Visszajövünk, hazajövünk

A szűk utcák, sikátorok, nagy tágas terekre nyílnak. Először jártam Solothurnban .Mintha éppen itt találkozna a germán és a mediterrán szellem. Az utcai járókelők egyszerre kimértek, és határtalanul jókedvűek. A vagy 16 000 lélekszámú városban úgy érzem magam, mintha igazi nagyvárosba tévedtem volna. Ősrégi város, ahol a modern kultúrát ápolják. Minden ötödik polgár külföldi, főleg olasz, szerb és török. És az is érdekes, hogy sok a német bevándorló, mert itt jobban érzik magukat, mint Németországban. Így szaporodik a németek arányszáma Svájcban. Tanulságos példa, vagy nem?

Régi és új viták

Olvasgatom a sajtószabadságról szóló délvidéki vitákat. Valószínűleg eljött ennek is az ideje, kérdés azonban, hogy lesz-e eredménye. A vita, nem új keletű. 2001. január 13-án, vagyis tíz évvel ezelőtt, a vajdasági magyar értelmiségiek petíciót írtak alá, amelyben leszögezték, hogy „csak a szabad, pártoktól független és tárgyilagos tájékoztatást támogatják”, továbbá, hogy a ”pártoknak le kell mondaniuk arról, hogy a sajtót bármelyik párt (legyen az akár kisebbségi is) a saját irányítása alá vonja.”  Az aláírók között volt Bori Imre, Tolnai Ottó, Utasi Csaba, Bányai János, Losoncz Alpár, Gerold László, és még sokan mások. Én is meggyőződéssel csatlakoztam hozzájuk. Sokan közülük nincsenek már az élők sorában, ezért tehát mondhatjuk, testamentumot hagytak maguk után. A durva válasz nem maradt el, az egyik pártlap, (rossz emlékű!!) orvosi gyógykezeltetésre küldte az értelmiségieket, egynéhány pártértelmiségi pedig kioktatott bennünket, a párt nagylelkű lesz és engedélyezi a sajtószabadságot. A másik funkcionárius az újvidéki 021 Rádió műsorában kifejtette, hogy a petíciót aláíró értelmiségiek, nem reprezentatívak. Jelentéktelenek! Nem kell őket figyelembe venni! Évekkel később aztán kiderült, hogy nem is volt olyan szabad a kisebbségi sajtó, de rögtön elhangzott az újabb jelszó, ezután a párt atyai gondoskodásának köszönve szabad lesz. A sajtómunkások egy része örömmámorba tört ki, a másik pedig hallgatásra kényszerült. Vagy pedig a „karcsúsítás” nevében elbocsájtották az elégedetlenkedőket. A sajtófunkcionáriusok tort ültek, a pártholdudvarbeli „függetlenek” pedig a szabadság eufóriájába estek. Zuhant az, úgymond, nemzeti érdekeltségű lapok példányszáma, az atyai gondoskodás következtében vagy 11 magyar nyelven sugárzó adó szűnt meg. De sebaj! Miközben az egész Európában az újságírók elégedetlenkedtek a sajtószabadsággal, addig a Délvidéken a kisebbségi szakmai szervezet egy szóval sem emelte fel a szavát a sajtószabadság érdekében. Írtam is, hogy e téren egyedülállóak vagyunk Európában, be kellene kerülnünk a Guinnes Rekordok Könyvébe. Az egyik olvasóm azonban diszkréten felhívta figyelmemet, hogy tévedtem, mert a belorusz újságírók szövetsége is nagyon elégedett. Bizonyára igaza volt, az én mulasztásom, hogy nem olvasom a belorusz sajtót. Szóval, már-már hitelt adtam az általános örömünnepnek, amikor újra felébredt a gyanú, hogy még sincs minden rendben a sajtószabadsággal. És a minőséggel is bajok vannak. Ezen kívül belopakodott közénk a Berlusconi szindróma is. A független Dávidok kételkedni kezdtek a funkcionárius Góliátokban. Sebaj, hangzott a magabiztos válasz, az a fontos, hogy nemzetiek vagyunk, válaszolták az illetékes sajtófunkcionáriusok. Mert ha valami nemzeti, akkor értékes is. Rögvest a legnagyobb magyar közíróra, Ady Endrére gondoltam, aki nem készített alákérdezős interjúkat, nem hízelgett a magyar politikusoknak, ellenkezőleg, keményen ostorozta őket, miközben fájó kérdéseket vetett fel. Igen, a magyar sorsról írt, és nem a magyar funkcionáriusok dicsőségét zengte.  Az ő példája bizonyítja, hogy értékes közírás akkor – csakis akkor – nemzeti, ha színvonalas. Ne becsüljük le a nemzetünket, a gazsulálás nem nemzeti erény. Ebben és csakis ebben az értelemben, lenne nagy szükség nemzeti elkötelezettségű újságírókra. Egyelőre alig akad néhány, bátor, szókimondó, tényfeltáró, elmélyültségről tanúságot tevő újságíró, s egyedül az vigasztaló, hogy az utóbbi években néhány fiatalabb újságíró is erre az útra tért. Bízom bennük. Bizonyára lennének többen is, ha a sajtó tényleg szabad lenne.

Noteszlapok egy regényhez. a.) A nagyapám a frontról visszatérve, 1918-ban a hátizsákjából egy fényképet rakott ki, amelyen a kardját diadalmasan forgató nyegle huszár harcolt Magyarországért. Fotómontázs volt, csak az arc az övé. A hátizsákból előráncigált a fotót a családi iratok közé helyezte, majd elindult a faluba munkát keresni. A piacon találkozott a nagygazdával, aki a községházán lelkesítő beszédet tartott, amikor a nagyapámat frontra vitték. A nagyapa a munkalehetőségekről faggatta, a földbirtokos pedig megveregette a vállát. – Minden elismerésem a tiéd – ismételgette – az életedet kockáztattad a magyarságért.

Munkát azonban nem tudott adni. Ingatlanjainak nagy részét pénzé tette, hiszen nem menekülhet utolsó koldusként Pestre. Látva nagyapám elkomoruló arcát, megveregette a vállát.

– Tartsatok ki, visszajövünk – buzdította.

b). – 1941 késő tavaszán visszajött a nagyságos úr Budapestről, – mesélte az apám.  – Nagymenő lett, mert Budapesten két évtizeden át harcolt értünk. Egy hétig fogadta a tisztelgő látogatásokat, majd az utcán leállította a kisdobost.

– Úgy hallom, lepaktáltál a szerbekkel, évek óta te doboltad ki a szerb király parancsait – mondta neki megrovó hangon.

– Igaza van a nagyságos uram – válaszolta szégyenkezve a dobos. – Tévedtem, nagyot tévedtem, de csak gyerekeim betevő falatjáról kellett gondoskodnom. – meakulpázott a városi dobos.

– Respektálom a bűntudatod, de tanuld meg, magyarságunkat nem adjuk ilyen olcsón – mondta.

A dobos nem tudott hova lenni a boldogságtól,

Hálás volt a nagyságos úrnak, a tűzbe tette volna érte a kezét.  1944 végén azonban rádöbbent, hogy a nagyságos úr mégis cserbenhagyta. Történt, hogy az oroszok és a partizánok közeledtekor a nagyságos úr szép beszédet tartott a helybeli magyaroknak, biztatta őket, hogy őrizzék magyarságukat, tartsanak ki, mert nemsokára visszatér. Aztán felült a teherautóba ahova a holmiját csomagolta, és Budapest felé vette az irányt. A kisdobos homlokát kiverte a verejték.

– Nagyságos úr, ne hagyjon cserben, vigyen magával – kiabálta a teherautó után. Szavát azonban elnyelte a motor zúgása.

Az apám szerint a partizánok bejövetelekor eltűnt a kisdobos. Senki sem tudta mi történt vele. Pár évtizeddel később voltak, akik titokzatosan arra céloztak, hogy a partizánok kivégezték.

c) Kálai (kezdetben elvtárs, később úr) 1992 őszén olcsón adott túl azon a villán, amit szakemberként és pártkáderként még Tito idejében érdemelt ki. Eldöntötte, hogy áttelepül Magyarországra. Rozika, a bejárónője elszomorodva hallotta a hírt. Már két gazdája is távozott, s attól félt, munka nélkül marad. A betevő falatot sem tudja megkeresni.

– Én is mennék – szólta el magát. – Takarítani fogok az úrnak Budapesten is.

Kálai úr a fejét csóválta. – Nem lehet ezt csak úgy, az egyik napról a másikra nyélbe ütni. Meg aztán, nem tart ez a háború sokáig. Tarts ki Rozika, visszajövők, ne félj.

Rozika mégsem maradt munka nélkül, alkalmazta az a horvátországi dúsgazdag szerb menekült, aki megvásárolta Kálai villáját. Dicsérte a szorgalmát és többször is megjegyezte, soha sem gondolta volna, hogy a magyarok ilyen dolgosak.

Rozika nyelt egyet. A dicséret hallatára rossz érzés kerítette hatalmában. Minduntalan arra gondölt, mit szól majd Kálai úr, ha egy napon betoppan a városkába.

Családi Kör, 2011. március 31.

A szűk utcák, sikátorok, nagy tágas terekre nyílnak. Először jártam Solothurnban .Mintha éppen itt találkozna a germán és a mediterrán szellem. Az utcai járókelők egyszerre kimértek, és határtalanul jókedvűek. A vagy 16 000 lélekszámú városban úgy érzem magam, mintha igazi nagyvárosba tévedtem volna. Ősrégi város, ahol a modern kultúrát ápolják. Minden ötödik polgár külföldi, főleg olasz, szerb és török. És az is érdekes, hogy sok a német bevándorló, mert itt jobban érzik magukat, mint Németországban. Így szaporodik a németek arányszáma Svájcban. Tanulságos példa, vagy nem?

Régi és új viták

Olvasgatom a sajtószabadságról szóló délvidéki vitákat. Valószínűleg eljött ennek is az ideje, kérdés azonban, hogy lesz-e eredménye. A vita, nem új keletű. 2001. január 13-án, vagyis tíz évvel ezelőtt, a vajdasági magyar értelmiségiek petíciót írtak alá, amelyben leszögezték, hogy „csak a szabad, pártoktól független és tárgyilagos tájékoztatást támogatják”, továbbá, hogy a ”pártoknak le kell mondaniuk arról, hogy a sajtót bármelyik párt (legyen az akár kisebbségi is) a saját irányítása alá vonja.”  Az aláírók között volt Bori Imre, Tolnai Ottó, Utasi Csaba, Bányai János, Losoncz Alpár, Gerold László, és még sokan mások. Én is meggyőződéssel csatlakoztam hozzájuk. Sokan közülük nincsenek már az élők sorában, ezért tehát mondhatjuk, testamentumot hagytak maguk után. A durva válasz nem maradt el, az egyik pártlap, (rossz emlékű!!) orvosi gyógykezeltetésre küldte az értelmiségieket, egynéhány pártértelmiségi pedig kioktatott bennünket, a párt nagylelkű lesz és engedélyezi a sajtószabadságot. A másik funkcionárius az újvidéki 021 Rádió műsorában kifejtette, hogy a petíciót aláíró értelmiségiek, nem reprezentatívak. Jelentéktelenek! Nem kell őket figyelembe venni! Évekkel később aztán kiderült, hogy nem is volt olyan szabad a kisebbségi sajtó, de rögtön elhangzott az újabb jelszó, ezután a párt atyai gondoskodásának köszönve szabad lesz. A sajtómunkások egy része örömmámorba tört ki, a másik pedig hallgatásra kényszerült. Vagy pedig a „karcsúsítás” nevében elbocsájtották az elégedetlenkedőket. A sajtófunkcionáriusok tort ültek, a pártholdudvarbeli „függetlenek” pedig a szabadság eufóriájába estek. Zuhant az, úgymond, nemzeti érdekeltségű lapok példányszáma, az atyai gondoskodás következtében vagy 11 magyar nyelven sugárzó adó szűnt meg. De sebaj! Miközben az egész Európában az újságírók elégedetlenkedtek a sajtószabadsággal, addig a Délvidéken a kisebbségi szakmai szervezet egy szóval sem emelte fel a szavát a sajtószabadság érdekében. Írtam is, hogy e téren egyedülállóak vagyunk Európában, be kellene kerülnünk a Guinnes Rekordok Könyvébe. Az egyik olvasóm azonban diszkréten felhívta figyelmemet, hogy tévedtem, mert a belorusz újságírók szövetsége is nagyon elégedett. Bizonyára igaza volt, az én mulasztásom, hogy nem olvasom a belorusz sajtót. Szóval, már-már hitelt adtam az általános örömünnepnek, amikor újra felébredt a gyanú, hogy még sincs minden rendben a sajtószabadsággal. És a minőséggel is bajok vannak. Ezen kívül belopakodott közénk a Berlusconi szindróma is. A független Dávidok kételkedni kezdtek a funkcionárius Góliátokban. Sebaj, hangzott a magabiztos válasz, az a fontos, hogy nemzetiek vagyunk, válaszolták az illetékes sajtófunkcionáriusok. Mert ha valami nemzeti, akkor értékes is. Rögvest a legnagyobb magyar közíróra, Ady Endrére gondoltam, aki nem készített alákérdezős interjúkat, nem hízelgett a magyar politikusoknak, ellenkezőleg, keményen ostorozta őket, miközben fájó kérdéseket vetett fel. Igen, a magyar sorsról írt, és nem a magyar funkcionáriusok dicsőségét zengte.  Az ő példája bizonyítja, hogy értékes közírás akkor – csakis akkor – nemzeti, ha színvonalas. Ne becsüljük le a nemzetünket, a gazsulálás nem nemzeti erény. Ebben és csakis ebben az értelemben, lenne nagy szükség nemzeti elkötelezettségű újságírókra. Egyelőre alig akad néhány, bátor, szókimondó, tényfeltáró, elmélyültségről tanúságot tevő újságíró, s egyedül az vigasztaló, hogy az utóbbi években néhány fiatalabb újságíró is erre az útra tért. Bízom bennük. Bizonyára lennének többen is, ha a sajtó tényleg szabad lenne.

Noteszlapok egy regényhez. a.) A nagyapám a frontról visszatérve, 1918-ban a hátizsákjából egy fényképet rakott ki, amelyen a kardját diadalmasan forgató nyegle huszár harcolt Magyarországért. Fotómontázs volt, csak az arc az övé. A hátizsákból előráncigált a fotót a családi iratok közé helyezte, majd elindult a faluba munkát keresni. A piacon találkozott a nagygazdával, aki a községházán lelkesítő beszédet tartott, amikor a nagyapámat frontra vitték. A nagyapa a munkalehetőségekről faggatta, a földbirtokos pedig megveregette a vállát. – Minden elismerésem a tiéd – ismételgette – az életedet kockáztattad a magyarságért.

Munkát azonban nem tudott adni. Ingatlanjainak nagy részét pénzé tette, hiszen nem menekülhet utolsó koldusként Pestre. Látva nagyapám elkomoruló arcát, megveregette a vállát.

– Tartsatok ki, visszajövünk – buzdította.

b). – 1941 késő tavaszán visszajött a nagyságos úr Budapestről, – mesélte az apám.  – Nagymenő lett, mert Budapesten két évtizeden át harcolt értünk. Egy hétig fogadta a tisztelgő látogatásokat, majd az utcán leállította a kisdobost.

– Úgy hallom, lepaktáltál a szerbekkel, évek óta te doboltad ki a szerb király parancsait – mondta neki megrovó hangon.

– Igaza van a nagyságos uram – válaszolta szégyenkezve a dobos. – Tévedtem, nagyot tévedtem, de csak gyerekeim betevő falatjáról kellett gondoskodnom. – meakulpázott a városi dobos.

– Respektálom a bűntudatod, de tanuld meg, magyarságunkat nem adjuk ilyen olcsón – mondta.

A dobos nem tudott hova lenni a boldogságtól,

Hálás volt a nagyságos úrnak, a tűzbe tette volna érte a kezét.  1944 végén azonban rádöbbent, hogy a nagyságos úr mégis cserbenhagyta. Történt, hogy az oroszok és a partizánok közeledtekor a nagyságos úr szép beszédet tartott a helybeli magyaroknak, biztatta őket, hogy őrizzék magyarságukat, tartsanak ki, mert nemsokára visszatér. Aztán felült a teherautóba ahova a holmiját csomagolta, és Budapest felé vette az irányt. A kisdobos homlokát kiverte a verejték.

– Nagyságos úr, ne hagyjon cserben, vigyen magával – kiabálta a teherautó után. Szavát azonban elnyelte a motor zúgása.

Az apám szerint a partizánok bejövetelekor eltűnt a kisdobos. Senki sem tudta mi történt vele. Pár évtizeddel később voltak, akik titokzatosan arra céloztak, hogy a partizánok kivégezték.

c) Kálai (kezdetben elvtárs, később úr) 1992 őszén olcsón adott túl azon a villán, amit szakemberként és pártkáderként még Tito idejében érdemelt ki. Eldöntötte, hogy áttelepül Magyarországra. Rozika, a bejárónője elszomorodva hallotta a hírt. Már két gazdája is távozott, s attól félt, munka nélkül marad. A betevő falatot sem tudja megkeresni.

– Én is mennék – szólta el magát. – Takarítani fogok az úrnak Budapesten is.

Kálai úr a fejét csóválta. – Nem lehet ezt csak úgy, az egyik napról a másikra nyélbe ütni. Meg aztán, nem tart ez a háború sokáig. Tarts ki Rozika, visszajövők, ne félj.

Rozika mégsem maradt munka nélkül, alkalmazta az a horvátországi dúsgazdag szerb menekült, aki megvásárolta Kálai villáját. Dicsérte a szorgalmát és többször is megjegyezte, soha sem gondolta volna, hogy a magyarok ilyen dolgosak.

Rozika nyelt egyet. A dicséret hallatára rossz érzés kerítette hatalmában. Minduntalan arra gondölt, mit szól majd Kálai úr, ha egy napon betoppan a városkába.

Családi Kör, 2011. március 31.

A szűk utcák, sikátorok, nagy tágas terekre nyílnak. Először jártam Solothurnban .Mintha éppen itt találkozna a germán és a mediterrán szellem. Az utcai járókelők egyszerre kimértek, és határtalanul jókedvűek. A vagy 16 000 lélekszámú városban úgy érzem magam, mintha igazi nagyvárosba tévedtem volna. Ősrégi város, ahol a modern kultúrát ápolják. Minden ötödik polgár külföldi, főleg olasz, szerb és török. És az is érdekes, hogy sok a német bevándorló, mert itt jobban érzik magukat, mint Németországban. Így szaporodik a németek arányszáma Svájcban. Tanulságos példa, vagy nem?

Régi és új viták

Olvasgatom a sajtószabadságról szóló délvidéki vitákat. Valószínűleg eljött ennek is az ideje, kérdés azonban, hogy lesz-e eredménye. A vita, nem új keletű. 2001. január 13-án, vagyis tíz évvel ezelőtt, a vajdasági magyar értelmiségiek petíciót írtak alá, amelyben leszögezték, hogy „csak a szabad, pártoktól független és tárgyilagos tájékoztatást támogatják”, továbbá, hogy a ”pártoknak le kell mondaniuk arról, hogy a sajtót bármelyik párt (legyen az akár kisebbségi is) a saját irányítása alá vonja.”  Az aláírók között volt Bori Imre, Tolnai Ottó, Utasi Csaba, Bányai János, Losoncz Alpár, Gerold László, és még sokan mások. Én is meggyőződéssel csatlakoztam hozzájuk. Sokan közülük nincsenek már az élők sorában, ezért tehát mondhatjuk, testamentumot hagytak maguk után. A durva válasz nem maradt el, az egyik pártlap, (rossz emlékű!!) orvosi gyógykezeltetésre küldte az értelmiségieket, egynéhány pártértelmiségi pedig kioktatott bennünket, a párt nagylelkű lesz és engedélyezi a sajtószabadságot. A másik funkcionárius az újvidéki 021 Rádió műsorában kifejtette, hogy a petíciót aláíró értelmiségiek, nem reprezentatívak. Jelentéktelenek! Nem kell őket figyelembe venni! Évekkel később aztán kiderült, hogy nem is volt olyan szabad a kisebbségi sajtó, de rögtön elhangzott az újabb jelszó, ezután a párt atyai gondoskodásának köszönve szabad lesz. A sajtómunkások egy része örömmámorba tört ki, a másik pedig hallgatásra kényszerült. Vagy pedig a „karcsúsítás” nevében elbocsájtották az elégedetlenkedőket. A sajtófunkcionáriusok tort ültek, a pártholdudvarbeli „függetlenek” pedig a szabadság eufóriájába estek. Zuhant az, úgymond, nemzeti érdekeltségű lapok példányszáma, az atyai gondoskodás következtében vagy 11 magyar nyelven sugárzó adó szűnt meg. De sebaj! Miközben az egész Európában az újságírók elégedetlenkedtek a sajtószabadsággal, addig a Délvidéken a kisebbségi szakmai szervezet egy szóval sem emelte fel a szavát a sajtószabadság érdekében. Írtam is, hogy e téren egyedülállóak vagyunk Európában, be kellene kerülnünk a Guinnes Rekordok Könyvébe. Az egyik olvasóm azonban diszkréten felhívta figyelmemet, hogy tévedtem, mert a belorusz újságírók szövetsége is nagyon elégedett. Bizonyára igaza volt, az én mulasztásom, hogy nem olvasom a belorusz sajtót. Szóval, már-már hitelt adtam az általános örömünnepnek, amikor újra felébredt a gyanú, hogy még sincs minden rendben a sajtószabadsággal. És a minőséggel is bajok vannak. Ezen kívül belopakodott közénk a Berlusconi szindróma is. A független Dávidok kételkedni kezdtek a funkcionárius Góliátokban. Sebaj, hangzott a magabiztos válasz, az a fontos, hogy nemzetiek vagyunk, válaszolták az illetékes sajtófunkcionáriusok. Mert ha valami nemzeti, akkor értékes is. Rögvest a legnagyobb magyar közíróra, Ady Endrére gondoltam, aki nem készített alákérdezős interjúkat, nem hízelgett a magyar politikusoknak, ellenkezőleg, keményen ostorozta őket, miközben fájó kérdéseket vetett fel. Igen, a magyar sorsról írt, és nem a magyar funkcionáriusok dicsőségét zengte.  Az ő példája bizonyítja, hogy értékes közírás akkor – csakis akkor – nemzeti, ha színvonalas. Ne becsüljük le a nemzetünket, a gazsulálás nem nemzeti erény. Ebben és csakis ebben az értelemben, lenne nagy szükség nemzeti elkötelezettségű újságírókra. Egyelőre alig akad néhány, bátor, szókimondó, tényfeltáró, elmélyültségről tanúságot tevő újságíró, s egyedül az vigasztaló, hogy az utóbbi években néhány fiatalabb újságíró is erre az útra tért. Bízom bennük. Bizonyára lennének többen is, ha a sajtó tényleg szabad lenne.

Noteszlapok egy regényhez. a.) A nagyapám a frontról visszatérve, 1918-ban a hátizsákjából egy fényképet rakott ki, amelyen a kardját diadalmasan forgató nyegle huszár harcolt Magyarországért. Fotómontázs volt, csak az arc az övé. A hátizsákból előráncigált a fotót a családi iratok közé helyezte, majd elindult a faluba munkát keresni. A piacon találkozott a nagygazdával, aki a községházán lelkesítő beszédet tartott, amikor a nagyapámat frontra vitték. A nagyapa a munkalehetőségekről faggatta, a földbirtokos pedig megveregette a vállát. – Minden elismerésem a tiéd – ismételgette – az életedet kockáztattad a magyarságért.

Munkát azonban nem tudott adni. Ingatlanjainak nagy részét pénzé tette, hiszen nem menekülhet utolsó koldusként Pestre. Látva nagyapám elkomoruló arcát, megveregette a vállát.

– Tartsatok ki, visszajövünk – buzdította.

b). – 1941 késő tavaszán visszajött a nagyságos úr Budapestről, – mesélte az apám.  – Nagymenő lett, mert Budapesten két évtizeden át harcolt értünk. Egy hétig fogadta a tisztelgő látogatásokat, majd az utcán leállította a kisdobost.

– Úgy hallom, lepaktáltál a szerbekkel, évek óta te doboltad ki a szerb király parancsait – mondta neki megrovó hangon.

– Igaza van a nagyságos uram – válaszolta szégyenkezve a dobos. – Tévedtem, nagyot tévedtem, de csak gyerekeim betevő falatjáról kellett gondoskodnom. – meakulpázott a városi dobos.

– Respektálom a bűntudatod, de tanuld meg, magyarságunkat nem adjuk ilyen olcsón – mondta.

A dobos nem tudott hova lenni a boldogságtól,

Hálás volt a nagyságos úrnak, a tűzbe tette volna érte a kezét.  1944 végén azonban rádöbbent, hogy a nagyságos úr mégis cserbenhagyta. Történt, hogy az oroszok és a partizánok közeledtekor a nagyságos úr szép beszédet tartott a helybeli magyaroknak, biztatta őket, hogy őrizzék magyarságukat, tartsanak ki, mert nemsokára visszatér. Aztán felült a teherautóba ahova a holmiját csomagolta, és Budapest felé vette az irányt. A kisdobos homlokát kiverte a verejték.

– Nagyságos úr, ne hagyjon cserben, vigyen magával – kiabálta a teherautó után. Szavát azonban elnyelte a motor zúgása.

Az apám szerint a partizánok bejövetelekor eltűnt a kisdobos. Senki sem tudta mi történt vele. Pár évtizeddel később voltak, akik titokzatosan arra céloztak, hogy a partizánok kivégezték.

c) Kálai (kezdetben elvtárs, később úr) 1992 őszén olcsón adott túl azon a villán, amit szakemberként és pártkáderként még Tito idejében érdemelt ki. Eldöntötte, hogy áttelepül Magyarországra. Rozika, a bejárónője elszomorodva hallotta a hírt. Már két gazdája is távozott, s attól félt, munka nélkül marad. A betevő falatot sem tudja megkeresni.

– Én is mennék – szólta el magát. – Takarítani fogok az úrnak Budapesten is.

Kálai úr a fejét csóválta. – Nem lehet ezt csak úgy, az egyik napról a másikra nyélbe ütni. Meg aztán, nem tart ez a háború sokáig. Tarts ki Rozika, visszajövők, ne félj.

Rozika mégsem maradt munka nélkül, alkalmazta az a horvátországi dúsgazdag szerb menekült, aki megvásárolta Kálai villáját. Dicsérte a szorgalmát és többször is megjegyezte, soha sem gondolta volna, hogy a magyarok ilyen dolgosak.

Rozika nyelt egyet. A dicséret hallatára rossz érzés kerítette hatalmában. Minduntalan arra gondölt, mit szól majd Kálai úr, ha egy napon betoppan a városkába.

Családi Kör, 2011. március 31.