Változnak az idők

2010. március

Új esély?

Eddig – számomra ismeretlen oknál fogva – nem értesülhettünk arról, hogy vajon március 9-e után is fel lehet-e iratkozni a kisebbségi választási listára? Ha igen, akkor az, azt (is) jelenti, hogy kisebbségi pártjaink időt nyertek. Akkor van esély arra, hogy a kisebbségi kerekasztal, egyebek mellett, napirendre tűzze: milyen módosításokat követeljen az új nemzeti tanács. Nem csak a választási névjegyzék összeállítására vonatkozó kritikus észrevételekre gondolok, hanem arra, hogy bővíteni kellene a nemzeti tanács kompetenciáját. Az arányos foglalkoztatottság az identitás-megőrzés egyik alapköve. Ha a kérdéses témakörökben az öt párt egyezségre jut, akkor megteremtődnének a többpárti választások feltételei. Magától értetődő, hogy egységes álláspont határozná meg a választási kampány szabályait, amellyel megteremtődnének a feltételek, hogy mindegyik kisebbségi párt, azonos feltételek közepette mérettesse meg magát. Ha közös nevezőre kerülnének, akkor a mostani elkeseredett viták helyett korrekt versengés alakulhatna ki közöttük, ami valószínűleg csökkentené a közösségben kialakult megoszlást is. Egyrészt örvendetes, hogy 130 000 magyar választópolgár feliratkozott a választási névjegyzékre, ugyanakkor sajnálatos, hogy 100 000 magyar nem ezt tette. Emiatt nem okolhatjuk azt a 100 000-et. Azon kell lenni, hogy a törvény hiányosságait mielőbb elhárítsuk. A többi vitatott kérdésben pedig az új többpárti nemzeti tanácsnak kellene meghozni a döntéseket, természetesen, a demokrácia szabályai szerint, nyilvános üléseken.

Közpénzek, üvegzsebek

Cedomir Čupić a korrupcióellenes ügynökség elnöke, szembe került a problematikával, mármint, hogy a nemzeti tanácsok tagjai kötelesek-e vagyonbevallást tenni. Szerinte, ha a tanácsok tagjai bármilyen juttatást kapnak az állami költségvetésből, akkor „nekik is át kellene adniuk vagyonuk listáját”. Muškinja Heinrich Anikó az emberi jogi és kisebbségügyi minisztérium államtitkára szerint azonban ez a kötelezettség nem áll fenn, mivel – mint ahogy a Magyar Szó napilapnak nyilatkozta – a nemzeti tanácsok tagjai „nem tisztségviselők”. Ezzel a besorolással alaposan leminősíti a testület tagjainak státusát. A dilemma, mint ahogy Pásztor Bálint nyilatkozatából kiderült, fennáll, lehet róla vitatkozni. Igaz, a törvény jelenleg nem látja elő a vagyonbevallást, azonban a ma hatályos jogszabály nem örök érvényű. Bármikor meglehet változtatni. Szerintem, ezt mihamarabb meg kell tenni. Nem azért, mert ebben a testületben nábobok ülnek, nem is azért, mert bárki is korrupcióval vádolta volna őket. Elvről van szó! Arról, hogy a szabad és titkos választásokon megválasztott tagok – véleményem szerint – tisztségviselők, akik rendelkeznek az adófizető polgárok pénzéről. Ők is a redisztribúció szereplői, emiatt a kisebbségi polgároknak jogukban áll, betekintést nyerni képviselőik vagyoni állapotába. Aki közpénzeket os
zt, annak legyen üvegzsebe. Azonban nem csak erről lehet szó. A választások előtt – egyebek mellet – az összeférhetetlenségi szabályokat sem fogalmazták meg. Így talány – többek között az is – melyek azok a tisztségek, melyeket nem vállalhatják fel a nemzeti tanács tagjai. A lényeg: mielőbb ki kell küszöbölni az elmúlt hét év képtelenségeit.

Intézmények a többpártrendszerben

Közéletünkben, a gyakran kicsinyes és kínos összekülönbözések arról tanúskodnak, hogy a kisebbségi közösségben valahol megrekedt a rendszerváltással járó szerkezetváltás. 1990-ig létezett egy struktúra, melynek erényeiről és korlátairól lehet vitatkozni. Ez a rendszer kialakította a maga stabil intézményrendszerét, amit visszasírni lehetetlen. A rendszerváltás a többségi társadalmakat komoly megpróbáltatások elé helyezte, alapos változásokat idézett elő, a kisebbségben pedig mindez, még nagyobb viszontagságot jelentett. A kérdéssel szembesült a kilencvenes évek elején az első kisebbségi párt a VMDK is, amikor napirendre került a kérdés, hogy mi legyen a sorsa a pártállamban létrehozott intézményekkel. A dilemma: milyen reformra vagy transzformációra lenne szükség? Tény, hogy a kilencvenes évek elején a magyar médiaelit, idegenkedve figyelte a VMDK-át, és inkább a reformistákkal meg részben a demokratákkal rokonszenvezett. Fel kell lapozni a korabeli sajtót, a Naplótól a Magyar Szóig, amikor is a publikációkból egyértelművé válik, hogy milyen bizalmatlansággal illetőleg szkepszissel fogadták az autonómia eszmét. A fiatal magyar nemzedék az áttelepüléssel megtizedelődött, a kisebbségi elitek pedig minden vonatkozásban a peremre szorultak, kivéve a politikai elit egy részét. Ezek a tények csak a kilencvenes évek második felében derültek ki – amikor Milošević szocialista pártja hallgatólagosan kiegyezett a VMSZ-szel – miután a magyarkérdést többé már nem tartotta neuralgikus kérdésnek. Az állam a suba alatt intézte el azt, amit el akart intézni, brutális hétköznapi politikát folytatott, miközben a terepet jelképesen átengedte a kisebbségi pártnak, amellyel előzőleg technikai koalícióra lépett. Ezzel együtt megszűnt a Magyar Szó napilapra gyakorolt nyomás, minekután az újság átesett a ló túloldalára. Mint ismeretes, előzőleg a reformistákkal azonosult, később pedig a VMSZ-szel, még a belső kisebbségi pártközi vitákban is. A szocialisták által kegyvesztettnek nyilvánított kisebbségi pártokat mellőzték a médiatérből. A DOS – akárcsak Milošević – ugyanúgy nem vett tudomást a kisebb létszámú magyar pártokról; pontosabban arról, hogy a kisebbségben is létezik politikai pluralizmus. A Djindjić-kormány nem foglalkozott a kisebbségi részletkérdésekkel – ideje sem volt erre – meg egyébként is, az első évek célkitűzései között szerepelt, a különböző nemzetközi szervezetekbe való tagosodás végett, hogy ikebana legyen az asztalon. Csupán szentesítette a miloševići állapotokat. Koštunica ugyanezt tette. A szimbolikus politika a kisebbségi elit hatáskörébe tartozott, a mindennapok politikája azonban a kormánypárt kompetenciája maradt. Az intézmények olyannyira – de csak csupán annyira – voltak a Demokrata Párt oldalán, amennyire a VMSZ. Az utóbbi egy-két évben az egypárti nemzeti tanács fiaskója után a politikai elitnek számolnia kellett a többpártiság evidenciájával. Ez viszont felvetette a kérdést, hogy milyen is legyen az intézményes átrendeződés a többpárti körülmények között. A Magyar Szóval kapcsolatban a Magyar Nemzeti Tanács kérdésfelvetése, egypárti perspektívából történt, minek folytán konfliktusba került a közvéleménnyel. El kell ismerni, hogy a rossz válasz mögött valós kérdések húzódnak meg. Nevezetesen: hogyan működjenek a vajdasági magyarok intézményei a többpárti körülmények között? Mit jelent az autonómiáért küzdő kisebbségi politikusok körében a kisebbségi intézmények autonómiája? Hogyan lehet többpárti részvételt biztosítani az intézményekben, anélkül, hogy ez ne jelentené a kisebbségi pártokrácia egyeduralmát? És sorolhatnánk, hiszen egyik kérdésből adódik a másik. Ezeket a dilemmákat kellett volna komolyan és felelősen feldolgozni, és nem a megrendszabályozással foglalatoskodni. Persze, ezen a ponton merül fel a nagy kérdés: hogyan vetítse elő a többpártrendszerű struktúrát az egypártrendszerű testület?

A passzív miniszter

Néhány hete a Demokrata Párt közlönyében arról értesültem, hogy a nemzeti tanácsokról szóló törvény meghozatala körüli munka oroszlánrészét a Demokrata Párt biztosította. Ezt a kinyilatkoztatást ez idáig senki sem cáfolta, jóllehet előzőleg számos kisebbségi politikus jelezte igényét a babérkoszorúra. Varga László a VMSZ parlamenti képviselője a B92 televízió egyik műsorában (A nemzet állapota) a Demokrata Párt miniszterének munkáját magasztalva kijelentette, hogy a nemzeti tanácsokról szóló törvény Čiplić érdeme. Dragan Popovic a Čiplić leváltását követelő civil szervezetek koordinátora viszont emlékeztetett arra, hogy a kisebbségiek helyzete nem megnyugtató. Nem mellékes, hogy – véletlenül – ugyanezen a napon került nyilvánosságra az amerikai külügyminisztérium dokumentuma, amelyben az áll, hogy Szerbiában nem kielégítő a kisebbségiek helyzete. Viszont nem mellékes, hogy Čiplić végrehajtó hatalomként csak retorikailag „intézkedett”, a magyarverések ügyében, titokzatos módon hallgatott, a temerini fiúkra kirótt drákói büntetés esetében (is). Nem sorolnám tovább, mert aki nem a kabinetből szemléli a világot, az jól tudja, miről van szó. Nekem az a gyanúm, hogy a kisebbségi miniszter mandátumának első felében – finoman fogalmazva – nem találta fel magát.

Az udvarias köztársasági elnök

Éppen a napokban töprengtem azon, hogy hét év után a Magyar Nemzeti Tanács elvégzi-e a zárszámadást arról, hogy milyen a foglalkoztatási arány, például a bíróságokon (főleg most, a bíróságok átszervezése után!), a rendőrségen, a közvállalatokban. Mert, – többek között – egy tárgyilagos felbecslés lenne munkásságának mérlege. Sajnos, továbbra is nagy csönd honol, egyedül Sólyom László magyar köztársasági elnök vetette fel minapi vajdasági körútján, hogy „kívánatos lenne, ha az államigazgatásban, a rendőrségen, az ügyészségeken és a bíróságokon a nemzetiségek számarányuknak megfelelően lennének képviselve”. Úgy ítélte meg, hogy ez a jövendőbeli MNT feladatkörébe tartozik. Udvarias volt, miután a múltat nem feszegette.

Változnak az idők

Sólyom László, köztársasági elnök az Újvidéki Színház kistermében megtartott beszélgetésen felidézte emlékeit, miszerint pécsi egyetemista éveiben, az Újvidéki Rádió magyar nyelvű műsorait hallgatta meg az Új Symposion folyóiratot olvasta. A jövőt illetően óva intett attól, hogy a leendő új nemzeti tanács, egypárti legyen. Megjegyzése jelzés értékű, hiszen anno Sólyom László az Ellenzéki Kerekasztal, majd a Nemzeti Kerekasztal egyik fontos szakszemélyisége volt. Néhány esztendővel ezelőtt, felénk az ilyen, az egypártiságot elutasító megállapításért kirekesztés járt. Ma már –szerencsére – lehet beszélni róla. Változnak az idők.

Családi Kör, 2010. március 18.