Túléltünk – mindent

A belgrádi Blicben olvasom, hogy a VMSZ egyik jelentős donátora a Magyarországi Nemzeti Tanács. Talán elírás? Feltételezem, hogy a cikk szerzője nem a Magyar Nemzeti Tanácsra gondolt, mert tudomásom szerint az nem támogat egy vajdasági magyar pártot sem.

Német László, a nagybecskereki egyházmegye püspöke, A teremtett világ igézetében című könyvét olvasgatva megakad a tekintetem az egyik mondaton. „Titónak voltak jó döntései, ő szerette a kisebbségieket, mert velük jobban sakkban tudta tartani a nagyobb nemzeteket”. A mondat természetesen nincs összhangban azoknak a neofita antititóistáknak a szitkaival, akik egykoron még Titót dicsőítették. A világlátott nagybecskereki egyházmegye püspöke, szól a magyar tömegsírokról, miközben arról a tényről sem feledkezik meg, hogy a partizánok a szerb értelmiséget is megtizedelték. Számon tartja, hogy hány tömegsír van Szerbiában. Tudja, hogy meddig tartott az elvakult ateizmus, és mikortól vált toleránssá a Kommunista Szövetség. A hódsági származású püspök egyébként az általános iskola négy osztályát végezte magyar nyelven, aztán szerb nyelven folytatta, bizonyítandó, hogy aki magyar akar maradni, magyar marad, bármilyen nyelven tanuljon.

Látom a politikusok elsuhanó luxusautóit. Sok a funkciójuk, nincs idejük, szónokolnak, megmagyarázzák, miben merül ki a nemzeti érdek és aztán kocsikáznak tovább. A kisebbségben ugyanaz az ikonográfia, mint a kicsiben. Csak az ikon kisebb. Igaza van Márainak, csak egy párt van, amelybe érdemes beiratkozni: a szegények pártja. Az életben sok dolgot kellett megtanulnom, előfordult, hogy újra meg újra át kellett venni a leckét, de abban mindig biztos voltam, hogy a nemzeti érdekről az egyszerű emberek tudnának beszélni. De ők hallgatnak. Dolgoznak.  Erről jut eszembe, hogy pár évvel ezelőtt találkoznom kellett egy német politikussal. Nem volt szövetségi miniszter, csak államtitkár. Az Exterritóriumot kellett volna dedikálnom. Öt perccel a találkozó előtt a megbeszélt helyen, egy berlini kávézó teraszán várakoztam, mert megtanultam, hogy a németek nem szeretik, ha valaki késik. Ő három perccel előbb érkezett, kiszállt az autóból, becsukta maga mögött az ajtót, ő vezetett, nem volt sofőrje. Majdnem kilöttyent a csészémből a kapucsínó. A táskámban volt az Exterritórium egy példánya, arra gondoltam, majd azt dedikálom. De nem így történt. Ő vette elő a könyvet, amelyet előzőleg megvásárolt. Szerencsére, éppen nem tartottam a kapucsínós csészét a kezemben.

Úgy látszik, az emberjogi és a kisebbségi minisztériumban nagy a trehányság. A minisztérium beterjeszt egy törvényt, a parlament elfogadja. Utána Svetozar Čiplić, miniszter a homlokára csap, rádöbben arra, hogy a törvény nem jó. Átszabja a törvényt. Például, a törvény úgy írja elő, hogy a kisebbségi polgár besétál az illetékes hivatalba és személyesen iratkozik fel a választói névjegyzékre. Ezt írja elő a törvény, más lehetőséget nem lát elő. A miniszter morfondírozik, úgy látszik, nem jó a törvény. Fogja magát és kijavítja. Kijavítja a parlament által hozott törvényt. Kijavítja a parlamentet! Jó lesz postázni a bejelentkezési regisztrációt, adja ki a rendelkezést, amivel tudtára adja a parlamentnek, hogy nem tudja, mit csinál. Erre színre lépnek a pártaktivisták, és láss csodát, házról-házra adatokat gyűjtenek a polgárokról. Szerbia az egyetlen európai ország, ahol az ilyesmi engedélyezett. Lezajlanak a választások, alakulnak a kisebbségi nemzeti tanácsok, Éppen a bosnyákok vannak soron, amikor Svetozar Čiplić újra a homokára csap. Rossz a törvény, tévedett a parlament állapítja meg, és újra kijavítja a törvényt. Kétharmados többség kell ahhoz, hogy a bosnyák nemzeti tanács konstituálódjon.  Ilyesmi nincs a törvényben, de Čiplić móresre taníja a parlamentet. Az emberjogi miniszter ezzel diszkriminál is egyben! Mindez nem valamelyik TV-adó humoros műsorában játszódik le, hanem a kisebbségügyi minisztériumban. Ennek ellenére kész humor. Egyedül az a drámai benne, hogy a kormányfő nem rendeli magához a minisztert, és nem köszöni meg neki eddigi zseniális tevékenységét. Aztán, kezet fog fele és azt mondja, viszontlátásra.

„Megvalósulhatnak a vajdasági magyar önkormányzat ösztöndíjazással, kollégiumépítéssel, iskolabusz járatok beindításával és a médiával kapcsolatos elképzelései”. Orbán Viktort idézi szó szerint a budapesti Magyar Hírlap. A háta mögötti óriásplakáton ez olvasható: „A Vajdasági magyarság – nemzetalakító erő. A Vajdasági Magyar Szövetség Szent István. Napi rendezvénye”. Így mondja Orbán – és ezt írja a plakát: Vajdaság. Az öt kisebbségi párt közül három nevében benne a szó, hogy Vajdaság. Közben folyik a kötélhúzás arról, hogy minek nevezzük, Vajdaságnak vagy Délvidéknek, holott erre semmi szükség nincs. A Magyar Nemzeti Tanácsnak van egy bizottsága, amely javaslatot ad, a MNT-nak, az pedig a törvény adta jogával élve elfogadja a javaslatot, s a Vajdaságot a továbbiakban Délvidéknek nevezzük, mint ahogy Feketicset immár Bácsfeketehegynek mondjuk és írjuk. Az MNT-ban képviselteti magát néhány kisebbségi párt, tessék, lássanak munkához.

A Vajdaság Ma ankétja felteszi a kérdést. Véleménye vagy tapasztalata szerint voltak-e visszaélések a választói névjegyzék összeállításakor. Összesen 817-en válaszoltak. A válaszadók 69 százaléka igent mondott. Szóra sem lenne érdemes, ha a kérdés nem utalt volna. a személyes tapasztalatra.  Ez semmiképpen sem reprezentatív közvélemény-kutatás, s ilyképpen nem is mérvadó, de a Vajdaság Ma ankétja sokszor nagyon szimptomatikus. Viszont mindezzel kapcsolatban felmerül a kérdés, miért nincs olyan független, szakszerű és autonóm intézetünk, amely időről időre felméri a magyarság közhangulatát, elvárásait. Miért nincs kisebbségi közvélemény-kutató intézet?

A piktor mondja: Nem érdekel a politika, fejtette ki egykori osztálytársának, aki időközben feltornázta magát a politikai szamárlétrán. Hallgatom, hogyan ömlik belőle a szó. Tapasztalatom szerint az embereknek van véleményük, csak nincs megfelelő független fórum, ahol elmondják. A mesterekkel még hagyján. A legnehezebb helyzetben azok az emberek kerülnek, akiknek a munkahelye az államtól, ami nálunk azt jelenti, hogy a pártoktól függ. Sajnos, ide tartoznak a tanárok, az írók is. Ők boldogok, ha gyengéden elrebeghetik, hogy nem érdekli őket a politika, azzal a reménnyel, hogy akkor legalább békén hagyják őket.

Unos-untalan felötlik bennem Illyés Gyula irodalmi utóéletének szomorú története. Néha-néha udvariasságból leírják a nevét, de ez is ritkán fordult elő. Az író, aki a határon túli magyar kisebbség ügyét jobban a lelkén viselte, mint bárki más, és sokkal előbb, mint a mai politikai szónokok, egyszerűen kiszorult az irodalmi köztudatból, még a kisebbségi ünnepi rendezvényeken se szavalják a verseit. Nem Illyés, hanem Wass Albert a politikailag menő. De ez még a jobbik eset, mert egyre nagyobb tért hódít a giccs. A költő, akinek a versei megszületésük pillanatában túlságosan hagyományelvűnek tűntek, ma túlságosan modern a maradi füleknek. Éppen ez a példa bizonyítja, hogy milyen ízlésromlás zajlott le a rendszerváltó, a legsilányabb tömegkultúrával átitatott neofita tömegdemokráciában. S ahol az ízléssel ilyen komoly gondok vannak, ott a demokráciával is bajok vannak. A Nagy Testvér és a Farm kultúrája beosont a képviselőházba is. Az új elit sokkal jobban kedveli az igazságot didaktikusan megfogalmazó egyszerű versikéket. Aztán daloljon és táncoljon a nép. Jobb, ha nem olvas verseket, csak dalol és táncol, tehát az Illyés vers ma fényűzésnek számít. Műveit az anyaországban is udvarias csend veszi körül, a baloldaliak túlságosan nemzetinek tartják, a jobboldaliak pedig túlságosan baloldalinak. Mert, ahogy Ady és Babits az Isten balján találta a helyét, úgy neki is baloldalt dobogott a szíve, s Horthyt sem kedvelte, meg az „úri Magyarországtól” sem volt annyira elragadtatva, mint ahogy ezt a mai illemkódexek előírják. „Aki úgy él, hogy túlél: adóssá válik”, írta egyik megrázó öregkori versében, „őszikéjében. De nem értik ezt a sort a mai öntelt kor gyermekei, akiknek fogalmuk sincs a túlélésről, s arra pedig éppenséggel nem gondolnak, hogy milyen nehéz lesz túlélni a kevély és fennhéjázó demokráciát. Az új nemzedékek álma is megvalósult. Íme, itt vagyunk. Ezt akartátok, mondom a túlélő tapasztalatával. Túléltük a Tito marsall atyai mosolyú, szigorú tekintetű puha diktatúráját, túléltük a Szerbiai Szocialista Párt nemzeti messianizmussal átitatott plebiszcitárius diktatúráját, amikor a teherautó sofőrök is Milošević poszterével száguldoztak a hepehupás utakon. Túléltük az antiliberális forradalmat, amikor az ortodox fejvadászok „anarcholiberálisokra” vadásztak (még ma is vadásznak), túléltük az antibürokratikus forradalmat, a joghurt forradalmat, meg sok más forradalmat, csak az igazi nem köszöntött be. Megedzett bennünket a sors, de talán túléljük a turbófolkos, kocsonyás tájkun-diktatúrát, amit sokan a jelenlegi fogalmi zűrzavarban kapitalizmusnak neveznek. Túléli az, akit a sors megáld némileg hosszabb élettel.