Vánszorgunk a kapitalizmusba

„Minden kapitalizmus, amely nem köt idejében ésszerű kompromisszumot a nyugati értelmezésű szocializmussal, menthetetlenül vörös, barna vagy zöld fasizmus válfajába süllyed” –írta az emigrációban élő Márai Sándor. Amennyiben az idézett sorokat ma jegyezné le, nyilván kiüldöznék a világból. Ha netán tájainkon adná közre idézett gondolatait, kénytelen lenne újfent a Nyugaton keresni menedéket, midőn a mi kis kapitalista párti üdvöskéink minden bizonnyal nemzetárulónak bélyegeznék.

Az alkotói láz és a kapitalizmus

A mi kis kapitalista párti értelmiségünk továbbá művészhadunk időnként elszontyolodik, az igazságtalanságok láttán, nem győz siránkozni a sorsán, meg úgy általában a léten, mígnem elkapja őket az „alkotói láz”, és úgy tesz, mintha nem tudna semmiről semmit. Azzal vigasztalja magát, hogy neki semmi köze ehhez a való világhoz és tiszta művészetet művel.

Az aktuális Shakespeare

Bemutató. Az újvidéki Szerb Nemzeti Színházban végre egy Shakespeare-drámát játszanak. Az emberi jellemet meghatározó pénzsóvárgásról, a haszonlesésről, a szolgalelkűségről szóló tragédiára, az Athéni Timonra esett a társulat választása. A darabot nézve úgy tűnik, mintha Shakespeare itt és most írta volna a tragédiát, a darab rendezője Gorčin Stojanovič pedig olyan produkciót kreált, mintha kortárs-darabot állított volna színre. Azon gondolkodom, hogy mikor lesz alkalmam magyar nyelven látni egy ilyen vagy hasonló előadást.

Molekuláris polgárháború. Hans Magnus Enzensberger pontos leírást ad arról, ami a kelet-közép-európai országokban meg a Balkánon zajlik.  A XX. századi totalitarizmus, tehát Sztálin és Hitler megrögzött hívei koherens világnézetre alapoztak, a XXI. század jobboldali radikálisai meg a neonácik mozgalmai csak e világnézetek törmelékét örökölték, azt is legfőképp rekvizitumként használják. Kizárólag durva erőszakra alapoznak. Ezt nevezi a német költő molekuláris háborúnak. A szerbiai hatalom észbe kapott és rádöbbent, hogy az országban ilyen háború folyik. A gyerekek művelte „belgrádi utcai csata” után, kénytelen volt elismerni, hogy az erőszak mély gyökeret eresztett az országban. Eddig a politikusok, a sajtó, a közvélemény-formáló értelmiség jelentős része előszeretettel, sokszor magát is ámítva hangoztatta, hogy csupán véletlen incidensekről van szó. A belgrádi romokat még el sem takarították, amikor többen továbbra is arra esküdöztek, hogy a „mi gyerekeink”, szegény sorsú, távlat nélküli fiatalok, és pusztán rendbontásáról van szó. A „proletár gyerekek” azonban, mintha csak hívatlan ügyvédeiket akarták volna megcáfolni, Genovába utaztak, és azon a focimeccsen, amelyen a belépőjegy 200 dollárba kerül, olyan kihágásokat követtek el, amelyek még a harcedzett olaszokat is megbotránkoztatta.  Az olasz rendőrség le is tartoztatta a „mi gyerekeink” vezetőit. Ezek után a szerb pártpolitikusok egy része rádöbbent arra, hogy ezek a „gyerekek” bizony a szélsőjobb értékrend nevében érvényesítették az erőszakot. Remélhetőleg a továbbiakban másként nyilatkoznak a vajdasági magyarverésekről is. Közben olvasom, hogy mi minden történt az utóbbi években. Temetőgyalázás Hódegyházán, Falfirkák Topolyán, amelyen ez ál: „Halál a magyarokra”. Fenyegető, magyarellenes falfirkák a bácskai kisvárosokban meg falvakban. Templomrablások. Csuklyás ifjak megkötözték a tordai plébánost. Magyarverés Szabadka központjában. A karácsonyi éjféli mise alatt betörtek a hegyesi templomba. Szabadkán a rendőrök halállal fenyegettek három fiatalt, akik a Szent István napi ünnepség plakátjait ragasztgatták Szabadka utcáin. Nem értem, hogy miért hallgat továbbra is a Magyar Nemzeti Tanács. Amikor Teofil Pančićot vasrudakkal összeverték a belgrádi autóbuszban, akkor az ország rangos állami vezetői felemelték a szavukat, és elítélték a tetteseket. Nagyon helyes! Így kellene a Magyar Nemzeti Tanácsnak is reagálni! Belgrádban kellene sajtókonferenciát tartania, hogy megismertesse a hazai és a nemzetközi közvéleménnyel, hogy évek óta mi játszódik le a Vajdaságban, a követelnie a kormányzattól, hogy erélyesen elejét vegye az efféle kisebbségellenes molekuláris háborúnak, ugyanúgy, mint ahogy a belgrádi „futballhuligánok” ellen. Helyeslem a közvélemény erélyes tiltakozását a Teofil Pančić (akinek a könyvét éppen a minap promováltam az újvidéki népegyetemen, s könyvéhez előszót is írtam) ellen elkövetett bűntett miatt, támogatom a tettesekre kiszabott enyhe büntetés elleni tiltakozókat. Ugyanilyen nyilvános megbélyegzésben és kemény büntetésben kell részesülniük azoknak is, akik súlyos testi sérülést okoztak például annak a temerini fiatalembernek, akit azután az újvidéki kórházban kellett ápolni. Az állam nem alkalmazhat kétféle mércét, nem seperheti szőnyeg alá a kisebbségellenes bűntetteket, a közvéleménynek tudnia kellene róla. De, néma gyermeknek az anyja sem érti a szavát. Ha a Magyar Nemzeti Tanács hallgat és nem készteti az állami szerveket cselekvésre, ha nem mozgósítja a közvéleményt, akkor ez, soha sem következik be. A demokráciában meg kell(ene) tanulni harcolni a jogok érvényesítéséért és nyíltan, egyenesen kell(ene) beszélni.

Radics Viktória elhelyezte a Facebookon a Magyar Rádió videofelvételét, a szabad világhoz intézett utolsó segélykiáltásról. A filmen, szovjet tankok lövik Budapestet. A bemondó kétségbeesetten kérte a szabad világot:, hogy segítsen, de ne tanácsokkal, hanem tettekkel. Lehet, hogy ez a szabad magyar rádió utolsó üzenete. Késő éjszaka van, sok dolgot tudok az 56-ról, de úgy érzem, mintha semmit sem tudnék. Nehéz felidéznem, hogy miért vállalkoztak az emberek a lehetetlenre, hiszen az életben folyton azt tapasztaltam, hogy akik a lehetetlent akarják, azokat környezetük megveti, kiközösíti. Kilépek az erkélyre, hogy elszívjam aznapi utolsó cigarettámat. Éjfél körül jár az idő. Magamban felidézem az 1956-beli diákotthoni napokat, amikor a hangszóró ébresztett. Valamelyik nevelő bekapcsolta a magyar rádió adását és a hangszórón keresztül sugározta az egész épületbe. Vajon miért tette? Minden bizonnyal nem parancsra. Bizonyára őt is megrendítette az esemény. Mi történik Budapesten, kérdezték öltözködés közben a barátaim. Forradalom, mondtam 15 évesen, de ennél többet egy szóval sem tudtam volna mondani. Rohantam a mosdóba fogat mosni. Semmit sem értettem, csak éreztem, hogy rendkívüli dolog történt. Még mindig a fülemben cseng a titokzatos szó: forradalom. Ma sem tudom, pontosan mi is a forradalom. Mindig vártam rá, de mindig valami más köszöntött rám. Fogat mostam, felöltöztem, vettem a táskámat és rohantam a Futaki úti gimnáziumba, ahol senki egy szót sem ejtett arról, hogy mi történik Budapesten. Visszatérve a diákotthonba a kopott zöld tanulóasztal előtt ücsörögve lapozgattam a füzetemben. A terem másik végén Utasi Csaba ült. Mereven bámulta a padot, majd ő is rakosgatni kezdte a füzeteket. Aztán az ebédlőben cinkosan egymásra pillantunk. Később kisétáltam a pályaudvarra és bámultam a mozdonyokat. Budapest oly távolinak tűnt, úgy éreztem, hogy a világ másik végén van. Öt év múlva, egyete
mista koromban, húszévesen a fiatal írók és értelmiségeik küldöttségének tagjaként jutottam el először életemben, Budapestre. A vagy ötventagú küldöttséget vendéglátóink elvitték a Balatonra, bemutatták a Duna kanyart, ahol megbarátkoztam egy lánnyal, aki megígérte, hogy megmutatja a főváros nevezetességeit. Néhány nap múlva küldöttségünk visszaért Budapestre. A szálloda portáján a lány várt rám, hogy ígéretéhez híven elkalauzoljon a magyar fővárosban. Nem volt sok időnk városnézésre. Sikerült megcsodálnom a Hősök terét, a Duna partot, és még néhány fontosabb középületet. Váratlanul egy házra mutatott. Ott vannak a golyók nyomai, mondta, aztán hirtelen elhallgatott. Utólag meg vagyok győződve róla, hogy azért akarta mindenáron megmutatni a várost, hogy lássam a golyók nyomát, aztán boruljon ránk a csend.

Délelőtt Temerinben. A-val mázolom a terasz faoszlopait, a tenyeremből is firnájsz csepeg. Az őszi esők előtt be kell fejezni a munkát. Közben telefonhívások. Már napok óta állom az újságírók ostromát. Az egyik zágrábi újságíró elárulja, hogy az Ilicán kaphatók a könyveim. Így például a Hontalan esszék is. Elmosolyodom. Újvidéken ez a könyv magyarul soha sem volt hozzáférhető, miként az Exterritórium sem. Fránya előérzet! Amikor a felkérés megérkezett, majd amikor némi gondolkodás után elvállaltam a belgrádi nemzetközi könyvvásár megnyitását sejtettem mi vár rám. A szervezők szerint több száz külföldi újságírót akkreditáltak. Hol találkozzunk, kérdik. Persze, jó lenne valami szimpatikus helyen, valamelyik kávázóban, ahol nyugodtan lehet beszélgetni, hangfelvételt készíteni. Többen az érzéseimről faggatnak. Megkerülöm a kérdést, az érzésekről nem akarok nyilatkozni. Visszafojtott szomorúság kap el, ugyanaz, mint amikor a magyar parlamentben átvettem a Kossuth díjat, és a határon a csomagban hoztam haza, vagy amikor átvettem Újvidék városának díját. Szomorúságom oka, hogy már nem élnek a szüleim. Ennek ellenére úgy kell dolgoznom, mintha élnének. Közeleg a halottak napja.