Vizsgatétel és paradoxon

Bár az asztali komputeremet műanyag-lepellel takartam le, a billentyűzetre mégis vékony, finom porréteg telepedett, amelyet az Alpokban nem észleltem. Az teljesen portalanított. Itt viszont éjjel is, nappal is szitál. Nem csak a tüdőnket, a hörgőinket támadja, hanem a lelkünket is. Az ujjam hegyén érzem a finom port, tehát visszatértem. Az asztal mellé ülök, letörlöm a billentyűkről a port és lassan írni kezdek.  Írás közben úgy érzem, porban fuldoklok.

Felkapom a fejem az első hírre. Őszre népszámlálásokat tartanak Szerbiába! Emberi számítás szerint, ez lesz a vajdasági magyar politikai elit eddigi legnagyobb vizsgája. A népszámlálás tanúsítja majd, hogy mit jelentett a közel tízéves részvétel a hatalomban, milyen üzenetet küldött tegnap és küld ma a Magyar Nemzeti Tanács? A jelenlegi magyar kormány ugyanis jelezte, hogy a siker mércéje a határon túli magyarok lélekszámcsökkenésének leállítása. De mi történik a fiaskó esetén? Mi történik ha, például, a lélekszámcsökkenés százalékokban kifejezve nagyobb lesz, mint például 1971 és 1981 között? Az utóbbi esetben levonják-e következtetést azok, akik a kisebbségi hatalmat gyakorolják, rendelkeznek a kisebbségi erőforrásokkal, prioritásokat állapítanak meg, s naponta beszámolnak sikereikről? Ha eddig vállalták a dicséreteket, vállalják-e a felelősséget? Elvben javuló tendenciát kellene észlelnünk, hiszen a posztszocialista időszak mégis esélyt teremtett. Bár a gondok nagyok, mégis az elmúlt kilencven évben a vajdasági kisebbségi politikai elit soha nem működött jobb feltételek között, mint az elmúlt tíz évben, hiszen a szerbiai hatalom részeként, kiadós anyaországi támogatást élvezett. Most csak áprilist írunk, tehát öt perccel tizenkettő előtt. Baljós jeleket észlelek, de talán még valamit lehet tenni…

Érdemes lenne a Damjanich-vita utórezgésein tűnődni. A Szerbiai Demokrata Párt tagjai tiltakoznak az adai Damjanich-szobor ellen. Érdekes, hogy a vajdasági magyar sajtó nem tünteti fel, hogy az európai néppártok szövetségébe igyekvő Kuštunica pártja jobbközépen helyezkedik el. Erről hallgat a kisebbségi média, ezzel ugyanis kompromittálná a jobboldaliságot. Holott „csupán” arról van szó, hogy a jobboldal – főleg a kelet-európai – más mércékkel méri a nemzethez való hűséget, mint a szociáldemokraták vagy a liberálisok. Mércéi szigorúbbak, a személyes döntéseket a közös nemzeti akaratnak rendeli alá, az erkölcsi kérdéseket pedig nemzetállami mércékkel ítéli meg. Ebben az értékrendben semmivel sem igazolható a kollektív nemzeti akarattal való szembeszegülés, tehát Damjanichot a szerb nemzet nem ünnepelheti. A magyarok viszont, méltán látnak benne hőst. Ez viszont feszültséget szül. Az a kérdés, hogyan kellene áthidalni. A mai európai néppártok szövetségében a feszültséget úgy oldották fel, hogy a nemzeti jobbközép a saját portáján lehet akár nacionalista is, azzal a feltétellel, hogy tiszteletben tartja az emberi jogokat, s ezen belül viselkedjék toleránsan a kisebbségekkel szemben. Ezt sokan demokratikus nacionalizmusnak nevezik. Viszont ez nem elegendő a feszültség áthidalásához egy államon belül. Mert ez csupán azt jelenti, hogy Magyarországon hősként ünnepelhetik Damjanichot, Szerbiában viszont nem. Egy államon belül csak akkor oldható fel a feszültség, ha elismerik a párhuzamos értékrendek létezését. Nem csak tolerálják a másságot, hanem pluralizmusban gondolkodnak. A tolerancia nem azonos a párhuzamos struktúrával, vagyis az autonómiával. A párhuzamos struktúra azt jelenti, hogy a magyarok és a szerbek szempontjai lehetnek egymással ellentétesek, ám az egyiknek joga van ünnepelni a hőst, a másiknak joga van elítélni az árulót. Egy államban mindkét értékrend egzisztálhat egymással párhuzamosan. A mai európai jobboldal azonban éppen ezt a párhuzamosságot vonja kétségbe. A nyugati világban a közelmúltig ez nem létezett ilyen konfliktus, ám a gazdasági migráció létrehozta a nem őshonos nemzeti kisebbségi struktúrákat, a párhuzamosan történelmeket, értékrendeket. Egyrészt eme struktúrák megerősödése, másrészt a gazdasági válság elbizonytalanította a nyugati társadalmakat, mire a jobboldal meghúzta a vészharangot, azzal a jelszóval, hogy a párhuzamosság elve szegregációhoz, az állam bomlasztásához vezet. Ezek után európai jobboldal meghirdette, hogy „az új irányelveknek az integrációt kell elősegíteniük, nem a szegregációt”, s kezdte leépíteni a párhuzamos struktúrákat. David Cameron, Angela Merkel, Nicolas Sarkozy, az európai jobboldal legbefolyásosabb képviselői a nemzetileg homogén kulturális tér kialakítását tűzték ki célul. A másságot ugyan lehet tolerálni, de az nem egyenrangú a nemzetállam kultúrájával.  Némileg összetettebb a helyzet a kelet-európai országokban, ahol őshonos kisebbségek élnek. Az őshonos és a nem őshonos kisebbségek közötti különbséget tudomásul veszik, de óvatosan értelmezik, s a döntő szereppel bíró európai jobboldal, a legnépesebb néppárti frakció mindeddig nem karolta fel annak lehetőségét, hogy egy államban párhuzamos kultúrák és történelmek, értékrendek létezzenek. Ez lenne az autonómia, ami nélkül a kisebbségek lassú, de biztos asszimilációra vannak ítélve, az európai fórumok tudtával és beleegyezésével. Természetesen a párhuzamossági elven működő, és nem az ikebana autonómiára gondolok. A kelet-közép-európai kisebbségek tehát egy megoldhatatlan paradoxon előtt állnak. Vagy autonómiát akarnak, vagy nemzetállamot! A paradoxon azonban az, hogy mindkettőt akarják. Egyrészt támogatják az anyaországi homogenizáló nemzeti jobboldalt, másrészt saját államokban bírálják a nemzeti jobboldal homogenizáló törekvéseit.

Terjed a rossz közérzet. A piacon panaszkodnak a kofák: az emberek csak ólálkodnak, de nem vásárolnak. A szerb nyelvű újságírók a sajtószabadság veszélyeztetéséről írnak. A vajdasági magyar sajtóban nem olvasok ilyesféle panaszokat, legfeljebb az interneten. A Szerb Haladó Párt vezetői a közelgő választási győzelmüket ünneplik, mivel a közvélemény-kutatók szerint növelik az előnyüket. Úgy látszik, a Demokrata Párt most fizeti meg a kompromisszumainak árát, s azt, hogy egy nagyon heterogén elitnek akart a kedvében járni. Kezdődik a zűrzavar. Az egyik párt az ördöggel is szövetkezve át akarja lépni a küszöböt, a másik nagy titokban tartja, hogy az ördöggel is szövetkezik, csakhogy megszerezze a hatalmat. Újvidék utcáin valamelyik párt részére gyűjtenek aláírásokat. Nem új pártok, hanem új eszmék kellenének. Néhány barátom azzal biztat, hogy a Vajdaság nem esik választási depresszióba, a Demokrata Párt fog győzni. Vagy legalábbis Újvidéken, ha nem is az egész Vajdaságban, bizonygatják azok, akik makacsul hiszik, hogy nem demonstráltak hiába 2000 őszén.

William Hazlittnek mégis igaza van. Ha az emberiség a jóra törekedett volna, akkor már megteremtette volna a jobbik világot. Csakhogy nem ez vezényelte, hanem a gyűlölet. A sértéseken bosszút álunk, a jóságot viszont hálátlansággal viszonozzuk, írja régimódi esszéiben. Ma szinte lehetetlen ilyen egyszerű szavakkal bármit is közölni. A hazugság tudálékos lett – és túlságosan vonzó.

Az újvidéki könyvkereskedésekben kútászok. Egészen véletlenül a kezembe akad Kosta Nikolić, Srdjan Cvetković és Djoko Tripković krónikája. Az izgalmas könyv arról szól, hogy mely könyveket, újságokat, színházi előadásokat, filmeket, zeneműveket tiltottak be Jugoszláviában 1945 és 1990 között. A felsoroltak között szerepel az is, hogy a Judit című drámámat még a bemutató előtt betiltották Pristinában 1990-ben. Ezzel a drámával nem volt szerencsém. Vagy olyan színházak tűzték műsorra, amelyeknek nem volt lehetősége az integrális szöveg előadására, vagy pedig olyanok, amelyekkel levetették a műsorról. Haris Pašović Újvidéken kívánta színre állítani az integrális szöveget, de nem jutottunk tovább a szerződés aláírásánál. Haris Pašović Amszterdamba rendezett, majd hazatért a bombázott Szarajevóba. Ő nem illant el a veszély elől, hanem maradt és olyan színházat alapított, amelyet Susan Sontag is megcsodált.  Példát mutatott sok vajdasági magyar értelmiséginek is! Olyan színházat teremtett, amely szembeszegült Holofernesszel. Ezek voltak a tragikus szarajevói évek, amelyekről oly gyorsan megfeledkeztünk. Holofernesz árnyéka pedig ma súlyosabb, mint akkor, amikor a szöveget írtam. Csak nem véres kardot forgat a kezében, hanem csábító ígéreteket hangoztat. Vagy még az sem, mivel az emberek szenvedélyesen sóvárognak rendteremtő bársonyos diktatúra után  A Judit erre is utal, s a könyv utószavában csak Sziveri János érzékelte, hogy miről is van szó.

Bár az asztali komputeremet műanyag-lepellel takartam le, a billentyűzetre mégis vékony, finom porréteg telepedett, amelyet az Alpokban nem észleltem. Az teljesen portalanított. Itt viszont éjjel is, nappal is szitál. Nem csak a tüdőnket, a hörgőinket támadja, hanem a lelkünket is. Az ujjam hegyén érzem a finom port, tehát visszatértem. Az asztal mellé ülök, letörlöm a billentyűkről a port és lassan írni kezdek.  Írás közben úgy érzem, porban fuldoklok.

Felkapom a fejem az első hírre. Őszre népszámlálásokat tartanak Szerbiába! Emberi számítás szerint, ez lesz a vajdasági magyar politikai elit eddigi legnagyobb vizsgája. A népszámlálás tanúsítja majd, hogy mit jelentett a közel tízéves részvétel a hatalomban, milyen üzenetet küldött tegnap és küld ma a Magyar Nemzeti Tanács? A jelenlegi magyar kormány ugyanis jelezte, hogy a siker mércéje a határon túli magyarok lélekszámcsökkenésének leállítása. De mi történik a fiaskó esetén? Mi történik ha, például, a lélekszámcsökkenés százalékokban kifejezve nagyobb lesz, mint például 1971 és 1981 között? Az utóbbi esetben levonják-e következtetést azok, akik a kisebbségi hatalmat gyakorolják, rendelkeznek a kisebbségi erőforrásokkal, prioritásokat állapítanak meg, s naponta beszámolnak sikereikről? Ha eddig vállalták a dicséreteket, vállalják-e a felelősséget? Elvben javuló tendenciát kellene észlelnünk, hiszen a posztszocialista időszak mégis esélyt teremtett. Bár a gondok nagyok, mégis az elmúlt kilencven évben a vajdasági kisebbségi politikai elit soha nem működött jobb feltételek között, mint az elmúlt tíz évben, hiszen a szerbiai hatalom részeként, kiadós anyaországi támogatást élvezett. Most csak áprilist írunk, tehát öt perccel tizenkettő előtt. Baljós jeleket észlelek, de talán még valamit lehet tenni…

Érdemes lenne a Damjanich-vita utórezgésein tűnődni. A Szerbiai Demokrata Párt tagjai tiltakoznak az adai Damjanich-szobor ellen. Érdekes, hogy a vajdasági magyar sajtó nem tünteti fel, hogy az európai néppártok szövetségébe igyekvő Kuštunica pártja jobbközépen helyezkedik el. Erről hallgat a kisebbségi média, ezzel ugyanis kompromittálná a jobboldaliságot. Holott „csupán” arról van szó, hogy a jobboldal – főleg a kelet-európai – más mércékkel méri a nemzethez való hűséget, mint a szociáldemokraták vagy a liberálisok. Mércéi szigorúbbak, a személyes döntéseket a közös nemzeti akaratnak rendeli alá, az erkölcsi kérdéseket pedig nemzetállami mércékkel ítéli meg. Ebben az értékrendben semmivel sem igazolható a kollektív nemzeti akarattal való szembeszegülés, tehát Damjanichot a szerb nemzet nem ünnepelheti. A magyarok viszont, méltán látnak benne hőst. Ez viszont feszültséget szül. Az a kérdés, hogyan kellene áthidalni. A mai európai néppártok szövetségében a feszültséget úgy oldották fel, hogy a nemzeti jobbközép a saját portáján lehet akár nacionalista is, azzal a feltétellel, hogy tiszteletben tartja az emberi jogokat, s ezen belül viselkedjék toleránsan a kisebbségekkel szemben. Ezt sokan demokratikus nacionalizmusnak nevezik. Viszont ez nem elegendő a feszültség áthidalásához egy államon belül. Mert ez csupán azt jelenti, hogy Magyarországon hősként ünnepelhetik Damjanichot, Szerbiában viszont nem. Egy államon belül csak akkor oldható fel a feszültség, ha elismerik a párhuzamos értékrendek létezését. Nem csak tolerálják a másságot, hanem pluralizmusban gondolkodnak. A tolerancia nem azonos a párhuzamos struktúrával, vagyis az autonómiával. A párhuzamos struktúra azt jelenti, hogy a magyarok és a szerbek szempontjai lehetnek egymással ellentétesek, ám az egyiknek joga van ünnepelni a hőst, a másiknak joga van elítélni az árulót. Egy államban mindkét értékrend egzisztálhat egymással párhuzamosan. A mai európai jobboldal azonban éppen ezt a párhuzamosságot vonja kétségbe. A nyugati világban a közelmúltig ez nem létezett ilyen konfliktus, ám a gazdasági migráció létrehozta a nem őshonos nemzeti kisebbségi struktúrákat, a párhuzamosan történelmeket, értékrendeket. Egyrészt eme struktúrák megerősödése, másrészt a gazdasági válság elbizonytalanította a nyugati társadalmakat, mire a jobboldal meghúzta a vészharangot, azzal a jelszóval, hogy a párhuzamosság elve szegregációhoz, az állam bomlasztásához vezet. Ezek után európai jobboldal meghirdette, hogy „az új irányelveknek az integrációt kell elősegíteniük, nem a szegregációt”, s kezdte leépíteni a párhuzamos struktúrákat. David Cameron, Angela Merkel, Nicolas Sarkozy, az európai jobboldal legbefolyásosabb képviselői a nemzetileg homogén kulturális tér kialakítását tűzték ki célul. A másságot ugyan lehet tolerálni, de az nem egyenrangú a nemzetállam kultúrájával.  Némileg összetettebb a helyzet a kelet-európai országokban, ahol őshonos kisebbségek élnek. Az őshonos és a nem őshonos kisebbségek közötti különbséget tudomásul veszik, de óvatosan értelmezik, s a döntő szereppel bíró európai jobboldal, a legnépesebb néppárti frakció mindeddig nem karolta fel annak lehetőségét, hogy egy államban párhuzamos kultúrák és történelmek, értékrendek létezzenek. Ez lenne az autonómia, ami nélkül a kisebbségek lassú, de biztos asszimilációra vannak ítélve, az európai fórumok tudtával és beleegyezésével. Természetesen a párhuzamossági elven működő, és nem az ikebana autonómiára gondolok. A kelet-közép-európai kisebbségek tehát egy megoldhatatlan paradoxon előtt állnak. Vagy autonómiát akarnak, vagy nemzetállamot! A paradoxon azonban az, hogy mindkettőt akarják. Egyrészt támogatják az anyaországi homogenizáló nemzeti jobboldalt, másrészt saját államokban bírálják a nemzeti jobboldal homogenizáló törekvéseit.

Terjed a rossz közérzet. A piacon panaszkodnak a kofák: az emberek csak ólálkodnak, de nem vásárolnak. A szerb nyelvű újságírók a sajtószabadság veszélyeztetéséről írnak. A vajdasági magyar sajtóban nem olvasok ilyesféle panaszokat, legfeljebb az interneten. A Szerb Haladó Párt vezetői a közelgő választási győzelmüket ünneplik, mivel a közvélemény-kutatók szerint növelik az előnyüket. Úgy látszik, a Demokrata Párt most fizeti meg a kompromisszumainak árát, s azt, hogy egy nagyon heterogén elitnek akart a kedvében járni. Kezdődik a zűrzavar. Az egyik párt az ördöggel is szövetkezve át akarja lépni a küszöböt, a másik nagy titokban tartja, hogy az ördöggel is szövetkezik, csakhogy megszerezze a hatalmat. Újvidék utcáin valamelyik párt részére gyűjtenek aláírásokat. Nem új pártok, hanem új eszmék kellenének. Néhány barátom azzal biztat, hogy a Vajdaság nem esik választási depresszióba, a Demokrata Párt fog győzni. Vagy legalábbis Újvidéken, ha nem is az egész Vajdaságban, bizonygatják azok, akik makacsul hiszik, hogy nem demonstráltak hiába 2000 őszén.

William Hazlittnek mégis igaza van. Ha az emberiség a jóra törekedett volna, akkor már megteremtette volna a jobbik világot. Csakhogy nem ez vezényelte, hanem a gyűlölet. A sértéseken bosszút álunk, a jóságot viszont hálátlansággal viszonozzuk, írja régimódi esszéiben. Ma szinte lehetetlen ilyen egyszerű szavakkal bármit is közölni. A hazugság tudálékos lett – és túlságosan vonzó.

Az újvidéki könyvkereskedésekben kútászok. Egészen véletlenül a kezembe akad Kosta Nikolić, Srdjan Cvetković és Djoko Tripković krónikája. Az izgalmas könyv arról szól, hogy mely könyveket, újságokat, színházi előadásokat, filmeket, zeneműveket tiltottak be Jugoszláviában 1945 és 1990 között. A felsoroltak között szerepel az is, hogy a Judit című drámámat még a bemutató előtt betiltották Pristinában 1990-ben. Ezzel a drámával nem volt szerencsém. Vagy olyan színházak tűzték műsorra, amelyeknek nem volt lehetősége az integrális szöveg előadására, vagy pedig olyanok, amelyekkel levetették a műsorról. Haris Pašović Újvidéken kívánta színre állítani az integrális szöveget, de nem jutottunk tovább a szerződés aláírásánál. Haris Pašović Amszterdamba rendezett, majd hazatért a bombázott Szarajevóba. Ő nem illant el a veszély elől, hanem maradt és olyan színházat alapított, amelyet Susan Sontag is megcsodált.  Példát mutatott sok vajdasági magyar értelmiséginek is! Olyan színházat teremtett, amely szembeszegült Holofernesszel. Ezek voltak a tragikus szarajevói évek, amelyekről oly gyorsan megfeledkeztünk. Holofernesz árnyéka pedig ma súlyosabb, mint akkor, amikor a szöveget írtam. Csak nem véres kardot forgat a kezében, hanem csábító ígéreteket hangoztat. Vagy még az sem, mivel az emberek szenvedélyesen sóvárognak rendteremtő bársonyos diktatúra után  A Judit erre is utal, s a könyv utószavában csak Sziveri János érzékelte, hogy miről is van szó.

Bár az asztali komputeremet műanyag-lepellel takartam le, a billentyűzetre mégis vékony, finom porréteg telepedett, amelyet az Alpokban nem észleltem. Az teljesen portalanított. Itt viszont éjjel is, nappal is szitál. Nem csak a tüdőnket, a hörgőinket támadja, hanem a lelkünket is. Az ujjam hegyén érzem a finom port, tehát visszatértem. Az asztal mellé ülök, letörlöm a billentyűkről a port és lassan írni kezdek.  Írás közben úgy érzem, porban fuldoklok.

Felkapom a fejem az első hírre. Őszre népszámlálásokat tartanak Szerbiába! Emberi számítás szerint, ez lesz a vajdasági magyar politikai elit eddigi legnagyobb vizsgája. A népszámlálás tanúsítja majd, hogy mit jelentett a közel tízéves részvétel a hatalomban, milyen üzenetet küldött tegnap és küld ma a Magyar Nemzeti Tanács? A jelenlegi magyar kormány ugyanis jelezte, hogy a siker mércéje a határon túli magyarok lélekszámcsökkenésének leállítása. De mi történik a fiaskó esetén? Mi történik ha, például, a lélekszámcsökkenés százalékokban kifejezve nagyobb lesz, mint például 1971 és 1981 között? Az utóbbi esetben levonják-e következtetést azok, akik a kisebbségi hatalmat gyakorolják, rendelkeznek a kisebbségi erőforrásokkal, prioritásokat állapítanak meg, s naponta beszámolnak sikereikről? Ha eddig vállalták a dicséreteket, vállalják-e a felelősséget? Elvben javuló tendenciát kellene észlelnünk, hiszen a posztszocialista időszak mégis esélyt teremtett. Bár a gondok nagyok, mégis az elmúlt kilencven évben a vajdasági kisebbségi politikai elit soha nem működött jobb feltételek között, mint az elmúlt tíz évben, hiszen a szerbiai hatalom részeként, kiadós anyaországi támogatást élvezett. Most csak áprilist írunk, tehát öt perccel tizenkettő előtt. Baljós jeleket észlelek, de talán még valamit lehet tenni…

Érdemes lenne a Damjanich-vita utórezgésein tűnődni. A Szerbiai Demokrata Párt tagjai tiltakoznak az adai Damjanich-szobor ellen. Érdekes, hogy a vajdasági magyar sajtó nem tünteti fel, hogy az európai néppártok szövetségébe igyekvő Kuštunica pártja jobbközépen helyezkedik el. Erről hallgat a kisebbségi média, ezzel ugyanis kompromittálná a jobboldaliságot. Holott „csupán” arról van szó, hogy a jobboldal – főleg a kelet-európai – más mércékkel méri a nemzethez való hűséget, mint a szociáldemokraták vagy a liberálisok. Mércéi szigorúbbak, a személyes döntéseket a közös nemzeti akaratnak rendeli alá, az erkölcsi kérdéseket pedig nemzetállami mércékkel ítéli meg. Ebben az értékrendben semmivel sem igazolható a kollektív nemzeti akarattal való szembeszegülés, tehát Damjanichot a szerb nemzet nem ünnepelheti. A magyarok viszont, méltán látnak benne hőst. Ez viszont feszültséget szül. Az a kérdés, hogyan kellene áthidalni. A mai európai néppártok szövetségében a feszültséget úgy oldották fel, hogy a nemzeti jobbközép a saját portáján lehet akár nacionalista is, azzal a feltétellel, hogy tiszteletben tartja az emberi jogokat, s ezen belül viselkedjék toleránsan a kisebbségekkel szemben. Ezt sokan demokratikus nacionalizmusnak nevezik. Viszont ez nem elegendő a feszültség áthidalásához egy államon belül. Mert ez csupán azt jelenti, hogy Magyarországon hősként ünnepelhetik Damjanichot, Szerbiában viszont nem. Egy államon belül csak akkor oldható fel a feszültség, ha elismerik a párhuzamos értékrendek létezését. Nem csak tolerálják a másságot, hanem pluralizmusban gondolkodnak. A tolerancia nem azonos a párhuzamos struktúrával, vagyis az autonómiával. A párhuzamos struktúra azt jelenti, hogy a magyarok és a szerbek szempontjai lehetnek egymással ellentétesek, ám az egyiknek joga van ünnepelni a hőst, a másiknak joga van elítélni az árulót. Egy államban mindkét értékrend egzisztálhat egymással párhuzamosan. A mai európai jobboldal azonban éppen ezt a párhuzamosságot vonja kétségbe. A nyugati világban a közelmúltig ez nem létezett ilyen konfliktus, ám a gazdasági migráció létrehozta a nem őshonos nemzeti kisebbségi struktúrákat, a párhuzamosan történelmeket, értékrendeket. Egyrészt eme struktúrák megerősödése, másrészt a gazdasági válság elbizonytalanította a nyugati társadalmakat, mire a jobboldal meghúzta a vészharangot, azzal a jelszóval, hogy a párhuzamosság elve szegregációhoz, az állam bomlasztásához vezet. Ezek után európai jobboldal meghirdette, hogy „az új irányelveknek az integrációt kell elősegíteniük, nem a szegregációt”, s kezdte leépíteni a párhuzamos struktúrákat. David Cameron, Angela Merkel, Nicolas Sarkozy, az európai jobboldal legbefolyásosabb képviselői a nemzetileg homogén kulturális tér kialakítását tűzték ki célul. A másságot ugyan lehet tolerálni, de az nem egyenrangú a nemzetállam kultúrájával.  Némileg összetettebb a helyzet a kelet-európai országokban, ahol őshonos kisebbségek élnek. Az őshonos és a nem őshonos kisebbségek közötti különbséget tudomásul veszik, de óvatosan értelmezik, s a döntő szereppel bíró európai jobboldal, a legnépesebb néppárti frakció mindeddig nem karolta fel annak lehetőségét, hogy egy államban párhuzamos kultúrák és történelmek, értékrendek létezzenek. Ez lenne az autonómia, ami nélkül a kisebbségek lassú, de biztos asszimilációra vannak ítélve, az európai fórumok tudtával és beleegyezésével. Természetesen a párhuzamossági elven működő, és nem az ikebana autonómiára gondolok. A kelet-közép-európai kisebbségek tehát egy megoldhatatlan paradoxon előtt állnak. Vagy autonómiát akarnak, vagy nemzetállamot! A paradoxon azonban az, hogy mindkettőt akarják. Egyrészt támogatják az anyaországi homogenizáló nemzeti jobboldalt, másrészt saját államokban bírálják a nemzeti jobboldal homogenizáló törekvéseit.

Terjed a rossz közérzet. A piacon panaszkodnak a kofák: az emberek csak ólálkodnak, de nem vásárolnak. A szerb nyelvű újságírók a sajtószabadság veszélyeztetéséről írnak. A vajdasági magyar sajtóban nem olvasok ilyesféle panaszokat, legfeljebb az interneten. A Szerb Haladó Párt vezetői a közelgő választási győzelmüket ünneplik, mivel a közvélemény-kutatók szerint növelik az előnyüket. Úgy látszik, a Demokrata Párt most fizeti meg a kompromisszumainak árát, s azt, hogy egy nagyon heterogén elitnek akart a kedvében járni. Kezdődik a zűrzavar. Az egyik párt az ördöggel is szövetkezve át akarja lépni a küszöböt, a másik nagy titokban tartja, hogy az ördöggel is szövetkezik, csakhogy megszerezze a hatalmat. Újvidék utcáin valamelyik párt részére gyűjtenek aláírásokat. Nem új pártok, hanem új eszmék kellenének. Néhány barátom azzal biztat, hogy a Vajdaság nem esik választási depresszióba, a Demokrata Párt fog győzni. Vagy legalábbis Újvidéken, ha nem is az egész Vajdaságban, bizonygatják azok, akik makacsul hiszik, hogy nem demonstráltak hiába 2000 őszén.

William Hazlittnek mégis igaza van. Ha az emberiség a jóra törekedett volna, akkor már megteremtette volna a jobbik világot. Csakhogy nem ez vezényelte, hanem a gyűlölet. A sértéseken bosszút álunk, a jóságot viszont hálátlansággal viszonozzuk, írja régimódi esszéiben. Ma szinte lehetetlen ilyen egyszerű szavakkal bármit is közölni. A hazugság tudálékos lett – és túlságosan vonzó.

Az újvidéki könyvkereskedésekben kútászok. Egészen véletlenül a kezembe akad Kosta Nikolić, Srdjan Cvetković és Djoko Tripković krónikája. Az izgalmas könyv arról szól, hogy mely könyveket, újságokat, színházi előadásokat, filmeket, zeneműveket tiltottak be Jugoszláviában 1945 és 1990 között. A felsoroltak között szerepel az is, hogy a Judit című drámámat még a bemutató előtt betiltották Pristinában 1990-ben. Ezzel a drámával nem volt szerencsém. Vagy olyan színházak tűzték műsorra, amelyeknek nem volt lehetősége az integrális szöveg előadására, vagy pedig olyanok, amelyekkel levetették a műsorról. Haris Pašović Újvidéken kívánta színre állítani az integrális szöveget, de nem jutottunk tovább a szerződés aláírásánál. Haris Pašović Amszterdamba rendezett, majd hazatért a bombázott Szarajevóba. Ő nem illant el a veszély elől, hanem maradt és olyan színházat alapított, amelyet Susan Sontag is megcsodált.  Példát mutatott sok vajdasági magyar értelmiséginek is! Olyan színházat teremtett, amely szembeszegült Holofernesszel. Ezek voltak a tragikus szarajevói évek, amelyekről oly gyorsan megfeledkeztünk. Holofernesz árnyéka pedig ma súlyosabb, mint akkor, amikor a szöveget írtam. Csak nem véres kardot forgat a kezében, hanem csábító ígéreteket hangoztat. Vagy még az sem, mivel az emberek szenvedélyesen sóvárognak rendteremtő bársonyos diktatúra után  A Judit erre is utal, s a könyv utószavában csak Sziveri János érzékelte, hogy miről is van szó.

Bár az asztali komputeremet műanyag-lepellel takartam le, a billentyűzetre mégis vékony, finom porréteg telepedett, amelyet az Alpokban nem észleltem. Az teljesen portalanított. Itt viszont éjjel is, nappal is szitál. Nem csak a tüdőnket, a hörgőinket támadja, hanem a lelkünket is. Az ujjam hegyén érzem a finom port, tehát visszatértem. Az asztal mellé ülök, letörlöm a billentyűkről a port és lassan írni kezdek.  Írás közben úgy érzem, porban fuldoklok.

Felkapom a fejem az első hírre. Őszre népszámlálásokat tartanak Szerbiába! Emberi számítás szerint, ez lesz a vajdasági magyar politikai elit eddigi legnagyobb vizsgája. A népszámlálás tanúsítja majd, hogy mit jelentett a közel tízéves részvétel a hatalomban, milyen üzenetet küldött tegnap és küld ma a Magyar Nemzeti Tanács? A jelenlegi magyar kormány ugyanis jelezte, hogy a siker mércéje a határon túli magyarok lélekszámcsökkenésének leállítása. De mi történik a fiaskó esetén? Mi történik ha, például, a lélekszámcsökkenés százalékokban kifejezve nagyobb lesz, mint például 1971 és 1981 között? Az utóbbi esetben levonják-e következtetést azok, akik a kisebbségi hatalmat gyakorolják, rendelkeznek a kisebbségi erőforrásokkal, prioritásokat állapítanak meg, s naponta beszámolnak sikereikről? Ha eddig vállalták a dicséreteket, vállalják-e a felelősséget? Elvben javuló tendenciát kellene észlelnünk, hiszen a posztszocialista időszak mégis esélyt teremtett. Bár a gondok nagyok, mégis az elmúlt kilencven évben a vajdasági kisebbségi politikai elit soha nem működött jobb feltételek között, mint az elmúlt tíz évben, hiszen a szerbiai hatalom részeként, kiadós anyaországi támogatást élvezett. Most csak áprilist írunk, tehát öt perccel tizenkettő előtt. Baljós jeleket észlelek, de talán még valamit lehet tenni…

Érdemes lenne a Damjanich-vita utórezgésein tűnődni. A Szerbiai Demokrata Párt tagjai tiltakoznak az adai Damjanich-szobor ellen. Érdekes, hogy a vajdasági magyar sajtó nem tünteti fel, hogy az európai néppártok szövetségébe igyekvő Kuštunica pártja jobbközépen helyezkedik el. Erről hallgat a kisebbségi média, ezzel ugyanis kompromittálná a jobboldaliságot. Holott „csupán” arról van szó, hogy a jobboldal – főleg a kelet-európai – más mércékkel méri a nemzethez való hűséget, mint a szociáldemokraták vagy a liberálisok. Mércéi szigorúbbak, a személyes döntéseket a közös nemzeti akaratnak rendeli alá, az erkölcsi kérdéseket pedig nemzetállami mércékkel ítéli meg. Ebben az értékrendben semmivel sem igazolható a kollektív nemzeti akarattal való szembeszegülés, tehát Damjanichot a szerb nemzet nem ünnepelheti. A magyarok viszont, méltán látnak benne hőst. Ez viszont feszültséget szül. Az a kérdés, hogyan kellene áthidalni. A mai európai néppártok szövetségében a feszültséget úgy oldották fel, hogy a nemzeti jobbközép a saját portáján lehet akár nacionalista is, azzal a feltétellel, hogy tiszteletben tartja az emberi jogokat, s ezen belül viselkedjék toleránsan a kisebbségekkel szemben. Ezt sokan demokratikus nacionalizmusnak nevezik. Viszont ez nem elegendő a feszültség áthidalásához egy államon belül. Mert ez csupán azt jelenti, hogy Magyarországon hősként ünnepelhetik Damjanichot, Szerbiában viszont nem. Egy államon belül csak akkor oldható fel a feszültség, ha elismerik a párhuzamos értékrendek létezését. Nem csak tolerálják a másságot, hanem pluralizmusban gondolkodnak. A tolerancia nem azonos a párhuzamos struktúrával, vagyis az autonómiával. A párhuzamos struktúra azt jelenti, hogy a magyarok és a szerbek szempontjai lehetnek egymással ellentétesek, ám az egyiknek joga van ünnepelni a hőst, a másiknak joga van elítélni az árulót. Egy államban mindkét értékrend egzisztálhat egymással párhuzamosan. A mai európai jobboldal azonban éppen ezt a párhuzamosságot vonja kétségbe. A nyugati világban a közelmúltig ez nem létezett ilyen konfliktus, ám a gazdasági migráció létrehozta a nem őshonos nemzeti kisebbségi struktúrákat, a párhuzamosan történelmeket, értékrendeket. Egyrészt eme struktúrák megerősödése, másrészt a gazdasági válság elbizonytalanította a nyugati társadalmakat, mire a jobboldal meghúzta a vészharangot, azzal a jelszóval, hogy a párhuzamosság elve szegregációhoz, az állam bomlasztásához vezet. Ezek után európai jobboldal meghirdette, hogy „az új irányelveknek az integrációt kell elősegíteniük, nem a szegregációt”, s kezdte leépíteni a párhuzamos struktúrákat. David Cameron, Angela Merkel, Nicolas Sarkozy, az európai jobboldal legbefolyásosabb képviselői a nemzetileg homogén kulturális tér kialakítását tűzték ki célul. A másságot ugyan lehet tolerálni, de az nem egyenrangú a nemzetállam kultúrájával.  Némileg összetettebb a helyzet a kelet-európai országokban, ahol őshonos kisebbségek élnek. Az őshonos és a nem őshonos kisebbségek közötti különbséget tudomásul veszik, de óvatosan értelmezik, s a döntő szereppel bíró európai jobboldal, a legnépesebb néppárti frakció mindeddig nem karolta fel annak lehetőségét, hogy egy államban párhuzamos kultúrák és történelmek, értékrendek létezzenek. Ez lenne az autonómia, ami nélkül a kisebbségek lassú, de biztos asszimilációra vannak ítélve, az európai fórumok tudtával és beleegyezésével. Természetesen a párhuzamossági elven működő, és nem az ikebana autonómiára gondolok. A kelet-közép-európai kisebbségek tehát egy megoldhatatlan paradoxon előtt állnak. Vagy autonómiát akarnak, vagy nemzetállamot! A paradoxon azonban az, hogy mindkettőt akarják. Egyrészt támogatják az anyaországi homogenizáló nemzeti jobboldalt, másrészt saját államokban bírálják a nemzeti jobboldal homogenizáló törekvéseit.

Terjed a rossz közérzet. A piacon panaszkodnak a kofák: az emberek csak ólálkodnak, de nem vásárolnak. A szerb nyelvű újságírók a sajtószabadság veszélyeztetéséről írnak. A vajdasági magyar sajtóban nem olvasok ilyesféle panaszokat, legfeljebb az interneten. A Szerb Haladó Párt vezetői a közelgő választási győzelmüket ünneplik, mivel a közvélemény-kutatók szerint növelik az előnyüket. Úgy látszik, a Demokrata Párt most fizeti meg a kompromisszumainak árát, s azt, hogy egy nagyon heterogén elitnek akart a kedvében járni. Kezdődik a zűrzavar. Az egyik párt az ördöggel is szövetkezve át akarja lépni a küszöböt, a másik nagy titokban tartja, hogy az ördöggel is szövetkezik, csakhogy megszerezze a hatalmat. Újvidék utcáin valamelyik párt részére gyűjtenek aláírásokat. Nem új pártok, hanem új eszmék kellenének. Néhány barátom azzal biztat, hogy a Vajdaság nem esik választási depresszióba, a Demokrata Párt fog győzni. Vagy legalábbis Újvidéken, ha nem is az egész Vajdaságban, bizonygatják azok, akik makacsul hiszik, hogy nem demonstráltak hiába 2000 őszén.

William Hazlittnek mégis igaza van. Ha az emberiség a jóra törekedett volna, akkor már megteremtette volna a jobbik világot. Csakhogy nem ez vezényelte, hanem a gyűlölet. A sértéseken bosszút álunk, a jóságot viszont hálátlansággal viszonozzuk, írja régimódi esszéiben. Ma szinte lehetetlen ilyen egyszerű szavakkal bármit is közölni. A hazugság tudálékos lett – és túlságosan vonzó.

Az újvidéki könyvkereskedésekben kútászok. Egészen véletlenül a kezembe akad Kosta Nikolić, Srdjan Cvetković és Djoko Tripković krónikája. Az izgalmas könyv arról szól, hogy mely könyveket, újságokat, színházi előadásokat, filmeket, zeneműveket tiltottak be Jugoszláviában 1945 és 1990 között. A felsoroltak között szerepel az is, hogy a Judit című drámámat még a bemutató előtt betiltották Pristinában 1990-ben. Ezzel a drámával nem volt szerencsém. Vagy olyan színházak tűzték műsorra, amelyeknek nem volt lehetősége az integrális szöveg előadására, vagy pedig olyanok, amelyekkel levetették a műsorról. Haris Pašović Újvidéken kívánta színre állítani az integrális szöveget, de nem jutottunk tovább a szerződés aláírásánál. Haris Pašović Amszterdamba rendezett, majd hazatért a bombázott Szarajevóba. Ő nem illant el a veszély elől, hanem maradt és olyan színházat alapított, amelyet Susan Sontag is megcsodált.  Példát mutatott sok vajdasági magyar értelmiséginek is! Olyan színházat teremtett, amely szembeszegült Holofernesszel. Ezek voltak a tragikus szarajevói évek, amelyekről oly gyorsan megfeledkeztünk. Holofernesz árnyéka pedig ma súlyosabb, mint akkor, amikor a szöveget írtam. Csak nem véres kardot forgat a kezében, hanem csábító ígéreteket hangoztat. Vagy még az sem, mivel az emberek szenvedélyesen sóvárognak rendteremtő bársonyos diktatúra után  A Judit erre is utal, s a könyv utószavában csak Sziveri János érzékelte, hogy miről is van szó.

Bár az asztali komputeremet műanyag-lepellel takartam le, a billentyűzetre mégis vékony, finom porréteg telepedett, amelyet az Alpokban nem észleltem. Az teljesen portalanított. Itt viszont éjjel is, nappal is szitál. Nem csak a tüdőnket, a hörgőinket támadja, hanem a lelkünket is. Az ujjam hegyén érzem a finom port, tehát visszatértem. Az asztal mellé ülök, letörlöm a billentyűkről a port és lassan írni kezdek.  Írás közben úgy érzem, porban fuldoklok.

Felkapom a fejem az első hírre. Őszre népszámlálásokat tartanak Szerbiába! Emberi számítás szerint, ez lesz a vajdasági magyar politikai elit eddigi legnagyobb vizsgája. A népszámlálás tanúsítja majd, hogy mit jelentett a közel tízéves részvétel a hatalomban, milyen üzenetet küldött tegnap és küld ma a Magyar Nemzeti Tanács? A jelenlegi magyar kormány ugyanis jelezte, hogy a siker mércéje a határon túli magyarok lélekszámcsökkenésének leállítása. De mi történik a fiaskó esetén? Mi történik ha, például, a lélekszámcsökkenés százalékokban kifejezve nagyobb lesz, mint például 1971 és 1981 között? Az utóbbi esetben levonják-e következtetést azok, akik a kisebbségi hatalmat gyakorolják, rendelkeznek a kisebbségi erőforrásokkal, prioritásokat állapítanak meg, s naponta beszámolnak sikereikről? Ha eddig vállalták a dicséreteket, vállalják-e a felelősséget? Elvben javuló tendenciát kellene észlelnünk, hiszen a posztszocialista időszak mégis esélyt teremtett. Bár a gondok nagyok, mégis az elmúlt kilencven évben a vajdasági kisebbségi politikai elit soha nem működött jobb feltételek között, mint az elmúlt tíz évben, hiszen a szerbiai hatalom részeként, kiadós anyaországi támogatást élvezett. Most csak áprilist írunk, tehát öt perccel tizenkettő előtt. Baljós jeleket észlelek, de talán még valamit lehet tenni…

Érdemes lenne a Damjanich-vita utórezgésein tűnődni. A Szerbiai Demokrata Párt tagjai tiltakoznak az adai Damjanich-szobor ellen. Érdekes, hogy a vajdasági magyar sajtó nem tünteti fel, hogy az európai néppártok szövetségébe igyekvő Kuštunica pártja jobbközépen helyezkedik el. Erről hallgat a kisebbségi média, ezzel ugyanis kompromittálná a jobboldaliságot. Holott „csupán” arról van szó, hogy a jobboldal – főleg a kelet-európai – más mércékkel méri a nemzethez való hűséget, mint a szociáldemokraták vagy a liberálisok. Mércéi szigorúbbak, a személyes döntéseket a közös nemzeti akaratnak rendeli alá, az erkölcsi kérdéseket pedig nemzetállami mércékkel ítéli meg. Ebben az értékrendben semmivel sem igazolható a kollektív nemzeti akarattal való szembeszegülés, tehát Damjanichot a szerb nemzet nem ünnepelheti. A magyarok viszont, méltán látnak benne hőst. Ez viszont feszültséget szül. Az a kérdés, hogyan kellene áthidalni. A mai európai néppártok szövetségében a feszültséget úgy oldották fel, hogy a nemzeti jobbközép a saját portáján lehet akár nacionalista is, azzal a feltétellel, hogy tiszteletben tartja az emberi jogokat, s ezen belül viselkedjék toleránsan a kisebbségekkel szemben. Ezt sokan demokratikus nacionalizmusnak nevezik. Viszont ez nem elegendő a feszültség áthidalásához egy államon belül. Mert ez csupán azt jelenti, hogy Magyarországon hősként ünnepelhetik Damjanichot, Szerbiában viszont nem. Egy államon belül csak akkor oldható fel a feszültség, ha elismerik a párhuzamos értékrendek létezését. Nem csak tolerálják a másságot, hanem pluralizmusban gondolkodnak. A tolerancia nem azonos a párhuzamos struktúrával, vagyis az autonómiával. A párhuzamos struktúra azt jelenti, hogy a magyarok és a szerbek szempontjai lehetnek egymással ellentétesek, ám az egyiknek joga van ünnepelni a hőst, a másiknak joga van elítélni az árulót. Egy államban mindkét értékrend egzisztálhat egymással párhuzamosan. A mai európai jobboldal azonban éppen ezt a párhuzamosságot vonja kétségbe. A nyugati világban a közelmúltig ez nem létezett ilyen konfliktus, ám a gazdasági migráció létrehozta a nem őshonos nemzeti kisebbségi struktúrákat, a párhuzamosan történelmeket, értékrendeket. Egyrészt eme struktúrák megerősödése, másrészt a gazdasági válság elbizonytalanította a nyugati társadalmakat, mire a jobboldal meghúzta a vészharangot, azzal a jelszóval, hogy a párhuzamosság elve szegregációhoz, az állam bomlasztásához vezet. Ezek után európai jobboldal meghirdette, hogy „az új irányelveknek az integrációt kell elősegíteniük, nem a szegregációt”, s kezdte leépíteni a párhuzamos struktúrákat. David Cameron, Angela Merkel, Nicolas Sarkozy, az európai jobboldal legbefolyásosabb képviselői a nemzetileg homogén kulturális tér kialakítását tűzték ki célul. A másságot ugyan lehet tolerálni, de az nem egyenrangú a nemzetállam kultúrájával.  Némileg összetettebb a helyzet a kelet-európai országokban, ahol őshonos kisebbségek élnek. Az őshonos és a nem őshonos kisebbségek közötti különbséget tudomásul veszik, de óvatosan értelmezik, s a döntő szereppel bíró európai jobboldal, a legnépesebb néppárti frakció mindeddig nem karolta fel annak lehetőségét, hogy egy államban párhuzamos kultúrák és történelmek, értékrendek létezzenek. Ez lenne az autonómia, ami nélkül a kisebbségek lassú, de biztos asszimilációra vannak ítélve, az európai fórumok tudtával és beleegyezésével. Természetesen a párhuzamossági elven működő, és nem az ikebana autonómiára gondolok. A kelet-közép-európai kisebbségek tehát egy megoldhatatlan paradoxon előtt állnak. Vagy autonómiát akarnak, vagy nemzetállamot! A paradoxon azonban az, hogy mindkettőt akarják. Egyrészt támogatják az anyaországi homogenizáló nemzeti jobboldalt, másrészt saját államokban bírálják a nemzeti jobboldal homogenizáló törekvéseit.

Terjed a rossz közérzet. A piacon panaszkodnak a kofák: az emberek csak ólálkodnak, de nem vásárolnak. A szerb nyelvű újságírók a sajtószabadság veszélyeztetéséről írnak. A vajdasági magyar sajtóban nem olvasok ilyesféle panaszokat, legfeljebb az interneten. A Szerb Haladó Párt vezetői a közelgő választási győzelmüket ünneplik, mivel a közvélemény-kutatók szerint növelik az előnyüket. Úgy látszik, a Demokrata Párt most fizeti meg a kompromisszumainak árát, s azt, hogy egy nagyon heterogén elitnek akart a kedvében járni. Kezdődik a zűrzavar. Az egyik párt az ördöggel is szövetkezve át akarja lépni a küszöböt, a másik nagy titokban tartja, hogy az ördöggel is szövetkezik, csakhogy megszerezze a hatalmat. Újvidék utcáin valamelyik párt részére gyűjtenek aláírásokat. Nem új pártok, hanem új eszmék kellenének. Néhány barátom azzal biztat, hogy a Vajdaság nem esik választási depresszióba, a Demokrata Párt fog győzni. Vagy legalábbis Újvidéken, ha nem is az egész Vajdaságban, bizonygatják azok, akik makacsul hiszik, hogy nem demonstráltak hiába 2000 őszén.

William Hazlittnek mégis igaza van. Ha az emberiség a jóra törekedett volna, akkor már megteremtette volna a jobbik világot. Csakhogy nem ez vezényelte, hanem a gyűlölet. A sértéseken bosszút álunk, a jóságot viszont hálátlansággal viszonozzuk, írja régimódi esszéiben. Ma szinte lehetetlen ilyen egyszerű szavakkal bármit is közölni. A hazugság tudálékos lett – és túlságosan vonzó.

Az újvidéki könyvkereskedésekben kútászok. Egészen véletlenül a kezembe akad Kosta Nikolić, Srdjan Cvetković és Djoko Tripković krónikája. Az izgalmas könyv arról szól, hogy mely könyveket, újságokat, színházi előadásokat, filmeket, zeneműveket tiltottak be Jugoszláviában 1945 és 1990 között. A felsoroltak között szerepel az is, hogy a Judit című drámámat még a bemutató előtt betiltották Pristinában 1990-ben. Ezzel a drámával nem volt szerencsém. Vagy olyan színházak tűzték műsorra, amelyeknek nem volt lehetősége az integrális szöveg előadására, vagy pedig olyanok, amelyekkel levetették a műsorról. Haris Pašović Újvidéken kívánta színre állítani az integrális szöveget, de nem jutottunk tovább a szerződés aláírásánál. Haris Pašović Amszterdamba rendezett, majd hazatért a bombázott Szarajevóba. Ő nem illant el a veszély elől, hanem maradt és olyan színházat alapított, amelyet Susan Sontag is megcsodált.  Példát mutatott sok vajdasági magyar értelmiséginek is! Olyan színházat teremtett, amely szembeszegült Holofernesszel. Ezek voltak a tragikus szarajevói évek, amelyekről oly gyorsan megfeledkeztünk. Holofernesz árnyéka pedig ma súlyosabb, mint akkor, amikor a szöveget írtam. Csak nem véres kardot forgat a kezében, hanem csábító ígéreteket hangoztat. Vagy még az sem, mivel az emberek szenvedélyesen sóvárognak rendteremtő bársonyos diktatúra után  A Judit erre is utal, s a könyv utószavában csak Sziveri János érzékelte, hogy miről is van szó.