2009. augusztus
Temerini hétköznapok
Közel egy hónapja Temerinben élem mindennapjaim. Gyakorta kószálok a piacon, bevásárolok, régi barátokkal meg ismerősökkel találkozom, ismeretlenekkel ismerkedem, elüldögélek a kávézókban, fagyizni járok, rendszeresen felkeresem az újságost. A minap találkoztam gimnáziumi osztálytársam, Tényi Imre lányával, akitől tudomást szerzek apja korai haláláról. Emlékszem, Imre egy tősgyökeres temerini cipészcsalád sarja volt; mindig az első padsorban ült és az örök kedély megtestesítője volt. Gyakorta váltogatta és mérhetetlen büszkeséggel viselte a családi céhben készült mutatósabbnál mutatósabb lábbeliket, amelyek minden egyes méltóságteljes lépésnél megcsikordultak. A tiszta hangon csikorgó cipő az anyag minőségét, a bőr finom cserzését jelenti, magyarázta osztálytársam. Ilyen kvalitást csak Temerinben készítenek a suszterok. Tényin kívül, még néhány osztálytársam volt temerini, akiket a többiekkel együtt mindig irigyeltünk, mert ha valami miatt nem akaródzott nekik megjelenni az első órán, akkor csengetés előtt, az óra végén elégedetten besétált a temerini különítmény és csak úgy, félvállról közölték az előadóval, hogy késett a temerini busz. A tanárok pedig készségesen igazolták őket. Úgy tűnt, mintha Temerin, meg a temeriniek külön státust élveztek volna. Nem kételkedtünk, hogy igazat állítottak-e vagy puszta gyerekes csínytett, temerini összetartás demonstrálása a buszkésés, azonban mi többiek, nem győztünk ámuldozni a privilégiumukon. Most már elismerem: jogos privilégiumokon. Egyszer érdemes lenne felderíteni Temerin szerepét az újvidéki magyarság életében. Ez a kisváros volt az újvidéki magyarság megmaradásának háttere, emiatt mi, újvidékiek, örök adósai vagyunk Temerinnek illetve a temerinieknek, hiszen kisegített bennünket, amikor fogytán volt az önbizalmunk. Nem csoda, hogy az elhanyagolt, szórványban élő magyarok figyelme egyre inkább Temerin felé irányul. Most is ez az érzés kerekedik felül bennem, amikor az üzletekben, a kávézókban, a piacon gondolkodás nélkül magyarul szólíthatom meg a kereskedőt, a felszolgálót vagy a kofát. Élvezem, hogy tétovázás nélkül magyarul válaszolnak. A-nak többször is elismétlem, hogy ez milyen jó érzést vált ki bennem, és valahogy szívesebben lépek be azokba az üzletekbe, ahol magyarul válaszolnak. Újvidéken is azért járok a szomszédságban lévő közértbe, mert a pénztárosnő magyarul köszönt, magyarul kérdezi, hogy vagyok, milyen időjárásra számíthatunk stb., és én magyarul kérdezek vissza. Mellesleg Újvidéken ez nem túl gyakori jelenség, Temerinben azonban megszokott. Már nem kapom fel a fejem, ha az utcán magyar fiatalok hangosan cseverésznek. Így van ez rendjén. Nem tartozom a főhivatású magyarok közé, magyarságommal sem kérkedem, hiszen ez a szüleim érdeme, távol áll tőlem a nemzeti gőg vagy kizárólagosság – vagy ahogy a zengővárkonyi lelkész, Fülep Lajos mondta volt: a „nemzeti öncélúság”, ami esetünkben igen sokszor közönséges etnobiznisszé züllik. Erényemnek tartom, hogy sok szerb barátom akad, akikkel hasonlóképpen gondolkodom a világról, a szabadság és a demokrácia kérdéséről. Viszont jó közérzetet kelt bennem, ha anyanyelvem váratlan helyeken búvópatakként bukkan fel előttem. A nyelv úgy vonz, mint a mágnes a fémszemcsét. Ha valahol felcsendülnek az ismerős szavak, ösztönösen abba az irányba fordulok. Nem tudatos gesztus ez, hanem a nyelv hatalma és varázsa. Jól esik, ha az egyik vagy másik szerb barátom legalább néhány mondatot megtanul magyarul, úgy érzem, hogy már ettől a csekélységtől viszonyunk bizalmasabb lesz. Sohasem felejtem el, hogy Danilo Kiš milyen nagy előszeretettel diskurált velem magyarul. Sokszor előfordult, hogy ő magyarul beszélt, én pedig szerbül. Vagy pedig a beszédtéma diktálta, hogy melyik nyelven follyék az eszmecsere. Ugyanezt tapasztaltam Aleksandar Tišmával való újvidéki esti sétáink alkalmával is. Éppen Tišma temetésén jutott eszembe, hogy vajon lesz-e még valaha olyan újvidéki szerb író, akivel séta közben magyarul is cseveghetek. Eddig sajnos úgy alakultak a dolgok, hogy nem akadt ilyen, pedig ez lenne az európai orientáció egyik jelképe, a kozmopolita udvariasság és a jó modor bizonyítéka. Legalább néhány szó erejével tanúsítsuk, hogy tiszteljük egymást. Nagyon sajnálom, hogy a ma oly divatos toleranciatáborban nem a nyelvtanulás lehetősége kerül előtérbe. Kezdhetnénk talán a rendőrökkel, az állami hivatalnokokkal. Aztán az értelmiségiekkel… Ez lehetne a tolerancia abc-je – és próbatétele, ami nem is olyan könnyű.
Közhelyek és tények
Immár közhellyé vált a Symposion-nemzedék „jugoszláv orientációját” káromolni. Nem is csoda, hiszen az egykor Illyés Alapítvány majd a Szülőföld Alap vajdasági korifeusai külön előszeretettel támogatták azokat a „kutatásokat”, illetve azokat a tanulmányokat, amik a Sympós rosszfiúkról szóltak. Néha groteszk jelleget ölt, hogy a radikálisokkal, Kostunica nemzeti demokratáival, vagy éppen a szocialistákkal komázó (divatosan: koalíciót kötő) pártértelmiségiek voltak a hangadók. Még a korifeusok között is. Természetesen, ha jobban megvizsgáljuk a közhelyeket, akkor látjuk, hogy e szerzők nem is a nemzedékemmel vitatkoznak, hanem – Németh Lászlóval, aki elsőrangú fontosságúnak tartotta a környező népek szellemi életével történő foglalkozást. Példát is mutatott. Megtanult szerbül, hogy Ivo Andrics műveit eredetiben olvashassa. És írt is róla, nagyon lelkesen. A kisebbségi irodalmak számára pedig ez nagy fontosságú feladat, írta. Nagy baj lett volna, ha ez eltávolította volna irodalmi kultúránkat a magyar irodalomtól. A pontosítás végett meg kell jegyezni, hogy még soha annyit nem írtak a Vajdaságban a magyar irodalomról, mint a hatvanas és a hetvenes években. A legjobb regényekről és verseskötetekről, amelyek ma a magyar kultúra klasszikus értékeit gyarapítják, éppen azon nemzedék tagjai írtak, sokszor olyan alapos elemzéseket, hogy a mai magyar kritika még mindig rájuk hivatkozik. Bár ma is elmondhatnák, hogy oly rendszeresen foglalkoznak a magyar irodalom most születő értékeivel, mint akkor. Bár annyi kritika, esszé, tanulmány születne, mint akkor! És amíg ez nem következik be – úgymond tanulságként – Gion Nándor Véres patkányirtás vörös görényekkel című budapesti naplójegyzeteit olvasom, amelyben földim sokkal keményebben fogalmazza meg a különállást, a jugoszláviságot, mint Bori Imre. A legkeményebben a nemzedékem tagjai közül. Bölcsen és megfontoltan kellene elemezni, hogy miért.
Mise és pártülés
Hová tartasz, kérdem az egyik ismert férfiút. Először a pártom elnökségi ülésére, aztán meg szentmisére. Kérdően tekintek rá. Ne nézz így rám, én az egypártrendszerben is ezt tettem, válaszolja hetykén. Derék férfiú, nem védekezik azzal, mint általában, hogy üldözték és azért nem tette be a lábát az isten házába. Miközben napjainkban számottevő lett a kétszínűek tábora, akik annakidején harcos ateisták voltak, ma pedig harcos istenhívők.
Megejelent a Családi Körben (2009. augusztus 13)