Többet? Jobban?

Brüsszelben demonstráló az európai munkások az Internacionálét éneklik., Európa szerte sztrájkok. Spanyolországban milliók tüntettek az utcákon. A munkavállalók követelik, hogy ne csak ők viseljék a gazdasági válság terhét. Nálunk nagy a csend, a nemzeti jelszavak mögé rejtik a nyomort. Eléggé meglep vajdasági magyar politikai és kulturális elit szociális érzéketlensége is. Azok is, akik a liberalizmust átkozzák, gondtalanul élvezik a mértéktelen gazdasági neoliberalizmus gyümölcseit, nemzeti jelszavakkal, a nemzet adóforintjaiból gyarapítják vagyonukat. Írói berkekben is csend honol, mintha az idilli Svájcban élnénk. De még ott is több a kétely, mint ahogy az újvidékre látogató svájci barátommal, Hans-Ulrich Probsttal való beszélgetésből kiderült. A svájci író és szerkesztő nem rejtette véka alá, hogy ő bizony baloldali, és a hidegháború idején Svájcban diszkréten kirekesztették a közéletből a baloldaliakat, s jó munkahelyhez is nehezebben jutottak. Nálunk, válaszolom, ez majdnem szitokszónak számít. Biztosan azért, mert az emberek pártokban és nem eszmékben gondolkodnak. Közép-Kelet-Európába úgy köszöntött be a demokrácia, hogy mindent a pártok bitorolnak, még az emberi lelket is. Évekkel ezelőtt a finnországi példa nyomán – teljesen visszhangtalanul! – a magyar kisebbségi szakszervezet megalakításáról töprengtem, mivel Finnországban ugyanis létezik svéd kisebbségi szakszervezet. Azért javasoltam, mert nem néhány „kisebbségi nemes” sorsa érdekel, hanem a kisebbségi nincsteleneké. Csakhogy a nemzeti palettán a nincstelenség hangja háttérbe szorul.

Régi, tíz évvel ezelőtti naplómban lapozgatok. „Az 1988/89-es tanévhez képest 1550 magyar diákkal kevesebb iratkozott be az általános iskolák anyanyelvi tagozatára.” Azóta tíz év múlt el, a naplójegyzeteimben évről-évre felvetettem a kérdést, lehetne-e jobban, lehetne-e többet. A funkcionáriusoknak ez nem vált ínyére, s lassan-lassan elnyomták azokat a hangokat, nem csak az enyémet, amelyek kényes kérdéseket tettek fel. A Naplók legalább öt kötetet tesznek ki, de csak egy, a 2000-2002 közötti, látott napvilágot (Időírás, időközben, Családi kör – Noran, 2003), amely elfogyott, nem található a Noran Kiadó raktárán sem.  Még válaszra sem méltattak, a díszbeszédek szerint jól haladtak a dolgok. Most kiderült, hogy nem éppen így volt. Az egyik rossz hírt követte a másik. Az egypártrendszer buktatóit ismerjük, még ma is azt ostorozzuk. De mi történt az elmúlt húsz esztendőben? A többpártrendszerben a kisebbségi párt nem háríthatja a felelősséget mindig másokra, ha képviselteti magát parlamentben, vagy ha netán valamely módon részt vállal a hatalomban. Mikor kellett volna meghózni a vészcsengőt? A Milosevic pártjával való (rossz emlékű) „technikai koalíció” korszakában? Vagy a „kormányzati felelősségvállalás”, úgymond, „sikeres” időszakában. Tény, hogy a számadatok egyre rosszabb eredményről vallanak. Milosevic uralma után következett az „ígéretek kora”. Az „elektori” Magyar Nemzeti Tanács vezetői a díszbeszédekben jóakaratról és sikerekről szóltak, a jóakarat bizonyára nem hiányzott, ám a helyzet rosszabbodott.  Sajnos, a nyilvánosságra hozott adatok nem elég részletesek, így például, közölni kellett volna, hogy az elektori Magyar Nemzeti Tanács megalakulásakor, vagyis nyolc évvel ezelőtt hány magyar gyerek járt magyar tagozatra. De így is némiképpen tájékozódhatunk, tehát egy kis lépést tettünk előre. A MNT stratégiai dokumentuma szerint az 1985/86-os tanévben 26.201 magyar diák járt magyar tannyelvű osztályba, az 1995/96-os tanévben az általános iskolai magyar tanulók magyar tagozatokon tanulók száma 25.000 volt, a 2005/2006-ban pedig 17.778 diák tanult magyar nyelven. A 2009/2010-es tanévben a magyar tagozatra iratkozottak száma 16.168.  Az új tanács prognózisa szerint 2016-ra 13.000-15.000 diák tanul magyar tannyelven  Az MNT igen alacsonyra tette  a lécet, előre bebiztosította magát, mondván, hogy nem lehet többet elérni. Megfogalmazódik tehát a hagyományos magyar finitizmus. Ha ennek a testületnek, úgymond, komoly kompetenciái vannak, s ha az anyaországból komoly támogatás érkezik, akkor joggal kérdezzük: lehetne-e többet és jobban? A kérdés jogos, hiszen baljós háborús időszakban nem csökkent olyan vészesen a magyarul tanuló diákok száma, mint később, 2000 utáni konszolidáltabb időszakban. Ez azt jelenti, hogy számos jelenséget újra kellene értelmezni. A felelősséget többé nem lehet csak a többségi hatalomra hárítani, a kisebbségi politikai elitnek is vállalnia kell. Ez újra elmaradt, kár, bár a kritikus szembenézés bizonyára új lehetőségeket tárna fel. A lényeg az, hogy miként nyerjük vissza önbecsülésünket, ami vonzóbbá tenné a magyar kultúra vállalását. Az önbecsülés sok elemből áll össze: csak néhányat említenék meg: saját kisebbségi kulturális értékeink ápolása, a pedagógusok tekintélyének erősítése a nyílt és demokratikus gyakorlat érvényesítése a kisebbségi közösségben. El kellene gondolkodni azon, hogy az autoritatív kisebbségi közélet mennyiben járul hozzá a közösségből való kivonuláshoz, s ahhoz, ami sokszor ezzel jár: a nemzeti identitás elsorvadásához avagy feladásához.

Az újvidéki Szabadegyetemen bemutatom Tefil Pančić új könyvét a Hülye énekesnőt. Ionescu Kopasz énekesnőjének nyelvi világa az új nyelvi sémák és sztereotípiákra gondolok. A mai politikusok majdnem ugyanúgy beszélnek, mint a Szocialista Szövetség egykor funkcionáriusai. Ezt robbantja fel Teofil Pančić. A radikális mondanivaló nélküliséget ironizálja, ami egyébként az irodalomban (is) egyre kecsesebb formát nyer. Kezdem unni a semmitmondó modern irodalmi zsargont is. Ott is úgy beszélnek, mint Ionescu drámájának hősei. Ionescu robbantja ezt, a mai széplelkek viszont pallérozzák. Többé nem szabad kimondani a fehérre, hogy fehér, a feketére pedig, hogy fekete. Sehol! Sem az életben, sem az irodalomban, ez a beszédmód az utolsó szál, amely összeköti a kettőt.

Nem tudom, megörökítette-e valaki, amint Devecserben és Kolontáron a tartályból kiáramló vörös iszap ledöntötte a házakat, kicsavarta a fákat, betemette az autókat. Csak a következményeket láttam a képernyőn. A vörös fákat, a vörös utcákat, a vörös tájat, amelyet csak a költséges hollywoodi rémfilmekben láthatók. Aztán néhány ember titokzatos mosolyát a pokol közepén, az élet mosolya.  Vagy a halálélményé? Akkor tűnt fel ez a túlvilági mosoly, amikor az emberek közölték a riporterrel, minden odaveszett, de mégis élünk. A felmérések szerint Magyarországon 25-30 000 tonna vörös iszapot tárolnak. Egy tonna vörös iszap semlegesítése 100 ezer forintba kerül. Ez azt jelenti, hogy Magyarország 3 ezermilliárd forintot kellene áldoznia arra, hogy semlegesítse a területén levő vörös iszapot. Szinte lehetetlen feladat. Hány és hány ember éli át ezeket a napokat az élet és a halál között, s ki tudja hányan álmodnak a vörös iszappal.

Régen örültem meg annyira egy zsűri döntésének, mint most. Ám mégis meglepődtem, de nem csak én, hanem a német irodalmi közvélemény is. A Német Könyvdíjat ugyanis az óbecsei származású, Svájcban élő Nagy-Abonyi Melinda érdemelte ki.  A regény története is részben ehhez a vidékhez kötődik, a főhős, innen indul, hogy Svácban átélje az integráció drámáját. Ő maga így határozza meg magát: „Szerbiában élő szerbiai magyar vagyok.” Neki köszönve újra emlegetik a német sajtóban a Vajdaságot és a vajdasági magyarokat. Vajdaság ma nagyon szegény vidék, mondja a berlini Die Weltnek. A marginalitásba vonul, árulja el a Die Welt újságírójának. Bonyolult, amorf identitástudat, multikulturális identitás, állapítják meg a német kritikusok. A senkiföldje lakója, teszi hozzá a Neue Zürcher Zeitung. Tehát valamiképpen mindenütt, otthon van, jegyzem meg, és egy zürichii irodalmi estem története jut eszembe. Oplatka András volt a moderátor, amikor egy svájci hölgy felállt és azt kérdezte, hogy mit jelent az a kifejezés, hogy senkiföldje. A kérdése érthető, hiszen ők fürdőruhában ruccantak ki a szomszédos államba. Egy svájci tehát nehezen érti ezt, de azt hiszem, hogy ahogy eltűnnek a kőfalak és a szögesdrótok, annál érzékelhetőbbek lesznek a lelki senkiföldek.

A hetvenes években olvastam könyveit, s jól emlékszem egyszerű, pontos és nem cifrázott mondataira. Mario Vargas Llosának nincs szüksége esztétikai bravúrokra és enigmákra. Nobel-díjas lett. Mindig a hatalommal perlekedett.

A Vajdasági Újságírók Független Egyesületének vitafórumán veszek részt  Nadežda Gaće , Mirko Đorđević  és Pavel Domonji társaséban részt veszek Vajdaság-vitában. Mért veszi körül ekkora csend a Vajdaság-kérdést. Ebben a világban szocializálódtam, ami mégis másmilyen, mint Dél-Szerbia, és megint más, mint Szlovénia. Ezzel a környezettel perlekedtem, ide kötnek emlékeim, kudarcaim és sikereim. Akkor lettem vele szemben megértő, amikor elnyomták, megalázták. Mert ami a Vajdasággal manapság Szerbiában történik, az tényleg megalázó. Engem a Vajdaság kérdésében nem néhány politikus hatalma érdekel, ők végül is, valahogy kiegyeznek, hanem egy fokozatosan elsorvadó kultúra.

Belgrád, vasárnap délután. A történek immár nem a meleg-felvonulásról szólnak, hanem az erőszak diadaláról, arról, hogy az új hatalomnak tíz év után sem sikerült pacifikálni a közéletet.