagy harmad állásban, hanem főállásban. Néha Pestre utazik – víkendre. Bizonyára nem olvasta Németh Lászlót, de döntése arról tanúskodik, hogy többet tud a Vajdasági magyarokról és a nemzeti érdekekről, mint akik néha-néha kirándulnak a szülőföldre.

Vissza a vonat Budapest felé. Aztán tovább. Kibámulok az ablakon, figyelem a bácskai tájat. Sok táblán a kukoricaszár még a lábán, a kedvezőtlen őszi időjárás miatt a parasztoknak nem volt alkalmuk elvégezni a talajmunkát. Az őszi szántás elmaradt, aligha pótolja majd a tavaszi. De bizonyára a rossz közérzet is hozzájárult ehhez az áldatlan állapothoz. A parasztságnak sokat ígértek a politikusok, de keveset váltottak be. A hasznot a kereskedelemmel foglalkozó oligarchák felezték le. A vadkapitalizmusban a parasztokra senki sem számít, velük nem lehet a jelenlegi gazdasági válság idején morfiuminjekciónak számító nacionalizmust szítani, velük nem lehet tömegmozgalmakat szervezni, ők egyszerűen ki vannak szolgáltatva a hatalomnak. A piacnak, amely állítólag szabad. Bámulom a sárga kukoricaszárat és a hómezőt. Még ma sem tudni pontosan, hogy hol és mennyi tömegsírt rejteget az áldott bácskai talaj. Ezeket a földeket jártam keresztül-kasul, nem is tagadom, ifjúságomban, elsőnemzedékesként viszonylag boldogan. Boldogan és tudatlanul. Nagy titkok voltak a korhadó csontok, miközben a költők a bácskai róna szépségét énekelték.  A szépség borzalmas, gondolom, amikor hosszabb időre távozok, és az elárvult és szívós síkságot csodálva a szívem visszahúz. A távolban Szenttamás, a szülőfalum. Óverbászon sokáig áll a szerelvény, ebbe a városba soha sem jártam szívesen. Amikor a járási székhelyet Óbecséről áthelyezték Óverbászra, szüleim nehezményezték ezt. Számukra Óbecse volt az igazi város, s mindig nagy emlegették, a székhely áthelyezését pedig állami erőszakként élték meg. Az idős szenttamásiak előszeretettel meglátogatták a helyet, ahol a csatorna találkozik a Tiszával, mert a Tisza volt számukra a folyó, nem pedig a Duna. Ha az anyámmal Óbecsére utaztunk, mindig ittunk a becsei „sárgavízból”, a kútnál ő ivott először, aztán a kezembe nyomta a magával hozott poharat. Pontosan olyan jó ízű, mint a szenttamási „sárgavíz”, biztatott elégedetten. Örömmel utazgatott Becsre, de azért Szenttamás maradt a mérce, az ivóvíz csak akkor volt jó, ha a szenttamásira hasonlított. A forrásvíz és az anyanyelv vonzotta, mert minden kétséget kizáróan a magyar nyelv is hozzájárult ahhoz, hogy az anyám Óbecsén otthonosan érezte magát. Óverbászon másként beszéltek, a hivatalokban máshogy hangzott a szerb szó is, mint az utcabeli szerbek szájából. Bizonyára emiatt is idegenkedtek. A sínpár mellett a vasutas hangosan kiabál valamit, a jelzőtáblával integet, mire megdöccen a vonat és egyre lassabban haladunk. A fülkében néhány fiatalember egymást túlharsogva ecseteli a rájuk váró prágai élményeket. A jól szituált ifjak elegáns prágai éttermekről vitatkoznak és szenvedélyesen ismételgetik, hogy a vajdasági szeparatistákat le akarják választani Vajdaságot Szerbiától. Ha az ember a fülkében hall ilyen beszédet, akkor mosolyog, de ha a szerbiai parlamentben harsogják a képviselők, akkor az arcára fagy a mosoly. Következik Kishegyes. Elismerően bólintok, a Dombos Feszt jut eszembe. Ha valami biztatót tapasztalok az utóbbi években a Vajdaságban, akkor az az, hogy vidék megmozdult, fiatal értelmiségiek gyökeret eresztettek egy-egy kisvárosban, s kialakítottak egy-egy kulturális teret. Ugyanerre figyeltem fel Szenttamáson is. Szülőfalum 1848 óta sokat szenvedett, de a helység (amelynek gazdái még Trianon előtt is a szerb nagybirtokosok voltak), béres és napszámos magyarjai szívósak maradtak. Néha a csapásoktól edződik az ember, a kedvezőbb körülmények elszenderítik. 1968 tavaszán Szenttamásra költöztem vissza, mert megelégeltem a tömbházi nosztalgiákat. Pár évre újra visszakerültem oda, ahonnan elindultam, a Zöld utcába, de az akkori idők nem kedveztek a vidéki életnek. Ma az internet és az új kommunikációs hálózatoknak köszönve a vidék nem ugyanaz, mint régen volt.  Látom a Facebookon, hogy a bácskai fiatalok kifogástalan angolsággal társalognak a nagyvilággal. Megvalósulni látszik a régi jelszó, mármint az, hogy gondolkozz, tájékozódj, figyelj globálisan, cselekedj és rohanj vesztedbe lokálisan.  Topolyán alig áll fél percet a vonat, nem is száll fel senki, leszálló sincs, következik a rövid sípszó, behunyom a szemem, Szabadka következik. Ki másra gondolnák, mint Kosztolányira. De nem arra az édeskés Kosztolányira, amely most divatba jött, hanem arra, akire Esterházy Péter emlékeztetett az Estivel, arra a keserű, komor, Kosztolányira, aki az észbontó ellentmondásokban sem találta meg a helyét. Egészen furcsa őt olvasni a mai világban, amikor mindenki könnyen és gyorsan megtalálja a helyét. Bácskai lévén mégis mindenekelőtt arra a Kosztolányira gondolok, aki olyan kegyetlenül ábrázolta a vidéki magyar urak, dölyfös, önelégült vidéki előkelőséget. Nekem úgy tűnik, hogy Kosztolányi hősei most is élnek és nagyon elevenek. Deja vu! Kezdődnek a harmincas évek.

A Keleti pályaudvaron kiszállok az Avala-expresszből. Négy órát kell várnom a zürichi vonatra, maradok a pályaudvaron, nincs kedvem távozni onnan. Semmit sem ismerek annyira Budapesten, mint a Keleti pályaudvart és a könyvkereskedéseket. A hetvenes években a könyvkereskedések és az antikváriumok voltak a biztos budapesti tájékozódási pontjaim, a kilencvenes években pedig a pályaudvar képviselte kis magyar kozmoszt. A városokban mindig is szerettem a piacokat, a kávéházakat és a pályaudvarokat. A Keleti pályaudvar személyes történelmem része, ott várták fiúk és a lányok a Szerbiából érkező apákat és anyákat, hogy valahogy összegyűljön a család, mert a fiúk nem utazhattak Szerbiába, hiszen a sorkötelesek – de csak a sorkötelesek! – katonaszökevényeknek számítottak. Az anyák sírtak, az apák aggódtak. De nem csak a katonaszökevények találtak új hazára Magyarországon, hanem azok is, akik itt akartak új életet kezdeni. Ide sorolhatjuk a disszidens biznisz képviselőit is, akik a pesti vagy más európai szalonokban jeleskedtek.  Magyarország ebben az időben nagyvonalú vízumpolitikát folytatott, nem alkalmazott megszorításokat, egy szó, mint száz Budapesten át vezetett az út Európába. A Balkán úgy tekintett Budapestre, mint a Közép-Európa középpontjára, s néha úgy tűnt, hogy Budapest veszi át a történelmi Bécs szerepét. Nagy esélyt hagytunk ki! A szerb üzletemberek magyar órákat vettek, kezdtek úgy viselkedni, mint a hajdanvolt Osztrák-magyar Monarchia idejében. De nem csak ők, hanem az egész térség ápolta a magyar vonzalmat. Soha életemben nem hallottam Magyarországot annyira dicsérni, mint a kilencvenes években. Magyarország nyitott volt, s – persze – beözönlött ide minden. Feltűntek a maffiózók, a zsebmetszők és a nagy harácsolók, akik itt végezték gyanús üzelmeiket. Először a spekulánsok és a ragadozók lepték el a sebét nyalogató országot. Nagyon sok magyar polgár, aki a Kádár rendszerben a nagyvilágról álmodozott, most szembetalálta magát vele és a valóság nem felelt meg a várakozásainak. Szabadon utazott Bécsbe bevásárolni, s minél többször utazhatott annál inkább tapasztalta, hogy üres a zsebe. Lelohadt a Nagy Európa Eufória, elmúlt a rendszerváltás mámora. A rendszerváltók a szabadságról szónokoltak, s beevezették a vadkapitalizmust.  Magyarország másról álmodozott, de nem az valósult meg, ezért zsörtölődő ország lett, akárcsak a többi szomszéd. Nem számítva a rendszerváltás nyerteseit kitevő tíz százalékot a térség országainak polgárai kiábrándultak, hitüket vesztették, kételkednek a kapitalizmusban, a szabadságban is. Sok társadalomtudós szerint a szabad piac rövid idő alatt bevezethető, a többpártrendszer egy tollvonással létrehozható, de az új életszemlélet és kultúra megszületése néhány nemzedéket áldoz fel. A múlt közel van, a jövő eliramlott, bizonygatják a derülátók, minket botrányos vákuumra ítélt a történelem. A pesszimisták ezzel ellentétben azzal hozakodnak elő, hogy ne vezessük félre magunkat, hagyjuk a hamis értelmiségi illúziókat, a jövő régen elkezdődött, csak nem akarunk tudomást venni róla. Magunkat bolondítottuk az orosz csizma alatt nyögő, senyvedő Kelet-Közép-Európával, amely most tárja fel borzalmas arcát, s nekünk ezzel kell élnünk. Kundera egy illúzió rabja volt. A kilencvenes években megálmodott Közép-Európa téveszmének bizonyult, illúzió, amelyet azért találtunk ki, hogy ne vegyünk tudomást a valóságról. Leülök a restibe, a szomszédos asztalnál román turisták hangoskodnak. A pincér csak legyint, szerencsére nincsenek itt az arab huligánok, akikkel neki kell megküzdeni. És a közrend, a választásokon azt ígérték, hogy helyre állítják a közrendet, kérdem a pincért. A pincér félénken körülnéz. Uram, én nem politizálok, mondja, eddig politizáltam, de már egy éve abbahagytam. Ha valaki sört kér, akkor hozom a sört. Ha valaki teát rendel, akkor pattanok. Elegem van mindenből. A szomszédos asztalnál ülő férfi felhorkan. Bezzeg a Kádár-időkben jobb presszót mértek. Most megnyúzzák a szegény utast ezekkel az olasz gépekkel. Igaza van Orbán Viktornak, vissza kell térnünk az olcsó magyar presszóhoz. Így van, kérdezi tőlem a férfi. Nem válaszolok. Hallgatok, mint a pincér. Várom a zürichi vonatot.