/ Published in Családi kör

Vezérekre várva…

Vezérekre várva…

 
 
2011. február
Egy nap a sok közül
Az ajtónyikorgásra ébredve arra gondoltam, hogy miért joggingozik Anikó ilyen korán. De nem faggatóztam, mert nem akartam vitával kezdeni a mai napot. Az alpesi reggelek altatók, hunytam még egy órácskát, hogy utána, szokás szerint, pihenten üljek a komputer mellé. Számomra az igazi ünnep, ha reggelente nyugodtan az íróasztal mellé ülhetek. Egy órácska félálom után elcsodálkozva láttam, hogy a besötétített szobába kávéscsészével a kezében a fiam lép be. Azt hittem a szemem káprázik, mert erre nem számítottam. Hogy került kora reggel Lenzburgba? Katonakoromban mindig arról álmodoztam, a civil életben délelőttönként sokáig alszom, és valaki ágyba hozza majd a kávét. Egyikből sem lett semmi. Nem volt türelmem kivárni, hogy bárki is elkészítse helyettem a kávét. Továbbra is korán ugrottam ki az ágyból, hogy frissen üljek az asztal mellé. Negyvenkét év után teljesült a katonakori álom. Miközben ízlelgettem a friss kávét Anikó és a fiam sürgettek, készüljek gyorsan, mert a fiamnak elintézni valója akad Zürichben. Bár szép, napos időt jósoltak, az utcán mégis borús, szürke volt az idő köszöntött rám, az Alpok hegyormai felől pedig enyhe szél lengedezett. Sajnáltam, hogy elmaradt az alpesi azúrkék, mivel akkor azzal vigasztalnám magam, hogy mégis beköszöntött a tavasz. Soha még nem szorongtam a téli napoktól, mint tavaly novemberben. Kitartóan várom a tavaszt, habár tudom, hogy az alpesi éghajlat nagy szemfényvesztő, megtörténik, hogy január végén tavaszt ígér, de hóvihart hoz. Egy-másfél óra múlva a zürichi főpályaudvar peronjának egyik oszlopa mögül pezsgősüveggel a kezében a lányom bukkan elő. Párizsból hozta, erre a napra. Ugyancsak Párizsban on-line foglalt helyet az egyik zürichi kisvendéglőben, ahol megebédeltünk. A fiatal pincérnő kitűnően beszélt franciául és németül, és bizonyára az angollal tud élni. Nem lep meg, megszoktam, hogy Svájcban a vasúti kalauz is beszél olaszul, németül, franciául és természetesen angolul. Milyen messze került Vajdaság ettől a normától, pedig száz évvel ezelőtt ott is három nyelven beszélgettek egymással a művelt emberek. Svájcban mi sem természetesebb, minthogy a kávéházakban, a rendőrségen, a hivatalokban is három nyelven beszélnek, főleg a többnyelvű kantonokban. A környezetnyelvet Svájcban az iskolában tanulják.  Anikó olvassa gondolataimat, tudja, hogy ilyen ünnepi alkalmakkor az újvidéki Duna utca jár az eszemben ezért  most azzal vigasztal, hogy majd a Bahnhofstrassen sétálunk. Tíz évvel ezelőtt Budapesten baráti társaságában ünnepeltem a születésnapomat, aztán 2000 után két kétszer Berlinben, abban a városban, amelyet soha sem felejtek el, s ahova mindig visszavágyok, de születésnapomon ott is az újvidéki Duna utca tűnik fel lelki szemeim előtt. Még a hatvanas évek közepén olvastam, hogy Újvidék születésnapja február elsejére esik, azóta, ha csak tehettem, februárt elsején útba veszem a Duna utcát. Sétáltam februári már hóviharban és ragyogó februári napsütésben, amikor a kávéházi asztalok kikívánkoztak az utcára. Most is a fülemben cseng a kék villamosok csilingelése a Duna utcában. Szép sétáló utca lett belőle, ahol könnyű felejteni és nehéz emlékezni.  Láttam vidámnak is a várost, de megalázottaknak is. Láttam a kevély komisszárokat, akik jöttek északról és leginkább délről, nem ismerték jól még a város utcáit sem, de uralkodni akartak felette. Sokszor tépelődtem azon, hogy miért nem lett keleti Trieszt belőle, de azt is megértettem, hogy a legtöbbször azért keveredett gyanúba, mert az lehetett volna. Tömegsírok övezik a várost, az egyikre tisztelettel emlékezünk, a másikra nem. Újvidéknek szüntelenül rejtegetnie és hamisítania kellett saját történetét. Hol a nemzeti érdekek, hol pedig az ideológiai elvárások miatt. Láttam nemzedékem legjobbjait, amint néha-néha feltört a torkukból a keserű tiltakozás, de azt is láttam, miként válik mindez félénk suttogássá. Konformizmusra neveltek bennünket – tegnap is, ma is. Csakhogy tegnap ez lelkiismeret furdalást okozott, a mai többpártrendszerű konformisták viszont  győzelmi jelvényekkel díszítik magukat. Arra ítélt bennünket a sors, hogy túlélők legyünk, és a túlélés értelmét keressük. Nem tudom megfejteni, hogy miért ragaszkodom mégis ily abszurd módon a Duna utcához és Újvidékhez, de születésnapomon mindig lelkiismeret furdalást érzek, ha messze vagyok tőle. Talán azért ragaszkodom hozzá, mert itt éltem át legnagyobb kudarcaimat, itt vesztettem el reményeimet, de mégis, ha az utcán sétálok, s megpillantok egy ismeretlen arcot, tudom, hogy mit rejtegetnek az arcvonások. Közös a titkunk és az átkunk. Számomra ismerős minden újvidéki arc. Pontosan tudom, miről szól egy-egy szemvillanás. Csak ebben a városban történhetett meg velem, hogy ismeretlen emberek leállítanak az utcán, és azt mondják, hogy jó, hogy visszajöttem. Zavartan toporgok előttük, azt hiszem, hogy hallucinálok.
Kopogtat egy úr
A YouTuben részletet fedezek fel a Judit című drámám előadásából. Jónás Gabriella Viktória szerepében mondja ki a mondatot, amely végigvonul írásaimban. „Ezt hirdetem én, a szerencsétlen, kinek nincs hazája”, tör fel a torkából a vallomás miközben körbe fut a színpadon. Jónás Gabriella színpadi köre az örökös körforgás gondolatát idézi fel. A körforgásét, amelynek nincs középpontja. Ma már kénytelen-kelletlen mindenki beismeri, hogy minden középpont kiveszett, habár az új hatalmak ugyanazt akarják bizonyítani, amit a tegnapiak, hogy ők, éppen az ő eszméik képviselik az új középpontot. Majdnem semmi sem változott olyaképpen, mint ahogy reméltem, holott látszólag majdnem minden megváltozott körülöttem. A fenti mondatomra gondolok, és azzal vigasztalom magam, hogy egy-két évtizede az egyik idegenségből a másikba költöztem. Ez jár ez eszemben, miközben Jónás Gabriella játékát figyelem a monitoron. Ki gondol azonban rá, aki a vajdasági magyar teátrumban távolságtartó szépségével a művészi önfegyelmet honosította meg?  Feltűnését én sem tudtam igazából értékelni és becsülni, mert a fine de siecle szelleme kínzott, ő pedig a mértéket, a fegyelmet és a rendet óhajtotta. Máshonnan indultunk, de ugyanoda jutottunk. Jónás Gabriella művészete egy korszak ellentmondásait rejtegeti s attól tartok, hogy önző és mohó korunk nem is akarja annak titkát megfejteni. A mai hangadókat, csak az a múlt érdekli, amelyet nem éltünk át.  Minél távolibb a múlt, annál dagályosabban lehet róla beszélni. Végül oda jutottunk, hogy az egész múltunkat néhány dagályos mondatba csomagolják be. Amiről Szekfű Gyula egész könyvet irt, azt a mai pártőrmester néhány szólammal elintézi. Nincs többé kétely, minden egyszerű és világos, mint az őrmesteri parancs. A Judit bemutatójakor, a nyolcvanas évek második felében rengett alattunk a föld, a fine de siecle többé nem csak művészi élmény és vízió volt. Összeomlott sok minden, az is, aminek össze kellett omlania, s az is, aminek maradnia kellett volna. Akkor mondta ki Jónás Gabriella kérlelhetetlen tisztasággal, hogy: „Ezt hirdetem én, a szerencsétlen, kinek nincs hazája”. Most fogom fel csak, hogy a nyolcvanas években az a színésznő mondta ki legfontosabb mondatomat, s az sem meglepő, hogy a Judit című drámámra Sziveri János érzett rá legelőször, aki akkoriban száműzöttként a pannon hazátlanság kínjaival küszködött.  Nem tudom, hogy milyen sors várt volna rá, ha túléli az óloméveket, nem kétlem azonban, hogy ugyanazok mondták volna ki rá az elmarasztaló ítéletet, akik tegnap. Csakhogy most nem a munkásosztály, hanem a nemzet nevében. Rengett a föld, ami azt jelentette, hogy Holofernesz már a város előtt állt.  A város előkelőségei küldöttséget menesztettek, s könyörögtek, hogy Holofernesz igázza le a várost. Mindenki diktátorra várt, ki ilyenre, ki olyanra. Az egyik nemzetire, a másik kommunistára. Az egyik baloldalira, a másik jobboldalira. Az egyik keményebb diktatúrát akart, a másik puhábbat.  Az már az élet fintora, hogy a legrosszabb jött, aki még azt sem kívánta, hogy a város vegye fel ellene a harcot. Csak egy nő, a szépséges Judit küzdött a gonosz ellen, s meglátogatta a hadvezért a sátrában, befeküdt az ágyába, majd késével szíven szórta. Ám Holofernesz ismerte a tömeget, végső szava az volt, hogy hiábavaló Judit tette, az emberek úgyis diktátorra vágynak. A gyilkosság után Holofernesz hadserege felbomlott, mire a város előkelősége, ugyanaz, amelyik előzőleg minden harc nélkül akarta feladni a várost, diadalmasan kivonult a „csatatérre” és saját dicsőségét zengte. Azt állította, hogy ő vívta meg a hősi harcot Holofernesszel, Juditot pedig rossz erkölcsű nőnek kiáltotta ki és börtönbe vetette. Erről szól a Judit című drámám. Nézem a monitoron Jónás Gabriellát és arra gondolok, hogy a nyolcvanas években az előkelőségek az új diktátort várták, az új évezredben viszont a nagy öndicséret került napirendre. A tekintélyelvűség, az abszolutizmus vágya a szívekbe költözött, újra Holoferneszről ábrándoznak az emberek. Olyanról, aki úri módon kopogtat, és valamennyivel több rendet és kevesebb szabadságot ígér. És a tömeg várja, hogy megjelenjen.
Vihar előtti csend
Nagy port kevert fel Mike Leigh új filmje, az Another Year. A rendező szerint vége a békés kornak, a világba beköszöntött a mindennapi infantilis fasizmus, ami meghatározó hatással bír a művészi formák átalakulására is. Svájci barátaim komor felhők tornyosulásától tartanak, még a tiszta svájci égbolton is, ugyanis a szélsőségek felé hajló néppárt, 30 százalékkal került be a parlamentben. Európában nagy a vihar előtti csend; érzékelhető az általános szorongás és elbizonytalanodás.
Családi Kör, 2011. február 10

 

2011. február
Egy nap a sok közül
Az ajtónyikorgásra ébredve arra gondoltam, hogy miért joggingozik Anikó ilyen korán. De nem faggatóztam, mert nem akartam vitával kezdeni a mai napot. Az alpesi reggelek altatók, hunytam még egy órácskát, hogy utána, szokás szerint, pihenten üljek a komputer mellé. Számomra az igazi ünnep, ha reggelente nyugodtan az íróasztal mellé ülhetek. Egy órácska félálom után elcsodálkozva láttam, hogy a besötétített szobába kávéscsészével a kezében a fiam lép be. Azt hittem a szemem káprázik, mert erre nem számítottam. Hogy került kora reggel Lenzburgba? Katonakoromban mindig arról álmodoztam, a civil életben délelőttönként sokáig alszom, és valaki ágyba hozza majd a kávét. Egyikből sem lett semmi. Nem volt türelmem kivárni, hogy bárki is elkészítse helyettem a kávét. Továbbra is korán ugrottam ki az ágyból, hogy frissen üljek az asztal mellé. Negyvenkét év után teljesült a katonakori álom. Miközben ízlelgettem a friss kávét Anikó és a fiam sürgettek, készüljek gyorsan, mert a fiamnak elintézni valója akad Zürichben. Bár szép, napos időt jósoltak, az utcán mégis borús, szürke volt az idő köszöntött rám, az Alpok hegyormai felől pedig enyhe szél lengedezett. Sajnáltam, hogy elmaradt az alpesi azúrkék, mivel akkor azzal vigasztalnám magam, hogy mégis beköszöntött a tavasz. Soha még nem szorongtam a téli napoktól, mint tavaly novemberben. Kitartóan várom a tavaszt, habár tudom, hogy az alpesi éghajlat nagy szemfényvesztő, megtörténik, hogy január végén tavaszt ígér, de hóvihart hoz. Egy-másfél óra múlva a zürichi főpályaudvar peronjának egyik oszlopa mögül pezsgősüveggel a kezében a lányom bukkan elő. Párizsból hozta, erre a napra. Ugyancsak Párizsban on-line foglalt helyet az egyik zürichi kisvendéglőben, ahol megebédeltünk. A fiatal pincérnő kitűnően beszélt franciául és németül, és bizonyára az angollal tud élni. Nem lep meg, megszoktam, hogy Svájcban a vasúti kalauz is beszél olaszul, németül, franciául és természetesen angolul. Milyen messze került Vajdaság ettől a normától, pedig száz évvel ezelőtt ott is három nyelven beszélgettek egymással a művelt emberek. Svájcban mi sem természetesebb, minthogy a kávéházakban, a rendőrségen, a hivatalokban is három nyelven beszélnek, főleg a többnyelvű kantonokban. A környezetnyelvet Svájcban az iskolában tanulják.  Anikó olvassa gondolataimat, tudja, hogy ilyen ünnepi alkalmakkor az újvidéki Duna utca jár az eszemben ezért  most azzal vigasztal, hogy majd a Bahnhofstrassen sétálunk. Tíz évvel ezelőtt Budapesten baráti társaságában ünnepeltem a születésnapomat, aztán 2000 után két kétszer Berlinben, abban a városban, amelyet soha sem felejtek el, s ahova mindig visszavágyok, de születésnapomon ott is az újvidéki Duna utca tűnik fel lelki szemeim előtt. Még a hatvanas évek közepén olvastam, hogy Újvidék születésnapja február elsejére esik, azóta, ha csak tehettem, februárt elsején útba veszem a Duna utcát. Sétáltam februári már hóviharban és ragyogó februári napsütésben, amikor a kávéházi asztalok kikívánkoztak az utcára. Most is a fülemben cseng a kék villamosok csilingelése a Duna utcában. Szép sétáló utca lett belőle, ahol könnyű felejteni és nehéz emlékezni.  Láttam vidámnak is a várost, de megalázottaknak is. Láttam a kevély komisszárokat, akik jöttek északról és leginkább délről, nem ismerték jól még a város utcáit sem, de uralkodni akartak felette. Sokszor tépelődtem azon, hogy miért nem lett keleti Trieszt belőle, de azt is megértettem, hogy a legtöbbször azért keveredett gyanúba, mert az lehetett volna. Tömegsírok övezik a várost, az egyikre tisztelettel emlékezünk, a másikra nem. Újvidéknek szüntelenül rejtegetnie és hamisítania kellett saját történetét. Hol a nemzeti érdekek, hol pedig az ideológiai elvárások miatt. Láttam nemzedékem legjobbjait, amint néha-néha feltört a torkukból a keserű tiltakozás, de azt is láttam, miként válik mindez félénk suttogássá. Konformizmusra neveltek bennünket – tegnap is, ma is. Csakhogy tegnap ez lelkiismeret furdalást okozott, a mai többpártrendszerű konformisták viszont  győzelmi jelvényekkel díszítik magukat. Arra ítélt bennünket a sors, hogy túlélők legyünk, és a túlélés értelmét keressük. Nem tudom megfejteni, hogy miért ragaszkodom mégis ily abszurd módon a Duna utcához és Újvidékhez, de születésnapomon mindig lelkiismeret furdalást érzek, ha messze vagyok tőle. Talán azért ragaszkodom hozzá, mert itt éltem át legnagyobb kudarcaimat, itt vesztettem el reményeimet, de mégis, ha az utcán sétálok, s megpillantok egy ismeretlen arcot, tudom, hogy mit rejtegetnek az arcvonások. Közös a titkunk és az átkunk. Számomra ismerős minden újvidéki arc. Pontosan tudom, miről szól egy-egy szemvillanás. Csak ebben a városban történhetett meg velem, hogy ismeretlen emberek leállítanak az utcán, és azt mondják, hogy jó, hogy visszajöttem. Zavartan toporgok előttük, azt hiszem, hogy hallucinálok.
Kopogtat egy úr
A YouTuben részletet fedezek fel a Judit című drámám előadásából. Jónás Gabriella Viktória szerepében mondja ki a mondatot, amely végigvonul írásaimban. „Ezt hirdetem én, a szerencsétlen, kinek nincs hazája”, tör fel a torkából a vallomás miközben körbe fut a színpadon. Jónás Gabriella színpadi köre az örökös körforgás gondolatát idézi fel. A körforgásét, amelynek nincs középpontja. Ma már kénytelen-kelletlen mindenki beismeri, hogy minden középpont kiveszett, habár az új hatalmak ugyanazt akarják bizonyítani, amit a tegnapiak, hogy ők, éppen az ő eszméik képviselik az új középpontot. Majdnem semmi sem változott olyaképpen, mint ahogy reméltem, holott látszólag majdnem minden megváltozott körülöttem. A fenti mondatomra gondolok, és azzal vigasztalom magam, hogy egy-két évtizede az egyik idegenségből a másikba költöztem. Ez jár ez eszemben, miközben Jónás Gabriella játékát figyelem a monitoron. Ki gondol azonban rá, aki a vajdasági magyar teátrumban távolságtartó szépségével a művészi önfegyelmet honosította meg?  Feltűnését én sem tudtam igazából értékelni és becsülni, mert a fine de siecle szelleme kínzott, ő pedig a mértéket, a fegyelmet és a rendet óhajtotta. Máshonnan indultunk, de ugyanoda jutottunk. Jónás Gabriella művészete egy korszak ellentmondásait rejtegeti s attól tartok, hogy önző és mohó korunk nem is akarja annak titkát megfejteni. A mai hangadókat, csak az a múlt érdekli, amelyet nem éltünk át.  Minél távolibb a múlt, annál dagályosabban lehet róla beszélni. Végül oda jutottunk, hogy az egész múltunkat néhány dagályos mondatba csomagolják be. Amiről Szekfű Gyula egész könyvet irt, azt a mai pártőrmester néhány szólammal elintézi. Nincs többé kétely, minden egyszerű és világos, mint az őrmesteri parancs. A Judit bemutatójakor, a nyolcvanas évek második felében rengett alattunk a föld, a fine de siecle többé nem csak művészi élmény és vízió volt. Összeomlott sok minden, az is, aminek össze kellett omlania, s az is, aminek maradnia kellett volna. Akkor mondta ki Jónás Gabriella kérlelhetetlen tisztasággal, hogy: „Ezt hirdetem én, a szerencsétlen, kinek nincs hazája”. Most fogom fel csak, hogy a nyolcvanas években az a színésznő mondta ki legfontosabb mondatomat, s az sem meglepő, hogy a Judit című drámámra Sziveri János érzett rá legelőször, aki akkoriban száműzöttként a pannon hazátlanság kínjaival küszködött.  Nem tudom, hogy milyen sors várt volna rá, ha túléli az óloméveket, nem kétlem azonban, hogy ugyanazok mondták volna ki rá az elmarasztaló ítéletet, akik tegnap. Csakhogy most nem a munkásosztály, hanem a nemzet nevében. Rengett a föld, ami azt jelentette, hogy Holofernesz már a város előtt állt.  A város előkelőségei küldöttséget menesztettek, s könyörögtek, hogy Holofernesz igázza le a várost. Mindenki diktátorra várt, ki ilyenre, ki olyanra. Az egyik nemzetire, a másik kommunistára. Az egyik baloldalira, a másik jobboldalira. Az egyik keményebb diktatúrát akart, a másik puhábbat.  Az már az élet fintora, hogy a legrosszabb jött, aki még azt sem kívánta, hogy a város vegye fel ellene a harcot. Csak egy nő, a szépséges Judit küzdött a gonosz ellen, s meglátogatta a hadvezért a sátrában, befeküdt az ágyába, majd késével szíven szórta. Ám Holofernesz ismerte a tömeget, végső szava az volt, hogy hiábavaló Judit tette, az emberek úgyis diktátorra vágynak. A gyilkosság után Holofernesz hadserege felbomlott, mire a város előkelősége, ugyanaz, amelyik előzőleg minden harc nélkül akarta feladni a várost, diadalmasan kivonult a „csatatérre” és saját dicsőségét zengte. Azt állította, hogy ő vívta meg a hősi harcot Holofernesszel, Juditot pedig rossz erkölcsű nőnek kiáltotta ki és börtönbe vetette. Erről szól a Judit című drámám. Nézem a monitoron Jónás Gabriellát és arra gondolok, hogy a nyolcvanas években az előkelőségek az új diktátort várták, az új évezredben viszont a nagy öndicséret került napirendre. A tekintélyelvűség, az abszolutizmus vágya a szívekbe költözött, újra Holoferneszről ábrándoznak az emberek. Olyanról, aki úri módon kopogtat, és valamennyivel több rendet és kevesebb szabadságot ígér. És a tömeg várja, hogy megjelenjen.
Vihar előtti csend
Nagy port kevert fel Mike Leigh új filmje, az Another Year. A rendező szerint vége a békés kornak, a világba beköszöntött a mindennapi infantilis fasizmus, ami meghatározó hatással bír a művészi formák átalakulására is. Svájci barátaim komor felhők tornyosulásától tartanak, még a tiszta svájci égbolton is, ugyanis a szélsőségek felé hajló néppárt, 30 százalékkal került be a parlamentben. Európában nagy a vihar előtti csend; érzékelhető az általános szorongás és elbizonytalanodás.
Családi Kör, 2011. február 10

Vezérekre várva…2011. februárEgy nap a sok közülAz ajtónyikorgásra ébredve arra gondoltam, hogy miért joggingozik Anikó ilyen korán. De nem faggatóztam, mert nem akartam vitával kezdeni a mai napot. Az alpesi reggelek altatók, hunytam még egy órácskát, hogy utána, szokás szerint, pihenten üljek a komputer mellé. Számomra az igazi ünnep, ha reggelente nyugodtan az íróasztal mellé ülhetek. Egy órácska félálom után elcsodálkozva láttam, hogy a besötétített szobába kávéscsészével a kezében a fiam lép be. Azt hittem a szemem káprázik, mert erre nem számítottam. Hogy került kora reggel Lenzburgba? Katonakoromban mindig arról álmodoztam, a civil életben délelőttönként sokáig alszom, és valaki ágyba hozza majd a kávét. Egyikből sem lett semmi. Nem volt türelmem kivárni, hogy bárki is elkészítse helyettem a kávét. Továbbra is korán ugrottam ki az ágyból, hogy frissen üljek az asztal mellé. Negyvenkét év után teljesült a katonakori álom. Miközben ízlelgettem a friss kávét Anikó és a fiam sürgettek, készüljek gyorsan, mert a fiamnak elintézni valója akad Zürichben. Bár szép, napos időt jósoltak, az utcán mégis borús, szürke volt az idő köszöntött rám, az Alpok hegyormai felől pedig enyhe szél lengedezett. Sajnáltam, hogy elmaradt az alpesi azúrkék, mivel akkor azzal vigasztalnám magam, hogy mégis beköszöntött a tavasz. Soha még nem szorongtam a téli napoktól, mint tavaly novemberben. Kitartóan várom a tavaszt, habár tudom, hogy az alpesi éghajlat nagy szemfényvesztő, megtörténik, hogy január végén tavaszt ígér, de hóvihart hoz. Egy-másfél óra múlva a zürichi főpályaudvar peronjának egyik oszlopa mögül pezsgősüveggel a kezében a lányom bukkan elő. Párizsból hozta, erre a napra. Ugyancsak Párizsban on-line foglalt helyet az egyik zürichi kisvendéglőben, ahol megebédeltünk. A fiatal pincérnő kitűnően beszélt franciául és németül, és bizonyára az angollal tud élni. Nem lep meg, megszoktam, hogy Svájcban a vasúti kalauz is beszél olaszul, németül, franciául és természetesen angolul. Milyen messze került Vajdaság ettől a normától, pedig száz évvel ezelőtt ott is három nyelven beszélgettek egymással a művelt emberek. Svájcban mi sem természetesebb, minthogy a kávéházakban, a rendőrségen, a hivatalokban is három nyelven beszélnek, főleg a többnyelvű kantonokban. A környezetnyelvet Svájcban az iskolában tanulják.  Anikó olvassa gondolataimat, tudja, hogy ilyen ünnepi alkalmakkor az újvidéki Duna utca jár az eszemben ezért  most azzal vigasztal, hogy majd a Bahnhofstrassen sétálunk. Tíz évvel ezelőtt Budapesten baráti társaságában ünnepeltem a születésnapomat, aztán 2000 után két kétszer Berlinben, abban a városban, amelyet soha sem felejtek el, s ahova mindig visszavágyok, de születésnapomon ott is az újvidéki Duna utca tűnik fel lelki szemeim előtt. Még a hatvanas évek közepén olvastam, hogy Újvidék születésnapja február elsejére esik, azóta, ha csak tehettem, februárt elsején útba veszem a Duna utcát. Sétáltam februári már hóviharban és ragyogó februári napsütésben, amikor a kávéházi asztalok kikívánkoztak az utcára. Most is a fülemben cseng a kék villamosok csilingelése a Duna utcában. Szép sétáló utca lett belőle, ahol könnyű felejteni és nehéz emlékezni.  Láttam vidámnak is a várost, de megalázottaknak is. Láttam a kevély komisszárokat, akik jöttek északról és leginkább délről, nem ismerték jól még a város utcáit sem, de uralkodni akartak felette. Sokszor tépelődtem azon, hogy miért nem lett keleti Trieszt belőle, de azt is megértettem, hogy a legtöbbször azért keveredett gyanúba, mert az lehetett volna. Tömegsírok övezik a várost, az egyikre tisztelettel emlékezünk, a másikra nem. Újvidéknek szüntelenül rejtegetnie és hamisítania kellett saját történetét. Hol a nemzeti érdekek, hol pedig az ideológiai elvárások miatt. Láttam nemzedékem legjobbjait, amint néha-néha feltört a torkukból a keserű tiltakozás, de azt is láttam, miként válik mindez félénk suttogássá. Konformizmusra neveltek bennünket – tegnap is, ma is. Csakhogy tegnap ez lelkiismeret furdalást okozott, a mai többpártrendszerű konformisták viszont  győzelmi jelvényekkel díszítik magukat. Arra ítélt bennünket a sors, hogy túlélők legyünk, és a túlélés értelmét keressük. Nem tudom megfejteni, hogy miért ragaszkodom mégis ily abszurd módon a Duna utcához és Újvidékhez, de születésnapomon mindig lelkiismeret furdalást érzek, ha messze vagyok tőle. Talán azért ragaszkodom hozzá, mert itt éltem át legnagyobb kudarcaimat, itt vesztettem el reményeimet, de mégis, ha az utcán sétálok, s megpillantok egy ismeretlen arcot, tudom, hogy mit rejtegetnek az arcvonások. Közös a titkunk és az átkunk. Számomra ismerős minden újvidéki arc. Pontosan tudom, miről szól egy-egy szemvillanás. Csak ebben a városban történhetett meg velem, hogy ismeretlen emberek leállítanak az utcán, és azt mondják, hogy jó, hogy visszajöttem. Zavartan toporgok előttük, azt hiszem, hogy hallucinálok. Kopogtat egy úrA YouTuben részletet fedezek fel a Judit című drámám előadásából. Jónás Gabriella Viktória szerepében mondja ki a mondatot, amely végigvonul írásaimban. „Ezt hirdetem én, a szerencsétlen, kinek nincs hazája”, tör fel a torkából a vallomás miközben körbe fut a színpadon. Jónás Gabriella színpadi köre az örökös körforgás gondolatát idézi fel. A körforgásét, amelynek nincs középpontja. Ma már kénytelen-kelletlen mindenki beismeri, hogy minden középpont kiveszett, habár az új hatalmak ugyanazt akarják bizonyítani, amit a tegnapiak, hogy ők, éppen az ő eszméik képviselik az új középpontot. Majdnem semmi sem változott olyaképpen, mint ahogy reméltem, holott látszólag majdnem minden megváltozott körülöttem. A fenti mondatomra gondolok, és azzal vigasztalom magam, hogy egy-két évtizede az egyik idegenségből a másikba költöztem. Ez jár ez eszemben, miközben Jónás Gabriella játékát figyelem a monitoron. Ki gondol azonban rá, aki a vajdasági magyar teátrumban távolságtartó szépségével a művészi önfegyelmet honosította meg?  Feltűnését én sem tudtam igazából értékelni és becsülni, mert a fine de siecle szelleme kínzott, ő pedig a mértéket, a fegyelmet és a rendet óhajtotta. Máshonnan indultunk, de ugyanoda jutottunk. Jónás Gabriella művészete egy korszak ellentmondásait rejtegeti s attól tartok, hogy önző és mohó korunk nem is akarja annak titkát megfejteni. A mai hangadókat, csak az a múlt érdekli, amelyet nem éltünk át.  Minél távolibb a múlt, annál dagályosabban lehet róla beszélni. Végül oda jutottunk, hogy az egész múltunkat néhány dagályos mondatba csomagolják be. Amiről Szekfű Gyula egész könyvet irt, azt a mai pártőrmester néhány szólammal elintézi. Nincs többé kétely, minden egyszerű és világos, mint az őrmesteri parancs. A Judit bemutatójakor, a nyolcvanas évek második felében rengett alattunk a föld, a fine de siecle többé nem csak művészi élmény és vízió volt. Összeomlott sok minden, az is, aminek össze kellett omlania, s az is, aminek maradnia kellett volna. Akkor mondta ki Jónás Gabriella kérlelhetetlen tisztasággal, hogy: „Ezt hirdetem én, a szerencsétlen, kinek nincs hazája”. Most fogom fel csak, hogy a nyolcvanas években az a színésznő mondta ki legfontosabb mondatomat, s az sem meglepő, hogy a Judit című drámámra Sziveri János érzett rá legelőször, aki akkoriban száműzöttként a pannon hazátlanság kínjaival küszködött.  Nem tudom, hogy milyen sors várt volna rá, ha túléli az óloméveket, nem kétlem azonban, hogy ugyanazok mondták volna ki rá az elmarasztaló ítéletet, akik tegnap. Csakhogy most nem a munkásosztály, hanem a nemzet nevében. Rengett a föld, ami azt jelentet
te, hogy Holofernesz már a város előtt állt.  A város előkelőségei küldöttséget menesztettek, s könyörögtek, hogy Holofernesz igázza le a várost. Mindenki diktátorra várt, ki ilyenre, ki olyanra. Az egyik nemzetire, a másik kommunistára. Az egyik baloldalira, a másik jobboldalira. Az egyik keményebb diktatúrát akart, a másik puhábbat.  Az már az élet fintora, hogy a legrosszabb jött, aki még azt sem kívánta, hogy a város vegye fel ellene a harcot. Csak egy nő, a szépséges Judit küzdött a gonosz ellen, s meglátogatta a hadvezért a sátrában, befeküdt az ágyába, majd késével szíven szórta. Ám Holofernesz ismerte a tömeget, végső szava az volt, hogy hiábavaló Judit tette, az emberek úgyis diktátorra vágynak. A gyilkosság után Holofernesz hadserege felbomlott, mire a város előkelősége, ugyanaz, amelyik előzőleg minden harc nélkül akarta feladni a várost, diadalmasan kivonult a „csatatérre” és saját dicsőségét zengte. Azt állította, hogy ő vívta meg a hősi harcot Holofernesszel, Juditot pedig rossz erkölcsű nőnek kiáltotta ki és börtönbe vetette. Erről szól a Judit című drámám. Nézem a monitoron Jónás Gabriellát és arra gondolok, hogy a nyolcvanas években az előkelőségek az új diktátort várták, az új évezredben viszont a nagy öndicséret került napirendre. A tekintélyelvűség, az abszolutizmus vágya a szívekbe költözött, újra Holoferneszről ábrándoznak az emberek. Olyanról, aki úri módon kopogtat, és valamennyivel több rendet és kevesebb szabadságot ígér. És a tömeg várja, hogy megjelenjen. Vihar előtti csendNagy port kevert fel Mike Leigh új filmje, az Another Year. A rendező szerint vége a békés kornak, a világba beköszöntött a mindennapi infantilis fasizmus, ami meghatározó hatással bír a művészi formák átalakulására is. Svájci barátaim komor felhők tornyosulásától tartanak, még a tiszta svájci égbolton is, ugyanis a szélsőségek felé hajló néppárt, 30 százalékkal került be a parlamentben. Európában nagy a vihar előtti csend; érzékelhető az általános szorongás és elbizonytalanodás. Családi Kör, 2011. február 10

2011. február
Egy nap a sok közül
Az ajtónyikorgásra ébredve arra gondoltam, hogy miért joggingozik Anikó ilyen korán. De nem faggatóztam, mert nem akartam vitával kezdeni a mai napot. Az alpesi reggelek altatók, hunytam még egy órácskát, hogy utána, szokás szerint, pihenten üljek a komputer mellé. Számomra az igazi ünnep, ha reggelente nyugodtan az íróasztal mellé ülhetek. Egy órácska félálom után elcsodálkozva láttam, hogy a besötétített szobába kávéscsészével a kezében a fiam lép be. Azt hittem a szemem káprázik, mert erre nem számítottam. Hogy került kora reggel Lenzburgba? Katonakoromban mindig arról álmodoztam, a civil életben délelőttönként sokáig alszom, és valaki ágyba hozza majd a kávét. Egyikből sem lett semmi. Nem volt türelmem kivárni, hogy bárki is elkészítse helyettem a kávét. Továbbra is korán ugrottam ki az ágyból, hogy frissen üljek az asztal mellé. Negyvenkét év után teljesült a katonakori álom. Miközben ízlelgettem a friss kávét Anikó és a fiam sürgettek, készüljek gyorsan, mert a fiamnak elintézni valója akad Zürichben. Bár szép, napos időt jósoltak, az utcán mégis borús, szürke volt az idő köszöntött rám, az Alpok hegyormai felől pedig enyhe szél lengedezett. Sajnáltam, hogy elmaradt az alpesi azúrkék, mivel akkor azzal vigasztalnám magam, hogy mégis beköszöntött a tavasz. Soha még nem szorongtam a téli napoktól, mint tavaly novemberben. Kitartóan várom a tavaszt, habár tudom, hogy az alpesi éghajlat nagy szemfényvesztő, megtörténik, hogy január végén tavaszt ígér, de hóvihart hoz. Egy-másfél óra múlva a zürichi főpályaudvar peronjának egyik oszlopa mögül pezsgősüveggel a kezében a lányom bukkan elő. Párizsból hozta, erre a napra. Ugyancsak Párizsban on-line foglalt helyet az egyik zürichi kisvendéglőben, ahol megebédeltünk. A fiatal pincérnő kitűnően beszélt franciául és németül, és bizonyára az angollal tud élni. Nem lep meg, megszoktam, hogy Svájcban a vasúti kalauz is beszél olaszul, németül, franciául és természetesen angolul. Milyen messze került Vajdaság ettől a normától, pedig száz évvel ezelőtt ott is három nyelven beszélgettek egymással a művelt emberek. Svájcban mi sem természetesebb, minthogy a kávéházakban, a rendőrségen, a hivatalokban is három nyelven beszélnek, főleg a többnyelvű kantonokban. A környezetnyelvet Svájcban az iskolában tanulják.  Anikó olvassa gondolataimat, tudja, hogy ilyen ünnepi alkalmakkor az újvidéki Duna utca jár az eszemben ezért  most azzal vigasztal, hogy majd a Bahnhofstrassen sétálunk. Tíz évvel ezelőtt Budapesten baráti társaságában ünnepeltem a születésnapomat, aztán 2000 után két kétszer Berlinben, abban a városban, amelyet soha sem felejtek el, s ahova mindig visszavágyok, de születésnapomon ott is az újvidéki Duna utca tűnik fel lelki szemeim előtt. Még a hatvanas évek közepén olvastam, hogy Újvidék születésnapja február elsejére esik, azóta, ha csak tehettem, februárt elsején útba veszem a Duna utcát. Sétáltam februári már hóviharban és ragyogó februári napsütésben, amikor a kávéházi asztalok kikívánkoztak az utcára. Most is a fülemben cseng a kék villamosok csilingelése a Duna utcában. Szép sétáló utca lett belőle, ahol könnyű felejteni és nehéz emlékezni.  Láttam vidámnak is a várost, de megalázottaknak is. Láttam a kevély komisszárokat, akik jöttek északról és leginkább délről, nem ismerték jól még a város utcáit sem, de uralkodni akartak felette. Sokszor tépelődtem azon, hogy miért nem lett keleti Trieszt belőle, de azt is megértettem, hogy a legtöbbször azért keveredett gyanúba, mert az lehetett volna. Tömegsírok övezik a várost, az egyikre tisztelettel emlékezünk, a másikra nem. Újvidéknek szüntelenül rejtegetnie és hamisítania kellett saját történetét. Hol a nemzeti érdekek, hol pedig az ideológiai elvárások miatt. Láttam nemzedékem legjobbjait, amint néha-néha feltört a torkukból a keserű tiltakozás, de azt is láttam, miként válik mindez félénk suttogássá. Konformizmusra neveltek bennünket – tegnap is, ma is. Csakhogy tegnap ez lelkiismeret furdalást okozott, a mai többpártrendszerű konformisták viszont  győzelmi jelvényekkel díszítik magukat. Arra ítélt bennünket a sors, hogy túlélők legyünk, és a túlélés értelmét keressük. Nem tudom megfejteni, hogy miért ragaszkodom mégis ily abszurd módon a Duna utcához és Újvidékhez, de születésnapomon mindig lelkiismeret furdalást érzek, ha messze vagyok tőle. Talán azért ragaszkodom hozzá, mert itt éltem át legnagyobb kudarcaimat, itt vesztettem el reményeimet, de mégis, ha az utcán sétálok, s megpillantok egy ismeretlen arcot, tudom, hogy mit rejtegetnek az arcvonások. Közös a titkunk és az átkunk. Számomra ismerős minden újvidéki arc. Pontosan tudom, miről szól egy-egy szemvillanás. Csak ebben a városban történhetett meg velem, hogy ismeretlen emberek leállítanak az utcán, és azt mondják, hogy jó, hogy visszajöttem. Zavartan toporgok előttük, azt hiszem, hogy hallucinálok.
Kopogtat egy úr
A YouTuben részletet fedezek fel a Judit című drámám előadásából. Jónás Gabriella Viktória szerepében mondja ki a mondatot, amely végigvonul írásaimban. „Ezt hirdetem én, a szerencsétlen, kinek nincs hazája”, tör fel a torkából a vallomás miközben körbe fut a színpadon. Jónás Gabriella színpadi köre az örökös körforgás gondolatát idézi fel. A körforgásét, amelynek nincs középpontja. Ma már kénytelen-kelletlen mindenki beismeri, hogy minden középpont kiveszett, habár az új hatalmak ugyanazt akarják bizonyítani, amit a tegnapiak, hogy ők, éppen az ő eszméik képviselik az új középpontot. Majdnem semmi sem változott olyaképpen, mint ahogy reméltem, holott látszólag majdnem minden megváltozott körülöttem. A fenti mondatomra gondolok, és azzal vigasztalom magam, hogy egy-két évtizede az egyik idegenségből a másikba költöztem. Ez jár ez eszemben, miközben Jónás Gabriella játékát figyelem a monitoron. Ki gondol azonban rá, aki a vajdasági magyar teátrumban távolságtartó szépségével a művészi önfegyelmet honosította meg?  Feltűnését én sem tudtam igazából értékelni és becsülni, mert a fine de siecle szelleme kínzott, ő pedig a mértéket, a fegyelmet és a rendet óhajtotta. Máshonnan indultunk, de ugyanoda jutottunk. Jónás Gabriella művészete egy korszak ellentmondásait rejtegeti s attól tartok, hogy önző és mohó korunk nem is akarja annak titkát megfejteni. A mai hangadókat, csak az a múlt érdekli, amelyet nem éltünk át.  Minél távolibb a múlt, annál dagályosabban lehet róla beszélni. Végül oda jutottunk, hogy az egész múltunkat néhány dagályos mondatba csomagolják be. Amiről Szekfű Gyula egész könyvet irt, azt a mai pártőrmester néhány szólammal elintézi. Nincs többé kétely, minden egyszerű és világos, mint az őrmesteri parancs. A Judit bemutatójakor, a nyolcvanas évek második felében rengett alattunk a föld, a fine de siecle többé nem csak művészi élmény és vízió volt. Összeomlott sok minden, az is, aminek össze kellett omlania, s az is, aminek maradnia kellett volna. Akkor mondta ki Jónás Gabriella kérlelhetetlen tisztasággal, hogy: „Ezt hirdetem én, a szerencsétlen, kinek nincs hazája”. Most fogom fel csak, hogy a nyolcvanas években az a színésznő mondta ki legfontosabb mondatomat, s az sem meglepő, hogy a Judit című drámámra Sziveri János érzett rá legelőször, aki akkoriban száműzöttként a pannon hazátlanság kínjaival küszködött.  Nem tudom, hogy milyen sors várt volna rá, ha túléli az óloméveket, nem kétlem azonban, hogy ugyanazok mondták volna ki rá az elmarasztaló ítéletet, akik tegnap. Csakhogy most nem a munkásosztály, hanem a nemzet nevében. Rengett a föld, ami azt jelentette, hogy Holofernesz már a város előtt állt.  A város előkelőségei küldöttséget menesztettek, s könyörögtek, hogy Holofernesz igázza le a várost. Mindenki diktátorra várt, ki ilyenre, ki olyanra. Az egyik nemzetire, a másik kommunistára. Az egyik baloldalira, a másik jobboldalira. Az egyik keményebb diktatúrát akart, a másik puhábbat.  Az már az élet fintora, hogy a legrosszabb jött, aki még azt sem kívánta, hogy a város vegye fel ellene a harcot. Csak egy nő, a szépséges Judit küzdött a gonosz ellen, s meglátogatta a hadvezért a sátrában, befeküdt az ágyába, majd késével szíven szórta. Ám Holofernesz ismerte a tömeget, végső szava az volt, hogy hiábavaló Judit tette, az emberek úgyis diktátorra vágynak. A gyilkosság után Holofernesz hadserege felbomlott, mire a város előkelősége, ugyanaz, amelyik előzőleg minden harc nélkül akarta feladni a várost, diadalmasan kivonult a „csatatérre” és saját dicsőségét zengte. Azt állította, hogy ő vívta meg a hősi harcot Holofernesszel, Juditot pedig rossz erkölcsű nőnek kiáltotta ki és börtönbe vetette. Erről szól a Judit című drámám. Nézem a monitoron Jónás Gabriellát és arra gondolok, hogy a nyolcvanas években az előkelőségek az új diktátort várták, az új évezredben viszont a nagy öndicséret került napirendre. A tekintélyelvűség, az abszolutizmus vágya a szívekbe költözött, újra Holoferneszről ábrándoznak az emberek. Olyanról, aki úri módon kopogtat, és valamennyivel több rendet és kevesebb szabadságot ígér. És a tömeg várja, hogy megjelenjen.
Vihar előtti csend
Nagy port kevert fel Mike Leigh új filmje, az Another Year. A rendező szerint vége a békés kornak, a világba beköszöntött a mindennapi infantilis fasizmus, ami meghatározó hatással bír a művészi formák átalakulására is. Svájci barátaim komor felhők tornyosulásától tartanak, még a tiszta svájci égbolton is, ugyanis a szélsőségek felé hajló néppárt, 30 százalékkal került be a parlamentben. Európában nagy a vihar előtti csend; érzékelhető az általános szorongás és elbizonytalanodás.
Családi Kör, 2011. február 10

Vezérekre várva…2011. februárEgy nap a sok közülAz ajtónyikorgásra ébredve arra gondoltam, hogy miért joggingozik Anikó ilyen korán. De nem faggatóztam, mert nem akartam vitával kezdeni a mai napot. Az alpesi reggelek altatók, hunytam még egy órácskát, hogy utána, szokás szerint, pihenten üljek a komputer mellé. Számomra az igazi ünnep, ha reggelente nyugodtan az íróasztal mellé ülhetek. Egy órácska félálom után elcsodálkozva láttam, hogy a besötétített szobába kávéscsészével a kezében a fiam lép be. Azt hittem a szemem káprázik, mert erre nem számítottam. Hogy került kora reggel Lenzburgba? Katonakoromban mindig arról álmodoztam, a civil életben délelőttönként sokáig alszom, és valaki ágyba hozza majd a kávét. Egyikből sem lett semmi. Nem volt türelmem kivárni, hogy bárki is elkészítse helyettem a kávét. Továbbra is korán ugrottam ki az ágyból, hogy frissen üljek az asztal mellé. Negyvenkét év után teljesült a katonakori álom. Miközben ízlelgettem a friss kávét Anikó és a fiam sürgettek, készüljek gyorsan, mert a fiamnak elintézni valója akad Zürichben. Bár szép, napos időt jósoltak, az utcán mégis borús, szürke volt az idő köszöntött rám, az Alpok hegyormai felől pedig enyhe szél lengedezett. Sajnáltam, hogy elmaradt az alpesi azúrkék, mivel akkor azzal vigasztalnám magam, hogy mégis beköszöntött a tavasz. Soha még nem szorongtam a téli napoktól, mint tavaly novemberben. Kitartóan várom a tavaszt, habár tudom, hogy az alpesi éghajlat nagy szemfényvesztő, megtörténik, hogy január végén tavaszt ígér, de hóvihart hoz. Egy-másfél óra múlva a zürichi főpályaudvar peronjának egyik oszlopa mögül pezsgősüveggel a kezében a lányom bukkan elő. Párizsból hozta, erre a napra. Ugyancsak Párizsban on-line foglalt helyet az egyik zürichi kisvendéglőben, ahol megebédeltünk. A fiatal pincérnő kitűnően beszélt franciául és németül, és bizonyára az angollal tud élni. Nem lep meg, megszoktam, hogy Svájcban a vasúti kalauz is beszél olaszul, németül, franciául és természetesen angolul. Milyen messze került Vajdaság ettől a normától, pedig száz évvel ezelőtt ott is három nyelven beszélgettek egymással a művelt emberek. Svájcban mi sem természetesebb, minthogy a kávéházakban, a rendőrségen, a hivatalokban is három nyelven beszélnek, főleg a többnyelvű kantonokban. A környezetnyelvet Svájcban az iskolában tanulják.  Anikó olvassa gondolataimat, tudja, hogy ilyen ünnepi alkalmakkor az újvidéki Duna utca jár az eszemben ezért  most azzal vigasztal, hogy majd a Bahnhofstrassen sétálunk. Tíz évvel ezelőtt Budapesten baráti társaságában ünnepeltem a születésnapomat, aztán 2000 után két kétszer Berlinben, abban a városban, amelyet soha sem felejtek el, s ahova mindig visszavágyok, de születésnapomon ott is az újvidéki Duna utca tűnik fel lelki szemeim előtt. Még a hatvanas évek közepén olvastam, hogy Újvidék születésnapja február elsejére esik, azóta, ha csak tehettem, februárt elsején útba veszem a Duna utcát. Sétáltam februári már hóviharban és ragyogó februári napsütésben, amikor a kávéházi asztalok kikívánkoztak az utcára. Most is a fülemben cseng a kék villamosok csilingelése a Duna utcában. Szép sétáló utca lett belőle, ahol könnyű felejteni és nehéz emlékezni.  Láttam vidámnak is a várost, de megalázottaknak is. Láttam a kevély komisszárokat, akik jöttek északról és leginkább délről, nem ismerték jól még a város utcáit sem, de uralkodni akartak felette. Sokszor tépelődtem azon, hogy miért nem lett keleti Trieszt belőle, de azt is megértettem, hogy a legtöbbször azért keveredett gyanúba, mert az lehetett volna. Tömegsírok övezik a várost, az egyikre tisztelettel emlékezünk, a másikra nem. Újvidéknek szüntelenül rejtegetnie és hamisítania kellett saját történetét. Hol a nemzeti érdekek, hol pedig az ideológiai elvárások miatt. Láttam nemzedékem legjobbjait, amint néha-néha feltört a torkukból a keserű tiltakozás, de azt is láttam, miként válik mindez félénk suttogássá. Konformizmusra neveltek bennünket – tegnap is, ma is. Csakhogy tegnap ez lelkiismeret furdalást okozott, a mai többpártrendszerű konformisták viszont  győzelmi jelvényekkel díszítik magukat. Arra ítélt bennünket a sors, hogy túlélők legyünk, és a túlélés értelmét keressük. Nem tudom megfejteni, hogy miért ragaszkodom mégis ily abszurd módon a Duna utcához és Újvidékhez, de születésnapomon mindig lelkiismeret furdalást érzek, ha messze vagyok tőle. Talán azért ragaszkodom hozzá, mert itt éltem át legnagyobb kudarcaimat, itt vesztettem el reményeimet, de mégis, ha az utcán sétálok, s megpillantok egy ismeretlen arcot, tudom, hogy mit rejtegetnek az arcvonások. Közös a titkunk és az átkunk. Számomra ismerős minden újvidéki arc. Pontosan tudom, miről szól egy-egy szemvillanás. Csak ebben a városban történhetett meg velem, hogy ismeretlen emberek leállítanak az utcán, és azt mondják, hogy jó, hogy visszajöttem. Zavartan toporgok előttük, azt hiszem, hogy hallucinálok. Kopogtat egy úrA YouTuben részletet fedezek fel a Judit című drámám előadásából. Jónás Gabriella Viktória szerepében mondja ki a mondatot, amely végigvonul írásaimban. „Ezt hirdetem én, a szerencsétlen, kinek nincs hazája”, tör fel a torkából a vallomás miközben körbe fut a színpadon. Jónás Gabriella színpadi köre az örökös körforgás gondolatát idézi fel. A körforgásét, amelynek nincs középpontja. Ma már kénytelen-kelletlen mindenki beismeri, hogy minden középpont kiveszett, habár az új hatalmak ugyanazt akarják bizonyítani, amit a tegnapiak, hogy ők, éppen az ő eszméik képviselik az új középpontot. Majdnem semmi sem változott olyaképpen, mint ahogy reméltem, holott látszólag majdnem minden megváltozott körülöttem. A fenti mondatomra gondolok, és azzal vigasztalom magam, hogy egy-két évtizede az egyik idegenségből a másikba költöztem. Ez jár ez eszemben, miközben Jónás Gabriella játékát figyelem a monitoron. Ki gondol azonban rá, aki a vajdasági magyar teátrumban távolságtartó szépségével a művészi önfegyelmet honosította meg?  Feltűnését én sem tudtam igazából értékelni és becsülni, mert a fine de siecle szelleme kínzott, ő pedig a mértéket, a fegyelmet és a rendet óhajtotta. Máshonnan indultunk, de ugyanoda jutottunk. Jónás Gabriella művészete egy korszak ellentmondásait rejtegeti s attól tartok, hogy önző és mohó korunk nem is akarja annak titkát megfejteni. A mai hangadókat, csak az a múlt érdekli, amelyet nem éltünk át.  Minél távolibb a múlt, annál dagályosabban lehet róla beszélni. Végül oda jutottunk, hogy az egész múltunkat néhány dagályos mondatba csomagolják be. Amiről Szekfű Gyula egész könyvet irt, azt a mai pártőrmester néhány szólammal elintézi. Nincs többé kétely, minden egyszerű és világos, mint az őrmesteri parancs. A Judit bemutatójakor, a nyolcvanas évek második felében rengett alattunk a föld, a fine de siecle többé nem csak művészi élmény és vízió volt. Összeomlott sok minden, az is, aminek össze kellett omlania, s az is, aminek maradnia kellett volna. Akkor mondta ki Jónás Gabriella kérlelhetetlen tisztasággal, hogy: „Ezt hirdetem én, a szerencsétlen, kinek nincs hazája”. Most fogom fel csak, hogy a nyolcvanas években az a színésznő mondta ki legfontosabb mondatomat, s az sem meglepő, hogy a Judit című drámámra Sziveri János érzett rá legelőször, aki akkoriban száműzöttként a pannon hazátlanság kínjaival küszködött.  Nem tudom, hogy milyen sors várt volna rá, ha túléli az óloméveket, nem kétlem azonban, hogy ugyanazok mondták volna ki rá az elmarasztaló ítéletet, akik tegnap. Csakhogy most nem a munkásosztály, hanem a nemzet nevében. Rengett a föld, ami azt jelentet
te, hogy Holofernesz már a város előtt állt.  A város előkelőségei küldöttséget menesztettek, s könyörögtek, hogy Holofernesz igázza le a várost. Mindenki diktátorra várt, ki ilyenre, ki olyanra. Az egyik nemzetire, a másik kommunistára. Az egyik baloldalira, a másik jobboldalira. Az egyik keményebb diktatúrát akart, a másik puhábbat.  Az már az élet fintora, hogy a legrosszabb jött, aki még azt sem kívánta, hogy a város vegye fel ellene a harcot. Csak egy nő, a szépséges Judit küzdött a gonosz ellen, s meglátogatta a hadvezért a sátrában, befeküdt az ágyába, majd késével szíven szórta. Ám Holofernesz ismerte a tömeget, végső szava az volt, hogy hiábavaló Judit tette, az emberek úgyis diktátorra vágynak. A gyilkosság után Holofernesz hadserege felbomlott, mire a város előkelősége, ugyanaz, amelyik előzőleg minden harc nélkül akarta feladni a várost, diadalmasan kivonult a „csatatérre” és saját dicsőségét zengte. Azt állította, hogy ő vívta meg a hősi harcot Holofernesszel, Juditot pedig rossz erkölcsű nőnek kiáltotta ki és börtönbe vetette. Erről szól a Judit című drámám. Nézem a monitoron Jónás Gabriellát és arra gondolok, hogy a nyolcvanas években az előkelőségek az új diktátort várták, az új évezredben viszont a nagy öndicséret került napirendre. A tekintélyelvűség, az abszolutizmus vágya a szívekbe költözött, újra Holoferneszről ábrándoznak az emberek. Olyanról, aki úri módon kopogtat, és valamennyivel több rendet és kevesebb szabadságot ígér. És a tömeg várja, hogy megjelenjen. Vihar előtti csendNagy port kevert fel Mike Leigh új filmje, az Another Year. A rendező szerint vége a békés kornak, a világba beköszöntött a mindennapi infantilis fasizmus, ami meghatározó hatással bír a művészi formák átalakulására is. Svájci barátaim komor felhők tornyosulásától tartanak, még a tiszta svájci égbolton is, ugyanis a szélsőségek felé hajló néppárt, 30 százalékkal került be a parlamentben. Európában nagy a vihar előtti csend; érzékelhető az általános szorongás és elbizonytalanodás. Családi Kör, 2011. február 10