/ Published in Családi kör

Téglák és stratégiák

2011. július
Dél-Tirol
Christine Vescoli levele. Meghívás a dél-tiroli irodalmi fesztiválra. Augusztus végén, szeptember elején hat napig tartó felolvasások és beszélgetések. A téma: Búcsú az utópiáktól. Helyettesítheti-e az utópiát a remény? Ernst Wichner és Klaus Whitmann tobábbá ott lesz Esterházy Péter, Ilma Rakusa, Dragomán György, Jurij Andrukovics és még néhányan, akiknek várják a válaszukat. Soha még nem jártam Dél-Tirolban és szívesen megyek. Kicsit félek a témától. Az utópia miatt vertem legtöbbször falba a fejem. Tévedéseim és igazságaim gyökere benne lelhető fel.
Legyünk optimisták, de ne propagandisztikusan!
Annakidején a kettős állampolgárságról folyó vitában a Magyar Nemzeti Tanács egyik-másik vezetője úgy nyilatkozott, hogy ez a „kegyes halál” felgyorsítását jelenti. A magyar Országháza azonban (szerencsére!) nem hallgatott rájuk. A Vajdaság Ma honlapján olvasom, hogy Újvidéken ennek hatására egyre többen tanulnak magyarul, vagyis beindult a reasszimiláció folyamata. Számtalanszor leírtam már, hogy a vajdasági magyar közösség óriási többsége nemzeti hovatartozásból egyetemi fokon diplomázott, hiszen a legsúlyosabb időszakban, a háborúk és a bombázások idején maradt a szülőföldjén és továbbra is magyarnak vallja magát. Ezeket az embereket senki se oktassa ki nemzeti érzésből és optimizmusból. A kisebbik része a 91-es évek folyamán, vagyis a megpróbáltatások évtizedében, távozott, senki sem ítéli el őket, hiszen a menekülés is emberi. Nem lehet mindenkitől a kockázattal járó hűséget megkövetelni. Éppen ezért meghökkentő, hogy azok, akik a kettős állampolgárság bevezetése után a kegyes nemzethalált jósolták, most hirtelen optimizmust követelnek. A jóslatukat nem kell lebecsülni, ellenkezőleg teret kell biztosítani számukra, hogy azt részétesen megfogalmazzák, akkor is, ha az csak egy százaléknyi tanulsággal jár. Az újvidéki példa azonban arról szól, hogy kedvező fordulat állt be. Az Országgyűlés ritka lehetőséget kínált fel a vajdasági magyar politikai elitnek. Akar-e, képes-e élni azokkal az esélyekkel, amelyeket a kettős állampolgárság intézménye felkínál? Mit tesznek, máris? Mert a kettős állampolgárság beindította a magyarsággal való kulturális azonosulást, viszont a helyi politikai erőktől, elsősorban a Magyar Nemzeti Tanácstól függ ennek mérhető politikai következménye. Ha nem veszi ki erélyesen a részét a kisebbségi jogok érvényesítésében, ha nem teremt demokratikus légkört, ha nem hoz létre mozgalmat, hanem megelégszik a szerb és a magyar állam biztosította pénzek puszta redisztribúciójával, akkor nem fogja kihasználni a felkínált politikai esélyt, s tovább tart az elvándorlás. Mert a nyelvtanulás arról szól, hogy a polgárok egy része kulturálisan kapcsolódik vissza a magyar nemzethez. Érzelmileg eddig is oda tartozott, ezáltal viszont kulturálisan is oda sorolható. Ennek a politikai következménye viszont mérhető lesz, ha a soron levő parlamenti választásokon a magyar választópolgárok óriási többsége az urnák elé járul és a kisebbségi pártokra adja le a voksát. Legalább kétharmada, mint ahogy Zentán kifejtettem. Ez a mérhető eredmény, a különböző „stratégiák” csak eszközök, ha az eredmény gyenge, akkor a stratégiák rosszak voltak. Az Országgyűlés megtette a magáét, most az uralkodó vajdasági magyar politikai eliten a sor. Legyenek „optimisták”, nyerjék el a választók bizalmát, mozgósítsák konkrét programokkal (nem a sajtkonferenciákkal!), a magyar választópolgárokat, érjék el, hogy kétharmad járuljon az urnák elé és szavazzon a kisebbségi pártokra. Tanuljanak a magyar történelemből. Kossuth sem arra várt, hogy Vörösmarty mozgósítja a magyarságot, hanem munkához látott. Az esetleges sikernek őszintén gratulálnék, de hozzátenném, hogy a kétharmad elmaradása esetén ennek a politikai elitnek szembe kell nézni önmagával. Eddig ugyanis – mint láttuk – az újságírókat vonták felelősségre, vagy pedig a „független értelmiségieket” ostorozták, akiknek semmiféle hatalom nincs a kezében. Egyszer azoknak a felelősségéről is szólni kell, akiknek hatalom volt és van a kezében.
Régi/új korszak
A berlini kiadóm postázta azokat a kritikákat, amelyeket a német újságokban, folyóiratokban, rádióban az Egy makró emlékiratairól közöltek. Mind kihangsúlyozza, hogy vajdasági magyar vagyok, amit én az életrajzomban kidomborítottam. Most már egész kis gyűjteményem van, s kíváncsian olvasgatom őket. Mit értenek meg belőle? A legtöbbjük jól észleli, hogy az a hazugság koráról szóló regény, az egyikük pontosan észrevételezi, hogy ez a korszak még nem múlt el.
A piacon
Már az egész ország röhög, hogy a politikusok 50 kilométerenként nyitják meg az oly lassan épülő autóutat. De mi, kisebbségi magyarok sem maradunk le. A napokban olvasom, hogy az egyik bácskai településen felújították a piacot. Természetesen, a politikusok nyitották meg. Természetesen fotó is jelent meg róluk. Azon töröm a fejem, hogy mikor nyit meg egy létesítményt az egyszerű adófizető polgár. Például, miért ne nyitotta meg a péterrévei piacot egy kiváló árus, aki a téli zimankóban és a nyári hőségben évtizedeken át álldogált a pultja mögött, fizeti a piaci adót, és a vásárlók kedvelik az áruját. Ez járt az eszemben, amikor az újvidéki piacon tíz tojást vásároltam egy péterrévei asszonytól, aki eldicsekedte, hogy a lánya befejezte a középiskolát. Elbeszélgettünk a péterrévei közéletről, s többet tudtam meg a vajdasági magyarokról, mint a híres-nevezetes sajtókonferenciákról szóló tudósításokból. Aztán egy szabadkai asszonyhoz vezetett az utam, jó minőségű almát árul, olcsóbban, mint az üzletekben. Ő is tájékozott a szabadkai eseményekről, s elmesélte a szabadkai intim titkokat.  Kitért a szabadkai színház tégláira is. Tényleg, hova tűntek a téglák, kérdeztem, mert a történet szürrealista viccre emlékeztet. Hogy tűnhetett el annyi tégla csak úgy, hogy senki ne vegye észre? Nagyot kacagott. Hogy maguk, újvidékiek milyen rosszul tájékozottak, mondta, miközben kimérte a két kiló almát.
Az újvidéki szülők győzelme
Az újvidéki szülők – remélem! – megnyertek egy csatát. Bízom benne, hogy négy iskolában mégis megnyílik a magyar tagozat. Nekik nehezebb volt, mint néhányunknak a hetvenes évek elején, amikor Csernik Attilával és Fischer Jenővel együtt kiharcoltuk, hogy a pályaudvar közelében is nyíljon magyar óvodai tagozat. Nekünk csak az oktatási bürokráciával kellett perlekednünk, nekik viszont a kisebbségi politikusokkal is, akik egyetlen összevont tagozatot akartak.  Tetemre hívták őket, mire azok meghátráltak.
A közös terekről
Jól éreztem az egész napomat kitöltő Dombos Festen. Végre találkozhattam a fiatal értelmiségiekkel is. A jelenlegi kisebbségi kulturális politika ugyanis elsorvasztotta azokat a közös tereket, ahol pártellenőrzés nélkül találkozhatnak az értelmiségiek. De nem csak ezekről van szó. Sokszor hallottam panaszt, hogy a vajdasági városokban, főleg a szórványban, hiányoznak a közös terek, ahol magyarországi újságokat olvasnánk, ahol magyar zene szól, ahol egyszerű, hétköznapi dolgokról. kötetlenül véleményt cserélhetnének. Ahol megérdeklődnék, mi van a régi osztálytársakkal, ahol találkozik egy fiú és egy lány, akik majd egy napon szerelmet vallanak egymásnak. Ahol a betérők megihatnának egy kávét vagy egy narancslét. Ezek a terek hiányoznak, nem a pártirodák, amelyekből van már elég. A svájci Zugban kicsiny az olasz szórvány, de az ottani olasz klubban olasz újságok és könyvek voltak, olasz zene szólt, a legújabb olasz filmeket lehetett kikölcsönözni, és olaszul lehetett tanulni vagy gyakorolni. Ha valaki német barátjával tér be, akkor a barát kikölcsönözheti az olasz szerzők németre fordított könyveit, ha kedvet kap rá, akkor olasz nyelvleckéket is vehet. Claudio Magris német nyelvű cikkeinek bibliográfiája érdekelt, ezért tértem be. Egy fiatal olasz lányka, megkért, legyek türelemmel, fél órán belül meglesz. Így is történt, e-mailen érkezett Rómából, nem csak a bibliográfia, hanem vagy 100 oldalnyi nyomtatott szöveg is. Így terjesztik egy zugi olasz klubban az olasz kultúrát. Akik komolyan veszik az autonómiát, azok tudják, hogy ezekkel a hajszálgyökereknél kell kezdeni. De ugyanúgy hiányoznak azok a terek is, ahol hétről-hétre fontos értelmiségi párbeszédek folynak. Kikindán és Újvidéken, Szabadkán és Nagybecskereken, Újvidéken és Óbecsén. A felsorolást folytathatnám, az igények kiderítenék, hol van erre szükség. A Dombos Fest  természetesen nem vállalhatja ezt a szerepet, de  példát mutat. Örömmel láttam, hogyan találnak egymásra a Vajdaság városaiból érkező fiatal értelmiségiek. A kilencvenes években reménytelennek tűnt, hogy ilyen gyors értelmiségi regeneráció jöjjön létre. A sort a fiatal színészek kezdték, majd következtek az írók és a művészek. Napjainkban színre léptek fiatal újságírók is. Felcseperedett az új újságíró nemzedék, amely saját fejével akar gondolkodni.  Nem lesz könnyű dolguk, de bátorítsa őket a tudat, hogy a vajdasági magyarságnak az elmúlt hatvan esztendőben mindig különb volt a hatalomtól önmagát nagy kínokkal függetlenítő kulturális elitje, mint a politikai. Az írók, a művészek jobban tették a dolgukat, mint a politikusok.
Családi Kör, 1011. július 7.

Téglák és stratégiák2011. júliusDél-TirolChristine Vescoli levele. Meghívás a dél-tiroli irodalmi fesztiválra. Augusztus végén, szeptember elején hat napig tartó felolvasások és beszélgetések. A téma: Búcsú az utópiáktól. Helyettesítheti-e az utópiát a remény? Ernst Wichner és Klaus Whitmann tobábbá ott lesz Esterházy Péter, Ilma Rakusa, Dragomán György, Jurij Andrukovics és még néhányan, akiknek várják a válaszukat. Soha még nem jártam Dél-Tirolban és szívesen megyek. Kicsit félek a témától. Az utópia miatt vertem legtöbbször falba a fejem. Tévedéseim és igazságaim gyökere benne lelhető fel. Legyünk optimisták, de ne propagandisztikusan! Annakidején a kettős állampolgárságról folyó vitában a Magyar Nemzeti Tanács egyik-másik vezetője úgy nyilatkozott, hogy ez a „kegyes halál” felgyorsítását jelenti. A magyar Országháza azonban (szerencsére!) nem hallgatott rájuk. A Vajdaság Ma honlapján olvasom, hogy Újvidéken ennek hatására egyre többen tanulnak magyarul, vagyis beindult a reasszimiláció folyamata. Számtalanszor leírtam már, hogy a vajdasági magyar közösség óriási többsége nemzeti hovatartozásból egyetemi fokon diplomázott, hiszen a legsúlyosabb időszakban, a háborúk és a bombázások idején maradt a szülőföldjén és továbbra is magyarnak vallja magát. Ezeket az embereket senki se oktassa ki nemzeti érzésből és optimizmusból. A kisebbik része a 91-es évek folyamán, vagyis a megpróbáltatások évtizedében, távozott, senki sem ítéli el őket, hiszen a menekülés is emberi. Nem lehet mindenkitől a kockázattal járó hűséget megkövetelni. Éppen ezért meghökkentő, hogy azok, akik a kettős állampolgárság bevezetése után a kegyes nemzethalált jósolták, most hirtelen optimizmust követelnek. A jóslatukat nem kell lebecsülni, ellenkezőleg teret kell biztosítani számukra, hogy azt részétesen megfogalmazzák, akkor is, ha az csak egy százaléknyi tanulsággal jár. Az újvidéki példa azonban arról szól, hogy kedvező fordulat állt be. Az Országgyűlés ritka lehetőséget kínált fel a vajdasági magyar politikai elitnek. Akar-e, képes-e élni azokkal az esélyekkel, amelyeket a kettős állampolgárság intézménye felkínál? Mit tesznek, máris? Mert a kettős állampolgárság beindította a magyarsággal való kulturális azonosulást, viszont a helyi politikai erőktől, elsősorban a Magyar Nemzeti Tanácstól függ ennek mérhető politikai következménye. Ha nem veszi ki erélyesen a részét a kisebbségi jogok érvényesítésében, ha nem teremt demokratikus légkört, ha nem hoz létre mozgalmat, hanem megelégszik a szerb és a magyar állam biztosította pénzek puszta redisztribúciójával, akkor nem fogja kihasználni a felkínált politikai esélyt, s tovább tart az elvándorlás. Mert a nyelvtanulás arról szól, hogy a polgárok egy része kulturálisan kapcsolódik vissza a magyar nemzethez. Érzelmileg eddig is oda tartozott, ezáltal viszont kulturálisan is oda sorolható. Ennek a politikai következménye viszont mérhető lesz, ha a soron levő parlamenti választásokon a magyar választópolgárok óriási többsége az urnák elé járul és a kisebbségi pártokra adja le a voksát. Legalább kétharmada, mint ahogy Zentán kifejtettem. Ez a mérhető eredmény, a különböző „stratégiák” csak eszközök, ha az eredmény gyenge, akkor a stratégiák rosszak voltak. Az Országgyűlés megtette a magáét, most az uralkodó vajdasági magyar politikai eliten a sor. Legyenek „optimisták”, nyerjék el a választók bizalmát, mozgósítsák konkrét programokkal (nem a sajtkonferenciákkal!), a magyar választópolgárokat, érjék el, hogy kétharmad járuljon az urnák elé és szavazzon a kisebbségi pártokra. Tanuljanak a magyar történelemből. Kossuth sem arra várt, hogy Vörösmarty mozgósítja a magyarságot, hanem munkához látott. Az esetleges sikernek őszintén gratulálnék, de hozzátenném, hogy a kétharmad elmaradása esetén ennek a politikai elitnek szembe kell nézni önmagával. Eddig ugyanis – mint láttuk – az újságírókat vonták felelősségre, vagy pedig a „független értelmiségieket” ostorozták, akiknek semmiféle hatalom nincs a kezében. Egyszer azoknak a felelősségéről is szólni kell, akiknek hatalom volt és van a kezében. Régi/új korszakA berlini kiadóm postázta azokat a kritikákat, amelyeket a német újságokban, folyóiratokban, rádióban az Egy makró emlékiratairól közöltek. Mind kihangsúlyozza, hogy vajdasági magyar vagyok, amit én az életrajzomban kidomborítottam. Most már egész kis gyűjteményem van, s kíváncsian olvasgatom őket. Mit értenek meg belőle? A legtöbbjük jól észleli, hogy az a hazugság koráról szóló regény, az egyikük pontosan észrevételezi, hogy ez a korszak még nem múlt el. A piaconMár az egész ország röhög, hogy a politikusok 50 kilométerenként nyitják meg az oly lassan épülő autóutat. De mi, kisebbségi magyarok sem maradunk le. A napokban olvasom, hogy az egyik bácskai településen felújították a piacot. Természetesen, a politikusok nyitották meg. Természetesen fotó is jelent meg róluk. Azon töröm a fejem, hogy mikor nyit meg egy létesítményt az egyszerű adófizető polgár. Például, miért ne nyitotta meg a péterrévei piacot egy kiváló árus, aki a téli zimankóban és a nyári hőségben évtizedeken át álldogált a pultja mögött, fizeti a piaci adót, és a vásárlók kedvelik az áruját. Ez járt az eszemben, amikor az újvidéki piacon tíz tojást vásároltam egy péterrévei asszonytól, aki eldicsekedte, hogy a lánya befejezte a középiskolát. Elbeszélgettünk a péterrévei közéletről, s többet tudtam meg a vajdasági magyarokról, mint a híres-nevezetes sajtókonferenciákról szóló tudósításokból. Aztán egy szabadkai asszonyhoz vezetett az utam, jó minőségű almát árul, olcsóbban, mint az üzletekben. Ő is tájékozott a szabadkai eseményekről, s elmesélte a szabadkai intim titkokat.  Kitért a szabadkai színház tégláira is. Tényleg, hova tűntek a téglák, kérdeztem, mert a történet szürrealista viccre emlékeztet. Hogy tűnhetett el annyi tégla csak úgy, hogy senki ne vegye észre? Nagyot kacagott. Hogy maguk, újvidékiek milyen rosszul tájékozottak, mondta, miközben kimérte a két kiló almát. Az újvidéki szülők győzelmeAz újvidéki szülők – remélem! – megnyertek egy csatát. Bízom benne, hogy négy iskolában mégis megnyílik a magyar tagozat. Nekik nehezebb volt, mint néhányunknak a hetvenes évek elején, amikor Csernik Attilával és Fischer Jenővel együtt kiharcoltuk, hogy a pályaudvar közelében is nyíljon magyar óvodai tagozat. Nekünk csak az oktatási bürokráciával kellett perlekednünk, nekik viszont a kisebbségi politikusokkal is, akik egyetlen összevont tagozatot akartak.  Tetemre hívták őket, mire azok meghátráltak. A közös terekrőlJól éreztem az egész napomat kitöltő Dombos Festen. Végre találkozhattam a fiatal értelmiségiekkel is. A jelenlegi kisebbségi kulturális politika ugyanis elsorvasztotta azokat a közös tereket, ahol pártellenőrzés nélkül találkozhatnak az értelmiségiek. De nem csak ezekről van szó. Sokszor hallottam panaszt, hogy a vajdasági városokban, főleg a szórványban, hiányoznak a közös terek, ahol magyarországi újságokat olvasnánk, ahol magyar zene szól, ahol egyszerű, hétköznapi dolgokról. kötetlenül véleményt cserélhetnének. Ahol megérdeklődnék, mi van a régi osztálytársakkal, ahol találkozik egy fiú és egy lány, akik majd egy napon szerelmet vallanak egymásnak. Ahol a betérők megihatnának egy kávét vagy egy narancslét. Ezek a terek hiányoznak, nem a pártirodák, amelyekből van már elég. A svájci Zugban kicsiny az olasz szórvány, de az ottani olasz klubban olasz újságok és könyvek voltak, olasz zene szólt, a legújabb olasz filmeket lehetett kikölcsönözni, és olaszul
lehetett tanulni vagy gyakorolni. Ha valaki német barátjával tér be, akkor a barát kikölcsönözheti az olasz szerzők németre fordított könyveit, ha kedvet kap rá, akkor olasz nyelvleckéket is vehet. Claudio Magris német nyelvű cikkeinek bibliográfiája érdekelt, ezért tértem be. Egy fiatal olasz lányka, megkért, legyek türelemmel, fél órán belül meglesz. Így is történt, e-mailen érkezett Rómából, nem csak a bibliográfia, hanem vagy 100 oldalnyi nyomtatott szöveg is. Így terjesztik egy zugi olasz klubban az olasz kultúrát. Akik komolyan veszik az autonómiát, azok tudják, hogy ezekkel a hajszálgyökereknél kell kezdeni. De ugyanúgy hiányoznak azok a terek is, ahol hétről-hétre fontos értelmiségi párbeszédek folynak. Kikindán és Újvidéken, Szabadkán és Nagybecskereken, Újvidéken és Óbecsén. A felsorolást folytathatnám, az igények kiderítenék, hol van erre szükség. A Dombos Fest  természetesen nem vállalhatja ezt a szerepet, de  példát mutat. Örömmel láttam, hogyan találnak egymásra a Vajdaság városaiból érkező fiatal értelmiségiek. A kilencvenes években reménytelennek tűnt, hogy ilyen gyors értelmiségi regeneráció jöjjön létre. A sort a fiatal színészek kezdték, majd következtek az írók és a művészek. Napjainkban színre léptek fiatal újságírók is. Felcseperedett az új újságíró nemzedék, amely saját fejével akar gondolkodni.  Nem lesz könnyű dolguk, de bátorítsa őket a tudat, hogy a vajdasági magyarságnak az elmúlt hatvan esztendőben mindig különb volt a hatalomtól önmagát nagy kínokkal függetlenítő kulturális elitje, mint a politikai. Az írók, a művészek jobban tették a dolgukat, mint a politikusok.Családi Kör, 1011. július 7.

2011. július
Dél-Tirol
Christine Vescoli levele. Meghívás a dél-tiroli irodalmi fesztiválra. Augusztus végén, szeptember elején hat napig tartó felolvasások és beszélgetések. A téma: Búcsú az utópiáktól. Helyettesítheti-e az utópiát a remény? Ernst Wichner és Klaus Whitmann tobábbá ott lesz Esterházy Péter, Ilma Rakusa, Dragomán György, Jurij Andrukovics és még néhányan, akiknek várják a válaszukat. Soha még nem jártam Dél-Tirolban és szívesen megyek. Kicsit félek a témától. Az utópia miatt vertem legtöbbször falba a fejem. Tévedéseim és igazságaim gyökere benne lelhető fel.
Legyünk optimisták, de ne propagandisztikusan!
Annakidején a kettős állampolgárságról folyó vitában a Magyar Nemzeti Tanács egyik-másik vezetője úgy nyilatkozott, hogy ez a „kegyes halál” felgyorsítását jelenti. A magyar Országháza azonban (szerencsére!) nem hallgatott rájuk. A Vajdaság Ma honlapján olvasom, hogy Újvidéken ennek hatására egyre többen tanulnak magyarul, vagyis beindult a reasszimiláció folyamata. Számtalanszor leírtam már, hogy a vajdasági magyar közösség óriási többsége nemzeti hovatartozásból egyetemi fokon diplomázott, hiszen a legsúlyosabb időszakban, a háborúk és a bombázások idején maradt a szülőföldjén és továbbra is magyarnak vallja magát. Ezeket az embereket senki se oktassa ki nemzeti érzésből és optimizmusból. A kisebbik része a 91-es évek folyamán, vagyis a megpróbáltatások évtizedében, távozott, senki sem ítéli el őket, hiszen a menekülés is emberi. Nem lehet mindenkitől a kockázattal járó hűséget megkövetelni. Éppen ezért meghökkentő, hogy azok, akik a kettős állampolgárság bevezetése után a kegyes nemzethalált jósolták, most hirtelen optimizmust követelnek. A jóslatukat nem kell lebecsülni, ellenkezőleg teret kell biztosítani számukra, hogy azt részétesen megfogalmazzák, akkor is, ha az csak egy százaléknyi tanulsággal jár. Az újvidéki példa azonban arról szól, hogy kedvező fordulat állt be. Az Országgyűlés ritka lehetőséget kínált fel a vajdasági magyar politikai elitnek. Akar-e, képes-e élni azokkal az esélyekkel, amelyeket a kettős állampolgárság intézménye felkínál? Mit tesznek, máris? Mert a kettős állampolgárság beindította a magyarsággal való kulturális azonosulást, viszont a helyi politikai erőktől, elsősorban a Magyar Nemzeti Tanácstól függ ennek mérhető politikai következménye. Ha nem veszi ki erélyesen a részét a kisebbségi jogok érvényesítésében, ha nem teremt demokratikus légkört, ha nem hoz létre mozgalmat, hanem megelégszik a szerb és a magyar állam biztosította pénzek puszta redisztribúciójával, akkor nem fogja kihasználni a felkínált politikai esélyt, s tovább tart az elvándorlás. Mert a nyelvtanulás arról szól, hogy a polgárok egy része kulturálisan kapcsolódik vissza a magyar nemzethez. Érzelmileg eddig is oda tartozott, ezáltal viszont kulturálisan is oda sorolható. Ennek a politikai következménye viszont mérhető lesz, ha a soron levő parlamenti választásokon a magyar választópolgárok óriási többsége az urnák elé járul és a kisebbségi pártokra adja le a voksát. Legalább kétharmada, mint ahogy Zentán kifejtettem. Ez a mérhető eredmény, a különböző „stratégiák” csak eszközök, ha az eredmény gyenge, akkor a stratégiák rosszak voltak. Az Országgyűlés megtette a magáét, most az uralkodó vajdasági magyar politikai eliten a sor. Legyenek „optimisták”, nyerjék el a választók bizalmát, mozgósítsák konkrét programokkal (nem a sajtkonferenciákkal!), a magyar választópolgárokat, érjék el, hogy kétharmad járuljon az urnák elé és szavazzon a kisebbségi pártokra. Tanuljanak a magyar történelemből. Kossuth sem arra várt, hogy Vörösmarty mozgósítja a magyarságot, hanem munkához látott. Az esetleges sikernek őszintén gratulálnék, de hozzátenném, hogy a kétharmad elmaradása esetén ennek a politikai elitnek szembe kell nézni önmagával. Eddig ugyanis – mint láttuk – az újságírókat vonták felelősségre, vagy pedig a „független értelmiségieket” ostorozták, akiknek semmiféle hatalom nincs a kezében. Egyszer azoknak a felelősségéről is szólni kell, akiknek hatalom volt és van a kezében.
Régi/új korszak
A berlini kiadóm postázta azokat a kritikákat, amelyeket a német újságokban, folyóiratokban, rádióban az Egy makró emlékiratairól közöltek. Mind kihangsúlyozza, hogy vajdasági magyar vagyok, amit én az életrajzomban kidomborítottam. Most már egész kis gyűjteményem van, s kíváncsian olvasgatom őket. Mit értenek meg belőle? A legtöbbjük jól észleli, hogy az a hazugság koráról szóló regény, az egyikük pontosan észrevételezi, hogy ez a korszak még nem múlt el.
A piacon
Már az egész ország röhög, hogy a politikusok 50 kilométerenként nyitják meg az oly lassan épülő autóutat. De mi, kisebbségi magyarok sem maradunk le. A napokban olvasom, hogy az egyik bácskai településen felújították a piacot. Természetesen, a politikusok nyitották meg. Természetesen fotó is jelent meg róluk. Azon töröm a fejem, hogy mikor nyit meg egy létesítményt az egyszerű adófizető polgár. Például, miért ne nyitotta meg a péterrévei piacot egy kiváló árus, aki a téli zimankóban és a nyári hőségben évtizedeken át álldogált a pultja mögött, fizeti a piaci adót, és a vásárlók kedvelik az áruját. Ez járt az eszemben, amikor az újvidéki piacon tíz tojást vásároltam egy péterrévei asszonytól, aki eldicsekedte, hogy a lánya befejezte a középiskolát. Elbeszélgettünk a péterrévei közéletről, s többet tudtam meg a vajdasági magyarokról, mint a híres-nevezetes sajtókonferenciákról szóló tudósításokból. Aztán egy szabadkai asszonyhoz vezetett az utam, jó minőségű almát árul, olcsóbban, mint az üzletekben. Ő is tájékozott a szabadkai eseményekről, s elmesélte a szabadkai intim titkokat.  Kitért a szabadkai színház tégláira is. Tényleg, hova tűntek a téglák, kérdeztem, mert a történet szürrealista viccre emlékeztet. Hogy tűnhetett el annyi tégla csak úgy, hogy senki ne vegye észre? Nagyot kacagott. Hogy maguk, újvidékiek milyen rosszul tájékozottak, mondta, miközben kimérte a két kiló almát.
Az újvidéki szülők győzelme
Az újvidéki szülők – remélem! – megnyertek egy csatát. Bízom benne, hogy négy iskolában mégis megnyílik a magyar tagozat. Nekik nehezebb volt, mint néhányunknak a hetvenes évek elején, amikor Csernik Attilával és Fischer Jenővel együtt kiharcoltuk, hogy a pályaudvar közelében is nyíljon magyar óvodai tagozat. Nekünk csak az oktatási bürokráciával kellett perlekednünk, nekik viszont a kisebbségi politikusokkal is, akik egyetlen összevont tagozatot akartak.  Tetemre hívták őket, mire azok meghátráltak.
A közös terekről
Jól éreztem az egész napomat kitöltő Dombos Festen. Végre találkozhattam a fiatal értelmiségiekkel is. A jelenlegi kisebbségi kulturális politika ugyanis elsorvasztotta azokat a közös tereket, ahol pártellenőrzés nélkül találkozhatnak az értelmiségiek. De nem csak ezekről van szó. Sokszor hallottam panaszt, hogy a vajdasági városokban, főleg a szórványban, hiányoznak a közös terek, ahol magyarországi újságokat olvasnánk, ahol magyar zene szól, ahol egyszerű, hétköznapi dolgokról. kötetlenül véleményt cserélhetnének. Ahol megérdeklődnék, mi van a régi osztálytársakkal, ahol találkozik egy fiú és egy lány, akik majd egy napon szerelmet vallanak egymásnak. Ahol a betérők megihatnának egy kávét vagy egy narancslét. Ezek a terek hiányoznak, nem a pártirodák, amelyekből van már elég. A svájci Zugban kicsiny az olasz szórvány, de az ottani olasz klubban olasz újságok és könyvek voltak, olasz zene szólt, a legújabb olasz filmeket lehetett kikölcsönözni, és olaszul lehetett tanulni vagy gyakorolni. Ha valaki német barátjával tér be, akkor a barát kikölcsönözheti az olasz szerzők németre fordított könyveit, ha kedvet kap rá, akkor olasz nyelvleckéket is vehet. Claudio Magris német nyelvű cikkeinek bibliográfiája érdekelt, ezért tértem be. Egy fiatal olasz lányka, megkért, legyek türelemmel, fél órán belül meglesz. Így is történt, e-mailen érkezett Rómából, nem csak a bibliográfia, hanem vagy 100 oldalnyi nyomtatott szöveg is. Így terjesztik egy zugi olasz klubban az olasz kultúrát. Akik komolyan veszik az autonómiát, azok tudják, hogy ezekkel a hajszálgyökereknél kell kezdeni. De ugyanúgy hiányoznak azok a terek is, ahol hétről-hétre fontos értelmiségi párbeszédek folynak. Kikindán és Újvidéken, Szabadkán és Nagybecskereken, Újvidéken és Óbecsén. A felsorolást folytathatnám, az igények kiderítenék, hol van erre szükség. A Dombos Fest  természetesen nem vállalhatja ezt a szerepet, de  példát mutat. Örömmel láttam, hogyan találnak egymásra a Vajdaság városaiból érkező fiatal értelmiségiek. A kilencvenes években reménytelennek tűnt, hogy ilyen gyors értelmiségi regeneráció jöjjön létre. A sort a fiatal színészek kezdték, majd következtek az írók és a művészek. Napjainkban színre léptek fiatal újságírók is. Felcseperedett az új újságíró nemzedék, amely saját fejével akar gondolkodni.  Nem lesz könnyű dolguk, de bátorítsa őket a tudat, hogy a vajdasági magyarságnak az elmúlt hatvan esztendőben mindig különb volt a hatalomtól önmagát nagy kínokkal függetlenítő kulturális elitje, mint a politikai. Az írók, a művészek jobban tették a dolgukat, mint a politikusok.
Családi Kör, 1011. július 7.

Téglák és stratégiák2011. júliusDél-TirolChristine Vescoli levele. Meghívás a dél-tiroli irodalmi fesztiválra. Augusztus végén, szeptember elején hat napig tartó felolvasások és beszélgetések. A téma: Búcsú az utópiáktól. Helyettesítheti-e az utópiát a remény? Ernst Wichner és Klaus Whitmann tobábbá ott lesz Esterházy Péter, Ilma Rakusa, Dragomán György, Jurij Andrukovics és még néhányan, akiknek várják a válaszukat. Soha még nem jártam Dél-Tirolban és szívesen megyek. Kicsit félek a témától. Az utópia miatt vertem legtöbbször falba a fejem. Tévedéseim és igazságaim gyökere benne lelhető fel. Legyünk optimisták, de ne propagandisztikusan! Annakidején a kettős állampolgárságról folyó vitában a Magyar Nemzeti Tanács egyik-másik vezetője úgy nyilatkozott, hogy ez a „kegyes halál” felgyorsítását jelenti. A magyar Országháza azonban (szerencsére!) nem hallgatott rájuk. A Vajdaság Ma honlapján olvasom, hogy Újvidéken ennek hatására egyre többen tanulnak magyarul, vagyis beindult a reasszimiláció folyamata. Számtalanszor leírtam már, hogy a vajdasági magyar közösség óriási többsége nemzeti hovatartozásból egyetemi fokon diplomázott, hiszen a legsúlyosabb időszakban, a háborúk és a bombázások idején maradt a szülőföldjén és továbbra is magyarnak vallja magát. Ezeket az embereket senki se oktassa ki nemzeti érzésből és optimizmusból. A kisebbik része a 91-es évek folyamán, vagyis a megpróbáltatások évtizedében, távozott, senki sem ítéli el őket, hiszen a menekülés is emberi. Nem lehet mindenkitől a kockázattal járó hűséget megkövetelni. Éppen ezért meghökkentő, hogy azok, akik a kettős állampolgárság bevezetése után a kegyes nemzethalált jósolták, most hirtelen optimizmust követelnek. A jóslatukat nem kell lebecsülni, ellenkezőleg teret kell biztosítani számukra, hogy azt részétesen megfogalmazzák, akkor is, ha az csak egy százaléknyi tanulsággal jár. Az újvidéki példa azonban arról szól, hogy kedvező fordulat állt be. Az Országgyűlés ritka lehetőséget kínált fel a vajdasági magyar politikai elitnek. Akar-e, képes-e élni azokkal az esélyekkel, amelyeket a kettős állampolgárság intézménye felkínál? Mit tesznek, máris? Mert a kettős állampolgárság beindította a magyarsággal való kulturális azonosulást, viszont a helyi politikai erőktől, elsősorban a Magyar Nemzeti Tanácstól függ ennek mérhető politikai következménye. Ha nem veszi ki erélyesen a részét a kisebbségi jogok érvényesítésében, ha nem teremt demokratikus légkört, ha nem hoz létre mozgalmat, hanem megelégszik a szerb és a magyar állam biztosította pénzek puszta redisztribúciójával, akkor nem fogja kihasználni a felkínált politikai esélyt, s tovább tart az elvándorlás. Mert a nyelvtanulás arról szól, hogy a polgárok egy része kulturálisan kapcsolódik vissza a magyar nemzethez. Érzelmileg eddig is oda tartozott, ezáltal viszont kulturálisan is oda sorolható. Ennek a politikai következménye viszont mérhető lesz, ha a soron levő parlamenti választásokon a magyar választópolgárok óriási többsége az urnák elé járul és a kisebbségi pártokra adja le a voksát. Legalább kétharmada, mint ahogy Zentán kifejtettem. Ez a mérhető eredmény, a különböző „stratégiák” csak eszközök, ha az eredmény gyenge, akkor a stratégiák rosszak voltak. Az Országgyűlés megtette a magáét, most az uralkodó vajdasági magyar politikai eliten a sor. Legyenek „optimisták”, nyerjék el a választók bizalmát, mozgósítsák konkrét programokkal (nem a sajtkonferenciákkal!), a magyar választópolgárokat, érjék el, hogy kétharmad járuljon az urnák elé és szavazzon a kisebbségi pártokra. Tanuljanak a magyar történelemből. Kossuth sem arra várt, hogy Vörösmarty mozgósítja a magyarságot, hanem munkához látott. Az esetleges sikernek őszintén gratulálnék, de hozzátenném, hogy a kétharmad elmaradása esetén ennek a politikai elitnek szembe kell nézni önmagával. Eddig ugyanis – mint láttuk – az újságírókat vonták felelősségre, vagy pedig a „független értelmiségieket” ostorozták, akiknek semmiféle hatalom nincs a kezében. Egyszer azoknak a felelősségéről is szólni kell, akiknek hatalom volt és van a kezében. Régi/új korszakA berlini kiadóm postázta azokat a kritikákat, amelyeket a német újságokban, folyóiratokban, rádióban az Egy makró emlékiratairól közöltek. Mind kihangsúlyozza, hogy vajdasági magyar vagyok, amit én az életrajzomban kidomborítottam. Most már egész kis gyűjteményem van, s kíváncsian olvasgatom őket. Mit értenek meg belőle? A legtöbbjük jól észleli, hogy az a hazugság koráról szóló regény, az egyikük pontosan észrevételezi, hogy ez a korszak még nem múlt el. A piaconMár az egész ország röhög, hogy a politikusok 50 kilométerenként nyitják meg az oly lassan épülő autóutat. De mi, kisebbségi magyarok sem maradunk le. A napokban olvasom, hogy az egyik bácskai településen felújították a piacot. Természetesen, a politikusok nyitották meg. Természetesen fotó is jelent meg róluk. Azon töröm a fejem, hogy mikor nyit meg egy létesítményt az egyszerű adófizető polgár. Például, miért ne nyitotta meg a péterrévei piacot egy kiváló árus, aki a téli zimankóban és a nyári hőségben évtizedeken át álldogált a pultja mögött, fizeti a piaci adót, és a vásárlók kedvelik az áruját. Ez járt az eszemben, amikor az újvidéki piacon tíz tojást vásároltam egy péterrévei asszonytól, aki eldicsekedte, hogy a lánya befejezte a középiskolát. Elbeszélgettünk a péterrévei közéletről, s többet tudtam meg a vajdasági magyarokról, mint a híres-nevezetes sajtókonferenciákról szóló tudósításokból. Aztán egy szabadkai asszonyhoz vezetett az utam, jó minőségű almát árul, olcsóbban, mint az üzletekben. Ő is tájékozott a szabadkai eseményekről, s elmesélte a szabadkai intim titkokat.  Kitért a szabadkai színház tégláira is. Tényleg, hova tűntek a téglák, kérdeztem, mert a történet szürrealista viccre emlékeztet. Hogy tűnhetett el annyi tégla csak úgy, hogy senki ne vegye észre? Nagyot kacagott. Hogy maguk, újvidékiek milyen rosszul tájékozottak, mondta, miközben kimérte a két kiló almát. Az újvidéki szülők győzelmeAz újvidéki szülők – remélem! – megnyertek egy csatát. Bízom benne, hogy négy iskolában mégis megnyílik a magyar tagozat. Nekik nehezebb volt, mint néhányunknak a hetvenes évek elején, amikor Csernik Attilával és Fischer Jenővel együtt kiharcoltuk, hogy a pályaudvar közelében is nyíljon magyar óvodai tagozat. Nekünk csak az oktatási bürokráciával kellett perlekednünk, nekik viszont a kisebbségi politikusokkal is, akik egyetlen összevont tagozatot akartak.  Tetemre hívták őket, mire azok meghátráltak. A közös terekrőlJól éreztem az egész napomat kitöltő Dombos Festen. Végre találkozhattam a fiatal értelmiségiekkel is. A jelenlegi kisebbségi kulturális politika ugyanis elsorvasztotta azokat a közös tereket, ahol pártellenőrzés nélkül találkozhatnak az értelmiségiek. De nem csak ezekről van szó. Sokszor hallottam panaszt, hogy a vajdasági városokban, főleg a szórványban, hiányoznak a közös terek, ahol magyarországi újságokat olvasnánk, ahol magyar zene szól, ahol egyszerű, hétköznapi dolgokról. kötetlenül véleményt cserélhetnének. Ahol megérdeklődnék, mi van a régi osztálytársakkal, ahol találkozik egy fiú és egy lány, akik majd egy napon szerelmet vallanak egymásnak. Ahol a betérők megihatnának egy kávét vagy egy narancslét. Ezek a terek hiányoznak, nem a pártirodák, amelyekből van már elég. A svájci Zugban kicsiny az olasz szórvány, de az ottani olasz klubban olasz újságok és könyvek voltak, olasz zene szólt, a legújabb olasz filmeket lehetett kikölcsönözni, és olaszul
lehetett tanulni vagy gyakorolni. Ha valaki német barátjával tér be, akkor a barát kikölcsönözheti az olasz szerzők németre fordított könyveit, ha kedvet kap rá, akkor olasz nyelvleckéket is vehet. Claudio Magris német nyelvű cikkeinek bibliográfiája érdekelt, ezért tértem be. Egy fiatal olasz lányka, megkért, legyek türelemmel, fél órán belül meglesz. Így is történt, e-mailen érkezett Rómából, nem csak a bibliográfia, hanem vagy 100 oldalnyi nyomtatott szöveg is. Így terjesztik egy zugi olasz klubban az olasz kultúrát. Akik komolyan veszik az autonómiát, azok tudják, hogy ezekkel a hajszálgyökereknél kell kezdeni. De ugyanúgy hiányoznak azok a terek is, ahol hétről-hétre fontos értelmiségi párbeszédek folynak. Kikindán és Újvidéken, Szabadkán és Nagybecskereken, Újvidéken és Óbecsén. A felsorolást folytathatnám, az igények kiderítenék, hol van erre szükség. A Dombos Fest  természetesen nem vállalhatja ezt a szerepet, de  példát mutat. Örömmel láttam, hogyan találnak egymásra a Vajdaság városaiból érkező fiatal értelmiségiek. A kilencvenes években reménytelennek tűnt, hogy ilyen gyors értelmiségi regeneráció jöjjön létre. A sort a fiatal színészek kezdték, majd következtek az írók és a művészek. Napjainkban színre léptek fiatal újságírók is. Felcseperedett az új újságíró nemzedék, amely saját fejével akar gondolkodni.  Nem lesz könnyű dolguk, de bátorítsa őket a tudat, hogy a vajdasági magyarságnak az elmúlt hatvan esztendőben mindig különb volt a hatalomtól önmagát nagy kínokkal függetlenítő kulturális elitje, mint a politikai. Az írók, a művészek jobban tették a dolgukat, mint a politikusok.Családi Kör, 1011. július 7.

2011. július
Dél-Tirol
Christine Vescoli levele. Meghívás a dél-tiroli irodalmi fesztiválra. Augusztus végén, szeptember elején hat napig tartó felolvasások és beszélgetések. A téma: Búcsú az utópiáktól. Helyettesítheti-e az utópiát a remény? Ernst Wichner és Klaus Whitmann tobábbá ott lesz Esterházy Péter, Ilma Rakusa, Dragomán György, Jurij Andrukovics és még néhányan, akiknek várják a válaszukat. Soha még nem jártam Dél-Tirolban és szívesen megyek. Kicsit félek a témától. Az utópia miatt vertem legtöbbször falba a fejem. Tévedéseim és igazságaim gyökere benne lelhető fel.
Legyünk optimisták, de ne propagandisztikusan!
Annakidején a kettős állampolgárságról folyó vitában a Magyar Nemzeti Tanács egyik-másik vezetője úgy nyilatkozott, hogy ez a „kegyes halál” felgyorsítását jelenti. A magyar Országháza azonban (szerencsére!) nem hallgatott rájuk. A Vajdaság Ma honlapján olvasom, hogy Újvidéken ennek hatására egyre többen tanulnak magyarul, vagyis beindult a reasszimiláció folyamata. Számtalanszor leírtam már, hogy a vajdasági magyar közösség óriási többsége nemzeti hovatartozásból egyetemi fokon diplomázott, hiszen a legsúlyosabb időszakban, a háborúk és a bombázások idején maradt a szülőföldjén és továbbra is magyarnak vallja magát. Ezeket az embereket senki se oktassa ki nemzeti érzésből és optimizmusból. A kisebbik része a 91-es évek folyamán, vagyis a megpróbáltatások évtizedében, távozott, senki sem ítéli el őket, hiszen a menekülés is emberi. Nem lehet mindenkitől a kockázattal járó hűséget megkövetelni. Éppen ezért meghökkentő, hogy azok, akik a kettős állampolgárság bevezetése után a kegyes nemzethalált jósolták, most hirtelen optimizmust követelnek. A jóslatukat nem kell lebecsülni, ellenkezőleg teret kell biztosítani számukra, hogy azt részétesen megfogalmazzák, akkor is, ha az csak egy százaléknyi tanulsággal jár. Az újvidéki példa azonban arról szól, hogy kedvező fordulat állt be. Az Országgyűlés ritka lehetőséget kínált fel a vajdasági magyar politikai elitnek. Akar-e, képes-e élni azokkal az esélyekkel, amelyeket a kettős állampolgárság intézménye felkínál? Mit tesznek, máris? Mert a kettős állampolgárság beindította a magyarsággal való kulturális azonosulást, viszont a helyi politikai erőktől, elsősorban a Magyar Nemzeti Tanácstól függ ennek mérhető politikai következménye. Ha nem veszi ki erélyesen a részét a kisebbségi jogok érvényesítésében, ha nem teremt demokratikus légkört, ha nem hoz létre mozgalmat, hanem megelégszik a szerb és a magyar állam biztosította pénzek puszta redisztribúciójával, akkor nem fogja kihasználni a felkínált politikai esélyt, s tovább tart az elvándorlás. Mert a nyelvtanulás arról szól, hogy a polgárok egy része kulturálisan kapcsolódik vissza a magyar nemzethez. Érzelmileg eddig is oda tartozott, ezáltal viszont kulturálisan is oda sorolható. Ennek a politikai következménye viszont mérhető lesz, ha a soron levő parlamenti választásokon a magyar választópolgárok óriási többsége az urnák elé járul és a kisebbségi pártokra adja le a voksát. Legalább kétharmada, mint ahogy Zentán kifejtettem. Ez a mérhető eredmény, a különböző „stratégiák” csak eszközök, ha az eredmény gyenge, akkor a stratégiák rosszak voltak. Az Országgyűlés megtette a magáét, most az uralkodó vajdasági magyar politikai eliten a sor. Legyenek „optimisták”, nyerjék el a választók bizalmát, mozgósítsák konkrét programokkal (nem a sajtkonferenciákkal!), a magyar választópolgárokat, érjék el, hogy kétharmad járuljon az urnák elé és szavazzon a kisebbségi pártokra. Tanuljanak a magyar történelemből. Kossuth sem arra várt, hogy Vörösmarty mozgósítja a magyarságot, hanem munkához látott. Az esetleges sikernek őszintén gratulálnék, de hozzátenném, hogy a kétharmad elmaradása esetén ennek a politikai elitnek szembe kell nézni önmagával. Eddig ugyanis – mint láttuk – az újságírókat vonták felelősségre, vagy pedig a „független értelmiségieket” ostorozták, akiknek semmiféle hatalom nincs a kezében. Egyszer azoknak a felelősségéről is szólni kell, akiknek hatalom volt és van a kezében.
Régi/új korszak
A berlini kiadóm postázta azokat a kritikákat, amelyeket a német újságokban, folyóiratokban, rádióban az Egy makró emlékiratairól közöltek. Mind kihangsúlyozza, hogy vajdasági magyar vagyok, amit én az életrajzomban kidomborítottam. Most már egész kis gyűjteményem van, s kíváncsian olvasgatom őket. Mit értenek meg belőle? A legtöbbjük jól észleli, hogy az a hazugság koráról szóló regény, az egyikük pontosan észrevételezi, hogy ez a korszak még nem múlt el.
A piacon
Már az egész ország röhög, hogy a politikusok 50 kilométerenként nyitják meg az oly lassan épülő autóutat. De mi, kisebbségi magyarok sem maradunk le. A napokban olvasom, hogy az egyik bácskai településen felújították a piacot. Természetesen, a politikusok nyitották meg. Természetesen fotó is jelent meg róluk. Azon töröm a fejem, hogy mikor nyit meg egy létesítményt az egyszerű adófizető polgár. Például, miért ne nyitotta meg a péterrévei piacot egy kiváló árus, aki a téli zimankóban és a nyári hőségben évtizedeken át álldogált a pultja mögött, fizeti a piaci adót, és a vásárlók kedvelik az áruját. Ez járt az eszemben, amikor az újvidéki piacon tíz tojást vásároltam egy péterrévei asszonytól, aki eldicsekedte, hogy a lánya befejezte a középiskolát. Elbeszélgettünk a péterrévei közéletről, s többet tudtam meg a vajdasági magyarokról, mint a híres-nevezetes sajtókonferenciákról szóló tudósításokból. Aztán egy szabadkai asszonyhoz vezetett az utam, jó minőségű almát árul, olcsóbban, mint az üzletekben. Ő is tájékozott a szabadkai eseményekről, s elmesélte a szabadkai intim titkokat.  Kitért a szabadkai színház tégláira is. Tényleg, hova tűntek a téglák, kérdeztem, mert a történet szürrealista viccre emlékeztet. Hogy tűnhetett el annyi tégla csak úgy, hogy senki ne vegye észre? Nagyot kacagott. Hogy maguk, újvidékiek milyen rosszul tájékozottak, mondta, miközben kimérte a két kiló almát.
Az újvidéki szülők győzelme
Az újvidéki szülők – remélem! – megnyertek egy csatát. Bízom benne, hogy négy iskolában mégis megnyílik a magyar tagozat. Nekik nehezebb volt, mint néhányunknak a hetvenes évek elején, amikor Csernik Attilával és Fischer Jenővel együtt kiharcoltuk, hogy a pályaudvar közelében is nyíljon magyar óvodai tagozat. Nekünk csak az oktatási bürokráciával kellett perlekednünk, nekik viszont a kisebbségi politikusokkal is, akik egyetlen összevont tagozatot akartak.  Tetemre hívták őket, mire azok meghátráltak.
A közös terekről
Jól éreztem az egész napomat kitöltő Dombos Festen. Végre találkozhattam a fiatal értelmiségiekkel is. A jelenlegi kisebbségi kulturális politika ugyanis elsorvasztotta azokat a közös tereket, ahol pártellenőrzés nélkül találkozhatnak az értelmiségiek. De nem csak ezekről van szó. Sokszor hallottam panaszt, hogy a vajdasági városokban, főleg a szórványban, hiányoznak a közös terek, ahol magyarországi újságokat olvasnánk, ahol magyar zene szól, ahol egyszerű, hétköznapi dolgokról. kötetlenül véleményt cserélhetnének. Ahol megérdeklődnék, mi van a régi osztálytársakkal, ahol találkozik egy fiú és egy lány, akik majd egy napon szerelmet vallanak egymásnak. Ahol a betérők megihatnának egy kávét vagy egy narancslét. Ezek a terek hiányoznak, nem a pártirodák, amelyekből van már elég. A svájci Zugban kicsiny az olasz szórvány, de az ottani olasz klubban olasz újságok és könyvek voltak, olasz zene szólt, a legújabb olasz filmeket lehetett kikölcsönözni, és olaszul lehetett tanulni vagy gyakorolni. Ha valaki német barátjával tér be, akkor a barát kikölcsönözheti az olasz szerzők németre fordított könyveit, ha kedvet kap rá, akkor olasz nyelvleckéket is vehet. Claudio Magris német nyelvű cikkeinek bibliográfiája érdekelt, ezért tértem be. Egy fiatal olasz lányka, megkért, legyek türelemmel, fél órán belül meglesz. Így is történt, e-mailen érkezett Rómából, nem csak a bibliográfia, hanem vagy 100 oldalnyi nyomtatott szöveg is. Így terjesztik egy zugi olasz klubban az olasz kultúrát. Akik komolyan veszik az autonómiát, azok tudják, hogy ezekkel a hajszálgyökereknél kell kezdeni. De ugyanúgy hiányoznak azok a terek is, ahol hétről-hétre fontos értelmiségi párbeszédek folynak. Kikindán és Újvidéken, Szabadkán és Nagybecskereken, Újvidéken és Óbecsén. A felsorolást folytathatnám, az igények kiderítenék, hol van erre szükség. A Dombos Fest  természetesen nem vállalhatja ezt a szerepet, de  példát mutat. Örömmel láttam, hogyan találnak egymásra a Vajdaság városaiból érkező fiatal értelmiségiek. A kilencvenes években reménytelennek tűnt, hogy ilyen gyors értelmiségi regeneráció jöjjön létre. A sort a fiatal színészek kezdték, majd következtek az írók és a művészek. Napjainkban színre léptek fiatal újságírók is. Felcseperedett az új újságíró nemzedék, amely saját fejével akar gondolkodni.  Nem lesz könnyű dolguk, de bátorítsa őket a tudat, hogy a vajdasági magyarságnak az elmúlt hatvan esztendőben mindig különb volt a hatalomtól önmagát nagy kínokkal függetlenítő kulturális elitje, mint a politikai. Az írók, a művészek jobban tették a dolgukat, mint a politikusok.
Családi Kör, 1011. július 7.

Téglák és stratégiák2011. júliusDél-TirolChristine Vescoli levele. Meghívás a dél-tiroli irodalmi fesztiválra. Augusztus végén, szeptember elején hat napig tartó felolvasások és beszélgetések. A téma: Búcsú az utópiáktól. Helyettesítheti-e az utópiát a remény? Ernst Wichner és Klaus Whitmann tobábbá ott lesz Esterházy Péter, Ilma Rakusa, Dragomán György, Jurij Andrukovics és még néhányan, akiknek várják a válaszukat. Soha még nem jártam Dél-Tirolban és szívesen megyek. Kicsit félek a témától. Az utópia miatt vertem legtöbbször falba a fejem. Tévedéseim és igazságaim gyökere benne lelhető fel. Legyünk optimisták, de ne propagandisztikusan! Annakidején a kettős állampolgárságról folyó vitában a Magyar Nemzeti Tanács egyik-másik vezetője úgy nyilatkozott, hogy ez a „kegyes halál” felgyorsítását jelenti. A magyar Országháza azonban (szerencsére!) nem hallgatott rájuk. A Vajdaság Ma honlapján olvasom, hogy Újvidéken ennek hatására egyre többen tanulnak magyarul, vagyis beindult a reasszimiláció folyamata. Számtalanszor leírtam már, hogy a vajdasági magyar közösség óriási többsége nemzeti hovatartozásból egyetemi fokon diplomázott, hiszen a legsúlyosabb időszakban, a háborúk és a bombázások idején maradt a szülőföldjén és továbbra is magyarnak vallja magát. Ezeket az embereket senki se oktassa ki nemzeti érzésből és optimizmusból. A kisebbik része a 91-es évek folyamán, vagyis a megpróbáltatások évtizedében, távozott, senki sem ítéli el őket, hiszen a menekülés is emberi. Nem lehet mindenkitől a kockázattal járó hűséget megkövetelni. Éppen ezért meghökkentő, hogy azok, akik a kettős állampolgárság bevezetése után a kegyes nemzethalált jósolták, most hirtelen optimizmust követelnek. A jóslatukat nem kell lebecsülni, ellenkezőleg teret kell biztosítani számukra, hogy azt részétesen megfogalmazzák, akkor is, ha az csak egy százaléknyi tanulsággal jár. Az újvidéki példa azonban arról szól, hogy kedvező fordulat állt be. Az Országgyűlés ritka lehetőséget kínált fel a vajdasági magyar politikai elitnek. Akar-e, képes-e élni azokkal az esélyekkel, amelyeket a kettős állampolgárság intézménye felkínál? Mit tesznek, máris? Mert a kettős állampolgárság beindította a magyarsággal való kulturális azonosulást, viszont a helyi politikai erőktől, elsősorban a Magyar Nemzeti Tanácstól függ ennek mérhető politikai következménye. Ha nem veszi ki erélyesen a részét a kisebbségi jogok érvényesítésében, ha nem teremt demokratikus légkört, ha nem hoz létre mozgalmat, hanem megelégszik a szerb és a magyar állam biztosította pénzek puszta redisztribúciójával, akkor nem fogja kihasználni a felkínált politikai esélyt, s tovább tart az elvándorlás. Mert a nyelvtanulás arról szól, hogy a polgárok egy része kulturálisan kapcsolódik vissza a magyar nemzethez. Érzelmileg eddig is oda tartozott, ezáltal viszont kulturálisan is oda sorolható. Ennek a politikai következménye viszont mérhető lesz, ha a soron levő parlamenti választásokon a magyar választópolgárok óriási többsége az urnák elé járul és a kisebbségi pártokra adja le a voksát. Legalább kétharmada, mint ahogy Zentán kifejtettem. Ez a mérhető eredmény, a különböző „stratégiák” csak eszközök, ha az eredmény gyenge, akkor a stratégiák rosszak voltak. Az Országgyűlés megtette a magáét, most az uralkodó vajdasági magyar politikai eliten a sor. Legyenek „optimisták”, nyerjék el a választók bizalmát, mozgósítsák konkrét programokkal (nem a sajtkonferenciákkal!), a magyar választópolgárokat, érjék el, hogy kétharmad járuljon az urnák elé és szavazzon a kisebbségi pártokra. Tanuljanak a magyar történelemből. Kossuth sem arra várt, hogy Vörösmarty mozgósítja a magyarságot, hanem munkához látott. Az esetleges sikernek őszintén gratulálnék, de hozzátenném, hogy a kétharmad elmaradása esetén ennek a politikai elitnek szembe kell nézni önmagával. Eddig ugyanis – mint láttuk – az újságírókat vonták felelősségre, vagy pedig a „független értelmiségieket” ostorozták, akiknek semmiféle hatalom nincs a kezében. Egyszer azoknak a felelősségéről is szólni kell, akiknek hatalom volt és van a kezében. Régi/új korszakA berlini kiadóm postázta azokat a kritikákat, amelyeket a német újságokban, folyóiratokban, rádióban az Egy makró emlékiratairól közöltek. Mind kihangsúlyozza, hogy vajdasági magyar vagyok, amit én az életrajzomban kidomborítottam. Most már egész kis gyűjteményem van, s kíváncsian olvasgatom őket. Mit értenek meg belőle? A legtöbbjük jól észleli, hogy az a hazugság koráról szóló regény, az egyikük pontosan észrevételezi, hogy ez a korszak még nem múlt el. A piaconMár az egész ország röhög, hogy a politikusok 50 kilométerenként nyitják meg az oly lassan épülő autóutat. De mi, kisebbségi magyarok sem maradunk le. A napokban olvasom, hogy az egyik bácskai településen felújították a piacot. Természetesen, a politikusok nyitották meg. Természetesen fotó is jelent meg róluk. Azon töröm a fejem, hogy mikor nyit meg egy létesítményt az egyszerű adófizető polgár. Például, miért ne nyitotta meg a péterrévei piacot egy kiváló árus, aki a téli zimankóban és a nyári hőségben évtizedeken át álldogált a pultja mögött, fizeti a piaci adót, és a vásárlók kedvelik az áruját. Ez járt az eszemben, amikor az újvidéki piacon tíz tojást vásároltam egy péterrévei asszonytól, aki eldicsekedte, hogy a lánya befejezte a középiskolát. Elbeszélgettünk a péterrévei közéletről, s többet tudtam meg a vajdasági magyarokról, mint a híres-nevezetes sajtókonferenciákról szóló tudósításokból. Aztán egy szabadkai asszonyhoz vezetett az utam, jó minőségű almát árul, olcsóbban, mint az üzletekben. Ő is tájékozott a szabadkai eseményekről, s elmesélte a szabadkai intim titkokat.  Kitért a szabadkai színház tégláira is. Tényleg, hova tűntek a téglák, kérdeztem, mert a történet szürrealista viccre emlékeztet. Hogy tűnhetett el annyi tégla csak úgy, hogy senki ne vegye észre? Nagyot kacagott. Hogy maguk, újvidékiek milyen rosszul tájékozottak, mondta, miközben kimérte a két kiló almát. Az újvidéki szülők győzelmeAz újvidéki szülők – remélem! – megnyertek egy csatát. Bízom benne, hogy négy iskolában mégis megnyílik a magyar tagozat. Nekik nehezebb volt, mint néhányunknak a hetvenes évek elején, amikor Csernik Attilával és Fischer Jenővel együtt kiharcoltuk, hogy a pályaudvar közelében is nyíljon magyar óvodai tagozat. Nekünk csak az oktatási bürokráciával kellett perlekednünk, nekik viszont a kisebbségi politikusokkal is, akik egyetlen összevont tagozatot akartak.  Tetemre hívták őket, mire azok meghátráltak. A közös terekrőlJól éreztem az egész napomat kitöltő Dombos Festen. Végre találkozhattam a fiatal értelmiségiekkel is. A jelenlegi kisebbségi kulturális politika ugyanis elsorvasztotta azokat a közös tereket, ahol pártellenőrzés nélkül találkozhatnak az értelmiségiek. De nem csak ezekről van szó. Sokszor hallottam panaszt, hogy a vajdasági városokban, főleg a szórványban, hiányoznak a közös terek, ahol magyarországi újságokat olvasnánk, ahol magyar zene szól, ahol egyszerű, hétköznapi dolgokról. kötetlenül véleményt cserélhetnének. Ahol megérdeklődnék, mi van a régi osztálytársakkal, ahol találkozik egy fiú és egy lány, akik majd egy napon szerelmet vallanak egymásnak. Ahol a betérők megihatnának egy kávét vagy egy narancslét. Ezek a terek hiányoznak, nem a pártirodák, amelyekből van már elég. A svájci Zugban kicsiny az olasz szórvány, de az ottani olasz klubban olasz újságok és könyvek voltak, olasz zene szólt, a legújabb olasz filmeket lehetett kikölcsönözni, és olaszul
lehetett tanulni vagy gyakorolni. Ha valaki német barátjával tér be, akkor a barát kikölcsönözheti az olasz szerzők németre fordított könyveit, ha kedvet kap rá, akkor olasz nyelvleckéket is vehet. Claudio Magris német nyelvű cikkeinek bibliográfiája érdekelt, ezért tértem be. Egy fiatal olasz lányka, megkért, legyek türelemmel, fél órán belül meglesz. Így is történt, e-mailen érkezett Rómából, nem csak a bibliográfia, hanem vagy 100 oldalnyi nyomtatott szöveg is. Így terjesztik egy zugi olasz klubban az olasz kultúrát. Akik komolyan veszik az autonómiát, azok tudják, hogy ezekkel a hajszálgyökereknél kell kezdeni. De ugyanúgy hiányoznak azok a terek is, ahol hétről-hétre fontos értelmiségi párbeszédek folynak. Kikindán és Újvidéken, Szabadkán és Nagybecskereken, Újvidéken és Óbecsén. A felsorolást folytathatnám, az igények kiderítenék, hol van erre szükség. A Dombos Fest  természetesen nem vállalhatja ezt a szerepet, de  példát mutat. Örömmel láttam, hogyan találnak egymásra a Vajdaság városaiból érkező fiatal értelmiségiek. A kilencvenes években reménytelennek tűnt, hogy ilyen gyors értelmiségi regeneráció jöjjön létre. A sort a fiatal színészek kezdték, majd következtek az írók és a művészek. Napjainkban színre léptek fiatal újságírók is. Felcseperedett az új újságíró nemzedék, amely saját fejével akar gondolkodni.  Nem lesz könnyű dolguk, de bátorítsa őket a tudat, hogy a vajdasági magyarságnak az elmúlt hatvan esztendőben mindig különb volt a hatalomtól önmagát nagy kínokkal függetlenítő kulturális elitje, mint a politikai. Az írók, a művészek jobban tették a dolgukat, mint a politikusok.Családi Kör, 1011. július 7.

2011. július
Dél-Tirol
Christine Vescoli levele. Meghívás a dél-tiroli irodalmi fesztiválra. Augusztus végén, szeptember elején hat napig tartó felolvasások és beszélgetések. A téma: Búcsú az utópiáktól. Helyettesítheti-e az utópiát a remény? Ernst Wichner és Klaus Whitmann tobábbá ott lesz Esterházy Péter, Ilma Rakusa, Dragomán György, Jurij Andrukovics és még néhányan, akiknek várják a válaszukat. Soha még nem jártam Dél-Tirolban és szívesen megyek. Kicsit félek a témától. Az utópia miatt vertem legtöbbször falba a fejem. Tévedéseim és igazságaim gyökere benne lelhető fel.
Legyünk optimisták, de ne propagandisztikusan!
Annakidején a kettős állampolgárságról folyó vitában a Magyar Nemzeti Tanács egyik-másik vezetője úgy nyilatkozott, hogy ez a „kegyes halál” felgyorsítását jelenti. A magyar Országháza azonban (szerencsére!) nem hallgatott rájuk. A Vajdaság Ma honlapján olvasom, hogy Újvidéken ennek hatására egyre többen tanulnak magyarul, vagyis beindult a reasszimiláció folyamata. Számtalanszor leírtam már, hogy a vajdasági magyar közösség óriási többsége nemzeti hovatartozásból egyetemi fokon diplomázott, hiszen a legsúlyosabb időszakban, a háborúk és a bombázások idején maradt a szülőföldjén és továbbra is magyarnak vallja magát. Ezeket az embereket senki se oktassa ki nemzeti érzésből és optimizmusból. A kisebbik része a 91-es évek folyamán, vagyis a megpróbáltatások évtizedében, távozott, senki sem ítéli el őket, hiszen a menekülés is emberi. Nem lehet mindenkitől a kockázattal járó hűséget megkövetelni. Éppen ezért meghökkentő, hogy azok, akik a kettős állampolgárság bevezetése után a kegyes nemzethalált jósolták, most hirtelen optimizmust követelnek. A jóslatukat nem kell lebecsülni, ellenkezőleg teret kell biztosítani számukra, hogy azt részétesen megfogalmazzák, akkor is, ha az csak egy százaléknyi tanulsággal jár. Az újvidéki példa azonban arról szól, hogy kedvező fordulat állt be. Az Országgyűlés ritka lehetőséget kínált fel a vajdasági magyar politikai elitnek. Akar-e, képes-e élni azokkal az esélyekkel, amelyeket a kettős állampolgárság intézménye felkínál? Mit tesznek, máris? Mert a kettős állampolgárság beindította a magyarsággal való kulturális azonosulást, viszont a helyi politikai erőktől, elsősorban a Magyar Nemzeti Tanácstól függ ennek mérhető politikai következménye. Ha nem veszi ki erélyesen a részét a kisebbségi jogok érvényesítésében, ha nem teremt demokratikus légkört, ha nem hoz létre mozgalmat, hanem megelégszik a szerb és a magyar állam biztosította pénzek puszta redisztribúciójával, akkor nem fogja kihasználni a felkínált politikai esélyt, s tovább tart az elvándorlás. Mert a nyelvtanulás arról szól, hogy a polgárok egy része kulturálisan kapcsolódik vissza a magyar nemzethez. Érzelmileg eddig is oda tartozott, ezáltal viszont kulturálisan is oda sorolható. Ennek a politikai következménye viszont mérhető lesz, ha a soron levő parlamenti választásokon a magyar választópolgárok óriási többsége az urnák elé járul és a kisebbségi pártokra adja le a voksát. Legalább kétharmada, mint ahogy Zentán kifejtettem. Ez a mérhető eredmény, a különböző „stratégiák” csak eszközök, ha az eredmény gyenge, akkor a stratégiák rosszak voltak. Az Országgyűlés megtette a magáét, most az uralkodó vajdasági magyar politikai eliten a sor. Legyenek „optimisták”, nyerjék el a választók bizalmát, mozgósítsák konkrét programokkal (nem a sajtkonferenciákkal!), a magyar választópolgárokat, érjék el, hogy kétharmad járuljon az urnák elé és szavazzon a kisebbségi pártokra. Tanuljanak a magyar történelemből. Kossuth sem arra várt, hogy Vörösmarty mozgósítja a magyarságot, hanem munkához látott. Az esetleges sikernek őszintén gratulálnék, de hozzátenném, hogy a kétharmad elmaradása esetén ennek a politikai elitnek szembe kell nézni önmagával. Eddig ugyanis – mint láttuk – az újságírókat vonták felelősségre, vagy pedig a „független értelmiségieket” ostorozták, akiknek semmiféle hatalom nincs a kezében. Egyszer azoknak a felelősségéről is szólni kell, akiknek hatalom volt és van a kezében.
Régi/új korszak
A berlini kiadóm postázta azokat a kritikákat, amelyeket a német újságokban, folyóiratokban, rádióban az Egy makró emlékiratairól közöltek. Mind kihangsúlyozza, hogy vajdasági magyar vagyok, amit én az életrajzomban kidomborítottam. Most már egész kis gyűjteményem van, s kíváncsian olvasgatom őket. Mit értenek meg belőle? A legtöbbjük jól észleli, hogy az a hazugság koráról szóló regény, az egyikük pontosan észrevételezi, hogy ez a korszak még nem múlt el.
A piacon
Már az egész ország röhög, hogy a politikusok 50 kilométerenként nyitják meg az oly lassan épülő autóutat. De mi, kisebbségi magyarok sem maradunk le. A napokban olvasom, hogy az egyik bácskai településen felújították a piacot. Természetesen, a politikusok nyitották meg. Természetesen fotó is jelent meg róluk. Azon töröm a fejem, hogy mikor nyit meg egy létesítményt az egyszerű adófizető polgár. Például, miért ne nyitotta meg a péterrévei piacot egy kiváló árus, aki a téli zimankóban és a nyári hőségben évtizedeken át álldogált a pultja mögött, fizeti a piaci adót, és a vásárlók kedvelik az áruját. Ez járt az eszemben, amikor az újvidéki piacon tíz tojást vásároltam egy péterrévei asszonytól, aki eldicsekedte, hogy a lánya befejezte a középiskolát. Elbeszélgettünk a péterrévei közéletről, s többet tudtam meg a vajdasági magyarokról, mint a híres-nevezetes sajtókonferenciákról szóló tudósításokból. Aztán egy szabadkai asszonyhoz vezetett az utam, jó minőségű almát árul, olcsóbban, mint az üzletekben. Ő is tájékozott a szabadkai eseményekről, s elmesélte a szabadkai intim titkokat.  Kitért a szabadkai színház tégláira is. Tényleg, hova tűntek a téglák, kérdeztem, mert a történet szürrealista viccre emlékeztet. Hogy tűnhetett el annyi tégla csak úgy, hogy senki ne vegye észre? Nagyot kacagott. Hogy maguk, újvidékiek milyen rosszul tájékozottak, mondta, miközben kimérte a két kiló almát.
Az újvidéki szülők győzelme
Az újvidéki szülők – remélem! – megnyertek egy csatát. Bízom benne, hogy négy iskolában mégis megnyílik a magyar tagozat. Nekik nehezebb volt, mint néhányunknak a hetvenes évek elején, amikor Csernik Attilával és Fischer Jenővel együtt kiharcoltuk, hogy a pályaudvar közelében is nyíljon magyar óvodai tagozat. Nekünk csak az oktatási bürokráciával kellett perlekednünk, nekik viszont a kisebbségi politikusokkal is, akik egyetlen összevont tagozatot akartak.  Tetemre hívták őket, mire azok meghátráltak.
A közös terekről
Jól éreztem az egész napomat kitöltő Dombos Festen. Végre találkozhattam a fiatal értelmiségiekkel is. A jelenlegi kisebbségi kulturális politika ugyanis elsorvasztotta azokat a közös tereket, ahol pártellenőrzés nélkül találkozhatnak az értelmiségiek. De nem csak ezekről van szó. Sokszor hallottam panaszt, hogy a vajdasági városokban, főleg a szórványban, hiányoznak a közös terek, ahol magyarországi újságokat olvasnánk, ahol magyar zene szól, ahol egyszerű, hétköznapi dolgokról. kötetlenül véleményt cserélhetnének. Ahol megérdeklődnék, mi van a régi osztálytársakkal, ahol találkozik egy fiú és egy lány, akik majd egy napon szerelmet vallanak egymásnak. Ahol a betérők megihatnának egy kávét vagy egy narancslét. Ezek a terek hiányoznak, nem a pártirodák, amelyekből van már elég. A svájci Zugban kicsiny az olasz szórvány, de az ottani olasz klubban olasz újságok és könyvek voltak, olasz zene szólt, a legújabb olasz filmeket lehetett kikölcsönözni, és olaszul lehetett tanulni vagy gyakorolni. Ha valaki német barátjával tér be, akkor a barát kikölcsönözheti az olasz szerzők németre fordított könyveit, ha kedvet kap rá, akkor olasz nyelvleckéket is vehet. Claudio Magris német nyelvű cikkeinek bibliográfiája érdekelt, ezért tértem be. Egy fiatal olasz lányka, megkért, legyek türelemmel, fél órán belül meglesz. Így is történt, e-mailen érkezett Rómából, nem csak a bibliográfia, hanem vagy 100 oldalnyi nyomtatott szöveg is. Így terjesztik egy zugi olasz klubban az olasz kultúrát. Akik komolyan veszik az autonómiát, azok tudják, hogy ezekkel a hajszálgyökereknél kell kezdeni. De ugyanúgy hiányoznak azok a terek is, ahol hétről-hétre fontos értelmiségi párbeszédek folynak. Kikindán és Újvidéken, Szabadkán és Nagybecskereken, Újvidéken és Óbecsén. A felsorolást folytathatnám, az igények kiderítenék, hol van erre szükség. A Dombos Fest  természetesen nem vállalhatja ezt a szerepet, de  példát mutat. Örömmel láttam, hogyan találnak egymásra a Vajdaság városaiból érkező fiatal értelmiségiek. A kilencvenes években reménytelennek tűnt, hogy ilyen gyors értelmiségi regeneráció jöjjön létre. A sort a fiatal színészek kezdték, majd következtek az írók és a művészek. Napjainkban színre léptek fiatal újságírók is. Felcseperedett az új újságíró nemzedék, amely saját fejével akar gondolkodni.  Nem lesz könnyű dolguk, de bátorítsa őket a tudat, hogy a vajdasági magyarságnak az elmúlt hatvan esztendőben mindig különb volt a hatalomtól önmagát nagy kínokkal függetlenítő kulturális elitje, mint a politikai. Az írók, a művészek jobban tették a dolgukat, mint a politikusok.
Családi Kör, 1011. július 7.

Téglák és stratégiák2011. júliusDél-TirolChristine Vescoli levele. Meghívás a dél-tiroli irodalmi fesztiválra. Augusztus végén, szeptember elején hat napig tartó felolvasások és beszélgetések. A téma: Búcsú az utópiáktól. Helyettesítheti-e az utópiát a remény? Ernst Wichner és Klaus Whitmann tobábbá ott lesz Esterházy Péter, Ilma Rakusa, Dragomán György, Jurij Andrukovics és még néhányan, akiknek várják a válaszukat. Soha még nem jártam Dél-Tirolban és szívesen megyek. Kicsit félek a témától. Az utópia miatt vertem legtöbbször falba a fejem. Tévedéseim és igazságaim gyökere benne lelhető fel. Legyünk optimisták, de ne propagandisztikusan! Annakidején a kettős állampolgárságról folyó vitában a Magyar Nemzeti Tanács egyik-másik vezetője úgy nyilatkozott, hogy ez a „kegyes halál” felgyorsítását jelenti. A magyar Országháza azonban (szerencsére!) nem hallgatott rájuk. A Vajdaság Ma honlapján olvasom, hogy Újvidéken ennek hatására egyre többen tanulnak magyarul, vagyis beindult a reasszimiláció folyamata. Számtalanszor leírtam már, hogy a vajdasági magyar közösség óriási többsége nemzeti hovatartozásból egyetemi fokon diplomázott, hiszen a legsúlyosabb időszakban, a háborúk és a bombázások idején maradt a szülőföldjén és továbbra is magyarnak vallja magát. Ezeket az embereket senki se oktassa ki nemzeti érzésből és optimizmusból. A kisebbik része a 91-es évek folyamán, vagyis a megpróbáltatások évtizedében, távozott, senki sem ítéli el őket, hiszen a menekülés is emberi. Nem lehet mindenkitől a kockázattal járó hűséget megkövetelni. Éppen ezért meghökkentő, hogy azok, akik a kettős állampolgárság bevezetése után a kegyes nemzethalált jósolták, most hirtelen optimizmust követelnek. A jóslatukat nem kell lebecsülni, ellenkezőleg teret kell biztosítani számukra, hogy azt részétesen megfogalmazzák, akkor is, ha az csak egy százaléknyi tanulsággal jár. Az újvidéki példa azonban arról szól, hogy kedvező fordulat állt be. Az Országgyűlés ritka lehetőséget kínált fel a vajdasági magyar politikai elitnek. Akar-e, képes-e élni azokkal az esélyekkel, amelyeket a kettős állampolgárság intézménye felkínál? Mit tesznek, máris? Mert a kettős állampolgárság beindította a magyarsággal való kulturális azonosulást, viszont a helyi politikai erőktől, elsősorban a Magyar Nemzeti Tanácstól függ ennek mérhető politikai következménye. Ha nem veszi ki erélyesen a részét a kisebbségi jogok érvényesítésében, ha nem teremt demokratikus légkört, ha nem hoz létre mozgalmat, hanem megelégszik a szerb és a magyar állam biztosította pénzek puszta redisztribúciójával, akkor nem fogja kihasználni a felkínált politikai esélyt, s tovább tart az elvándorlás. Mert a nyelvtanulás arról szól, hogy a polgárok egy része kulturálisan kapcsolódik vissza a magyar nemzethez. Érzelmileg eddig is oda tartozott, ezáltal viszont kulturálisan is oda sorolható. Ennek a politikai következménye viszont mérhető lesz, ha a soron levő parlamenti választásokon a magyar választópolgárok óriási többsége az urnák elé járul és a kisebbségi pártokra adja le a voksát. Legalább kétharmada, mint ahogy Zentán kifejtettem. Ez a mérhető eredmény, a különböző „stratégiák” csak eszközök, ha az eredmény gyenge, akkor a stratégiák rosszak voltak. Az Országgyűlés megtette a magáét, most az uralkodó vajdasági magyar politikai eliten a sor. Legyenek „optimisták”, nyerjék el a választók bizalmát, mozgósítsák konkrét programokkal (nem a sajtkonferenciákkal!), a magyar választópolgárokat, érjék el, hogy kétharmad járuljon az urnák elé és szavazzon a kisebbségi pártokra. Tanuljanak a magyar történelemből. Kossuth sem arra várt, hogy Vörösmarty mozgósítja a magyarságot, hanem munkához látott. Az esetleges sikernek őszintén gratulálnék, de hozzátenném, hogy a kétharmad elmaradása esetén ennek a politikai elitnek szembe kell nézni önmagával. Eddig ugyanis – mint láttuk – az újságírókat vonták felelősségre, vagy pedig a „független értelmiségieket” ostorozták, akiknek semmiféle hatalom nincs a kezében. Egyszer azoknak a felelősségéről is szólni kell, akiknek hatalom volt és van a kezében. Régi/új korszakA berlini kiadóm postázta azokat a kritikákat, amelyeket a német újságokban, folyóiratokban, rádióban az Egy makró emlékiratairól közöltek. Mind kihangsúlyozza, hogy vajdasági magyar vagyok, amit én az életrajzomban kidomborítottam. Most már egész kis gyűjteményem van, s kíváncsian olvasgatom őket. Mit értenek meg belőle? A legtöbbjük jól észleli, hogy az a hazugság koráról szóló regény, az egyikük pontosan észrevételezi, hogy ez a korszak még nem múlt el. A piaconMár az egész ország röhög, hogy a politikusok 50 kilométerenként nyitják meg az oly lassan épülő autóutat. De mi, kisebbségi magyarok sem maradunk le. A napokban olvasom, hogy az egyik bácskai településen felújították a piacot. Természetesen, a politikusok nyitották meg. Természetesen fotó is jelent meg róluk. Azon töröm a fejem, hogy mikor nyit meg egy létesítményt az egyszerű adófizető polgár. Például, miért ne nyitotta meg a péterrévei piacot egy kiváló árus, aki a téli zimankóban és a nyári hőségben évtizedeken át álldogált a pultja mögött, fizeti a piaci adót, és a vásárlók kedvelik az áruját. Ez járt az eszemben, amikor az újvidéki piacon tíz tojást vásároltam egy péterrévei asszonytól, aki eldicsekedte, hogy a lánya befejezte a középiskolát. Elbeszélgettünk a péterrévei közéletről, s többet tudtam meg a vajdasági magyarokról, mint a híres-nevezetes sajtókonferenciákról szóló tudósításokból. Aztán egy szabadkai asszonyhoz vezetett az utam, jó minőségű almát árul, olcsóbban, mint az üzletekben. Ő is tájékozott a szabadkai eseményekről, s elmesélte a szabadkai intim titkokat.  Kitért a szabadkai színház tégláira is. Tényleg, hova tűntek a téglák, kérdeztem, mert a történet szürrealista viccre emlékeztet. Hogy tűnhetett el annyi tégla csak úgy, hogy senki ne vegye észre? Nagyot kacagott. Hogy maguk, újvidékiek milyen rosszul tájékozottak, mondta, miközben kimérte a két kiló almát. Az újvidéki szülők győzelmeAz újvidéki szülők – remélem! – megnyertek egy csatát. Bízom benne, hogy négy iskolában mégis megnyílik a magyar tagozat. Nekik nehezebb volt, mint néhányunknak a hetvenes évek elején, amikor Csernik Attilával és Fischer Jenővel együtt kiharcoltuk, hogy a pályaudvar közelében is nyíljon magyar óvodai tagozat. Nekünk csak az oktatási bürokráciával kellett perlekednünk, nekik viszont a kisebbségi politikusokkal is, akik egyetlen összevont tagozatot akartak.  Tetemre hívták őket, mire azok meghátráltak. A közös terekrőlJól éreztem az egész napomat kitöltő Dombos Festen. Végre találkozhattam a fiatal értelmiségiekkel is. A jelenlegi kisebbségi kulturális politika ugyanis elsorvasztotta azokat a közös tereket, ahol pártellenőrzés nélkül találkozhatnak az értelmiségiek. De nem csak ezekről van szó. Sokszor hallottam panaszt, hogy a vajdasági városokban, főleg a szórványban, hiányoznak a közös terek, ahol magyarországi újságokat olvasnánk, ahol magyar zene szól, ahol egyszerű, hétköznapi dolgokról. kötetlenül véleményt cserélhetnének. Ahol megérdeklődnék, mi van a régi osztálytársakkal, ahol találkozik egy fiú és egy lány, akik majd egy napon szerelmet vallanak egymásnak. Ahol a betérők megihatnának egy kávét vagy egy narancslét. Ezek a terek hiányoznak, nem a pártirodák, amelyekből van már elég. A svájci Zugban kicsiny az olasz szórvány, de az ottani olasz klubban olasz újságok és könyvek voltak, olasz zene szólt, a legújabb olasz filmeket lehetett kikölcsönözni, és olaszul
lehetett tanulni vagy gyakorolni. Ha valaki német barátjával tér be, akkor a barát kikölcsönözheti az olasz szerzők németre fordított könyveit, ha kedvet kap rá, akkor olasz nyelvleckéket is vehet. Claudio Magris német nyelvű cikkeinek bibliográfiája érdekelt, ezért tértem be. Egy fiatal olasz lányka, megkért, legyek türelemmel, fél órán belül meglesz. Így is történt, e-mailen érkezett Rómából, nem csak a bibliográfia, hanem vagy 100 oldalnyi nyomtatott szöveg is. Így terjesztik egy zugi olasz klubban az olasz kultúrát. Akik komolyan veszik az autonómiát, azok tudják, hogy ezekkel a hajszálgyökereknél kell kezdeni. De ugyanúgy hiányoznak azok a terek is, ahol hétről-hétre fontos értelmiségi párbeszédek folynak. Kikindán és Újvidéken, Szabadkán és Nagybecskereken, Újvidéken és Óbecsén. A felsorolást folytathatnám, az igények kiderítenék, hol van erre szükség. A Dombos Fest  természetesen nem vállalhatja ezt a szerepet, de  példát mutat. Örömmel láttam, hogyan találnak egymásra a Vajdaság városaiból érkező fiatal értelmiségiek. A kilencvenes években reménytelennek tűnt, hogy ilyen gyors értelmiségi regeneráció jöjjön létre. A sort a fiatal színészek kezdték, majd következtek az írók és a művészek. Napjainkban színre léptek fiatal újságírók is. Felcseperedett az új újságíró nemzedék, amely saját fejével akar gondolkodni.  Nem lesz könnyű dolguk, de bátorítsa őket a tudat, hogy a vajdasági magyarságnak az elmúlt hatvan esztendőben mindig különb volt a hatalomtól önmagát nagy kínokkal függetlenítő kulturális elitje, mint a politikai. Az írók, a művészek jobban tették a dolgukat, mint a politikusok.Családi Kör, 1011. július 7.

2011. július
Dél-Tirol
Christine Vescoli levele. Meghívás a dél-tiroli irodalmi fesztiválra. Augusztus végén, szeptember elején hat napig tartó felolvasások és beszélgetések. A téma: Búcsú az utópiáktól. Helyettesítheti-e az utópiát a remény? Ernst Wichner és Klaus Whitmann tobábbá ott lesz Esterházy Péter, Ilma Rakusa, Dragomán György, Jurij Andrukovics és még néhányan, akiknek várják a válaszukat. Soha még nem jártam Dél-Tirolban és szívesen megyek. Kicsit félek a témától. Az utópia miatt vertem legtöbbször falba a fejem. Tévedéseim és igazságaim gyökere benne lelhető fel.
Legyünk optimisták, de ne propagandisztikusan!
Annakidején a kettős állampolgárságról folyó vitában a Magyar Nemzeti Tanács egyik-másik vezetője úgy nyilatkozott, hogy ez a „kegyes halál” felgyorsítását jelenti. A magyar Országháza azonban (szerencsére!) nem hallgatott rájuk. A Vajdaság Ma honlapján olvasom, hogy Újvidéken ennek hatására egyre többen tanulnak magyarul, vagyis beindult a reasszimiláció folyamata. Számtalanszor leírtam már, hogy a vajdasági magyar közösség óriási többsége nemzeti hovatartozásból egyetemi fokon diplomázott, hiszen a legsúlyosabb időszakban, a háborúk és a bombázások idején maradt a szülőföldjén és továbbra is magyarnak vallja magát. Ezeket az embereket senki se oktassa ki nemzeti érzésből és optimizmusból. A kisebbik része a 91-es évek folyamán, vagyis a megpróbáltatások évtizedében, távozott, senki sem ítéli el őket, hiszen a menekülés is emberi. Nem lehet mindenkitől a kockázattal járó hűséget megkövetelni. Éppen ezért meghökkentő, hogy azok, akik a kettős állampolgárság bevezetése után a kegyes nemzethalált jósolták, most hirtelen optimizmust követelnek. A jóslatukat nem kell lebecsülni, ellenkezőleg teret kell biztosítani számukra, hogy azt részétesen megfogalmazzák, akkor is, ha az csak egy százaléknyi tanulsággal jár. Az újvidéki példa azonban arról szól, hogy kedvező fordulat állt be. Az Országgyűlés ritka lehetőséget kínált fel a vajdasági magyar politikai elitnek. Akar-e, képes-e élni azokkal az esélyekkel, amelyeket a kettős állampolgárság intézménye felkínál? Mit tesznek, máris? Mert a kettős állampolgárság beindította a magyarsággal való kulturális azonosulást, viszont a helyi politikai erőktől, elsősorban a Magyar Nemzeti Tanácstól függ ennek mérhető politikai következménye. Ha nem veszi ki erélyesen a részét a kisebbségi jogok érvényesítésében, ha nem teremt demokratikus légkört, ha nem hoz létre mozgalmat, hanem megelégszik a szerb és a magyar állam biztosította pénzek puszta redisztribúciójával, akkor nem fogja kihasználni a felkínált politikai esélyt, s tovább tart az elvándorlás. Mert a nyelvtanulás arról szól, hogy a polgárok egy része kulturálisan kapcsolódik vissza a magyar nemzethez. Érzelmileg eddig is oda tartozott, ezáltal viszont kulturálisan is oda sorolható. Ennek a politikai következménye viszont mérhető lesz, ha a soron levő parlamenti választásokon a magyar választópolgárok óriási többsége az urnák elé járul és a kisebbségi pártokra adja le a voksát. Legalább kétharmada, mint ahogy Zentán kifejtettem. Ez a mérhető eredmény, a különböző „stratégiák” csak eszközök, ha az eredmény gyenge, akkor a stratégiák rosszak voltak. Az Országgyűlés megtette a magáét, most az uralkodó vajdasági magyar politikai eliten a sor. Legyenek „optimisták”, nyerjék el a választók bizalmát, mozgósítsák konkrét programokkal (nem a sajtkonferenciákkal!), a magyar választópolgárokat, érjék el, hogy kétharmad járuljon az urnák elé és szavazzon a kisebbségi pártokra. Tanuljanak a magyar történelemből. Kossuth sem arra várt, hogy Vörösmarty mozgósítja a magyarságot, hanem munkához látott. Az esetleges sikernek őszintén gratulálnék, de hozzátenném, hogy a kétharmad elmaradása esetén ennek a politikai elitnek szembe kell nézni önmagával. Eddig ugyanis – mint láttuk – az újságírókat vonták felelősségre, vagy pedig a „független értelmiségieket” ostorozták, akiknek semmiféle hatalom nincs a kezében. Egyszer azoknak a felelősségéről is szólni kell, akiknek hatalom volt és van a kezében.
Régi/új korszak
A berlini kiadóm postázta azokat a kritikákat, amelyeket a német újságokban, folyóiratokban, rádióban az Egy makró emlékiratairól közöltek. Mind kihangsúlyozza, hogy vajdasági magyar vagyok, amit én az életrajzomban kidomborítottam. Most már egész kis gyűjteményem van, s kíváncsian olvasgatom őket. Mit értenek meg belőle? A legtöbbjük jól észleli, hogy az a hazugság koráról szóló regény, az egyikük pontosan észrevételezi, hogy ez a korszak még nem múlt el.
A piacon
Már az egész ország röhög, hogy a politikusok 50 kilométerenként nyitják meg az oly lassan épülő autóutat. De mi, kisebbségi magyarok sem maradunk le. A napokban olvasom, hogy az egyik bácskai településen felújították a piacot. Természetesen, a politikusok nyitották meg. Természetesen fotó is jelent meg róluk. Azon töröm a fejem, hogy mikor nyit meg egy létesítményt az egyszerű adófizető polgár. Például, miért ne nyitotta meg a péterrévei piacot egy kiváló árus, aki a téli zimankóban és a nyári hőségben évtizedeken át álldogált a pultja mögött, fizeti a piaci adót, és a vásárlók kedvelik az áruját. Ez járt az eszemben, amikor az újvidéki piacon tíz tojást vásároltam egy péterrévei asszonytól, aki eldicsekedte, hogy a lánya befejezte a középiskolát. Elbeszélgettünk a péterrévei közéletről, s többet tudtam meg a vajdasági magyarokról, mint a híres-nevezetes sajtókonferenciákról szóló tudósításokból. Aztán egy szabadkai asszonyhoz vezetett az utam, jó minőségű almát árul, olcsóbban, mint az üzletekben. Ő is tájékozott a szabadkai eseményekről, s elmesélte a szabadkai intim titkokat.  Kitért a szabadkai színház tégláira is. Tényleg, hova tűntek a téglák, kérdeztem, mert a történet szürrealista viccre emlékeztet. Hogy tűnhetett el annyi tégla csak úgy, hogy senki ne vegye észre? Nagyot kacagott. Hogy maguk, újvidékiek milyen rosszul tájékozottak, mondta, miközben kimérte a két kiló almát.
Az újvidéki szülők győzelme
Az újvidéki szülők – remélem! – megnyertek egy csatát. Bízom benne, hogy négy iskolában mégis megnyílik a magyar tagozat. Nekik nehezebb volt, mint néhányunknak a hetvenes évek elején, amikor Csernik Attilával és Fischer Jenővel együtt kiharcoltuk, hogy a pályaudvar közelében is nyíljon magyar óvodai tagozat. Nekünk csak az oktatási bürokráciával kellett perlekednünk, nekik viszont a kisebbségi politikusokkal is, akik egyetlen összevont tagozatot akartak.  Tetemre hívták őket, mire azok meghátráltak.
A közös terekről
Jól éreztem az egész napomat kitöltő Dombos Festen. Végre találkozhattam a fiatal értelmiségiekkel is. A jelenlegi kisebbségi kulturális politika ugyanis elsorvasztotta azokat a közös tereket, ahol pártellenőrzés nélkül találkozhatnak az értelmiségiek. De nem csak ezekről van szó. Sokszor hallottam panaszt, hogy a vajdasági városokban, főleg a szórványban, hiányoznak a közös terek, ahol magyarországi újságokat olvasnánk, ahol magyar zene szól, ahol egyszerű, hétköznapi dolgokról. kötetlenül véleményt cserélhetnének. Ahol megérdeklődnék, mi van a régi osztálytársakkal, ahol találkozik egy fiú és egy lány, akik majd egy napon szerelmet vallanak egymásnak. Ahol a betérők megihatnának egy kávét vagy egy narancslét. Ezek a terek hiányoznak, nem a pártirodák, amelyekből van már elég. A svájci Zugban kicsiny az olasz szórvány, de az ottani olasz klubban olasz újságok és könyvek voltak, olasz zene szólt, a legújabb olasz filmeket lehetett kikölcsönözni, és olaszul lehetett tanulni vagy gyakorolni. Ha valaki német barátjával tér be, akkor a barát kikölcsönözheti az olasz szerzők németre fordított könyveit, ha kedvet kap rá, akkor olasz nyelvleckéket is vehet. Claudio Magris német nyelvű cikkeinek bibliográfiája érdekelt, ezért tértem be. Egy fiatal olasz lányka, megkért, legyek türelemmel, fél órán belül meglesz. Így is történt, e-mailen érkezett Rómából, nem csak a bibliográfia, hanem vagy 100 oldalnyi nyomtatott szöveg is. Így terjesztik egy zugi olasz klubban az olasz kultúrát. Akik komolyan veszik az autonómiát, azok tudják, hogy ezekkel a hajszálgyökereknél kell kezdeni. De ugyanúgy hiányoznak azok a terek is, ahol hétről-hétre fontos értelmiségi párbeszédek folynak. Kikindán és Újvidéken, Szabadkán és Nagybecskereken, Újvidéken és Óbecsén. A felsorolást folytathatnám, az igények kiderítenék, hol van erre szükség. A Dombos Fest  természetesen nem vállalhatja ezt a szerepet, de  példát mutat. Örömmel láttam, hogyan találnak egymásra a Vajdaság városaiból érkező fiatal értelmiségiek. A kilencvenes években reménytelennek tűnt, hogy ilyen gyors értelmiségi regeneráció jöjjön létre. A sort a fiatal színészek kezdték, majd következtek az írók és a művészek. Napjainkban színre léptek fiatal újságírók is. Felcseperedett az új újságíró nemzedék, amely saját fejével akar gondolkodni.  Nem lesz könnyű dolguk, de bátorítsa őket a tudat, hogy a vajdasági magyarságnak az elmúlt hatvan esztendőben mindig különb volt a hatalomtól önmagát nagy kínokkal függetlenítő kulturális elitje, mint a politikai. Az írók, a művészek jobban tették a dolgukat, mint a politikusok.
Családi Kör, 1011. július 7.

Téglák és stratégiák2011. júliusDél-TirolChristine Vescoli levele. Meghívás a dél-tiroli irodalmi fesztiválra. Augusztus végén, szeptember elején hat napig tartó felolvasások és beszélgetések. A téma: Búcsú az utópiáktól. Helyettesítheti-e az utópiát a remény? Ernst Wichner és Klaus Whitmann tobábbá ott lesz Esterházy Péter, Ilma Rakusa, Dragomán György, Jurij Andrukovics és még néhányan, akiknek várják a válaszukat. Soha még nem jártam Dél-Tirolban és szívesen megyek. Kicsit félek a témától. Az utópia miatt vertem legtöbbször falba a fejem. Tévedéseim és igazságaim gyökere benne lelhető fel. Legyünk optimisták, de ne propagandisztikusan! Annakidején a kettős állampolgárságról folyó vitában a Magyar Nemzeti Tanács egyik-másik vezetője úgy nyilatkozott, hogy ez a „kegyes halál” felgyorsítását jelenti. A magyar Országháza azonban (szerencsére!) nem hallgatott rájuk. A Vajdaság Ma honlapján olvasom, hogy Újvidéken ennek hatására egyre többen tanulnak magyarul, vagyis beindult a reasszimiláció folyamata. Számtalanszor leírtam már, hogy a vajdasági magyar közösség óriási többsége nemzeti hovatartozásból egyetemi fokon diplomázott, hiszen a legsúlyosabb időszakban, a háborúk és a bombázások idején maradt a szülőföldjén és továbbra is magyarnak vallja magát. Ezeket az embereket senki se oktassa ki nemzeti érzésből és optimizmusból. A kisebbik része a 91-es évek folyamán, vagyis a megpróbáltatások évtizedében, távozott, senki sem ítéli el őket, hiszen a menekülés is emberi. Nem lehet mindenkitől a kockázattal járó hűséget megkövetelni. Éppen ezért meghökkentő, hogy azok, akik a kettős állampolgárság bevezetése után a kegyes nemzethalált jósolták, most hirtelen optimizmust követelnek. A jóslatukat nem kell lebecsülni, ellenkezőleg teret kell biztosítani számukra, hogy azt részétesen megfogalmazzák, akkor is, ha az csak egy százaléknyi tanulsággal jár. Az újvidéki példa azonban arról szól, hogy kedvező fordulat állt be. Az Országgyűlés ritka lehetőséget kínált fel a vajdasági magyar politikai elitnek. Akar-e, képes-e élni azokkal az esélyekkel, amelyeket a kettős állampolgárság intézménye felkínál? Mit tesznek, máris? Mert a kettős állampolgárság beindította a magyarsággal való kulturális azonosulást, viszont a helyi politikai erőktől, elsősorban a Magyar Nemzeti Tanácstól függ ennek mérhető politikai következménye. Ha nem veszi ki erélyesen a részét a kisebbségi jogok érvényesítésében, ha nem teremt demokratikus légkört, ha nem hoz létre mozgalmat, hanem megelégszik a szerb és a magyar állam biztosította pénzek puszta redisztribúciójával, akkor nem fogja kihasználni a felkínált politikai esélyt, s tovább tart az elvándorlás. Mert a nyelvtanulás arról szól, hogy a polgárok egy része kulturálisan kapcsolódik vissza a magyar nemzethez. Érzelmileg eddig is oda tartozott, ezáltal viszont kulturálisan is oda sorolható. Ennek a politikai következménye viszont mérhető lesz, ha a soron levő parlamenti választásokon a magyar választópolgárok óriási többsége az urnák elé járul és a kisebbségi pártokra adja le a voksát. Legalább kétharmada, mint ahogy Zentán kifejtettem. Ez a mérhető eredmény, a különböző „stratégiák” csak eszközök, ha az eredmény gyenge, akkor a stratégiák rosszak voltak. Az Országgyűlés megtette a magáét, most az uralkodó vajdasági magyar politikai eliten a sor. Legyenek „optimisták”, nyerjék el a választók bizalmát, mozgósítsák konkrét programokkal (nem a sajtkonferenciákkal!), a magyar választópolgárokat, érjék el, hogy kétharmad járuljon az urnák elé és szavazzon a kisebbségi pártokra. Tanuljanak a magyar történelemből. Kossuth sem arra várt, hogy Vörösmarty mozgósítja a magyarságot, hanem munkához látott. Az esetleges sikernek őszintén gratulálnék, de hozzátenném, hogy a kétharmad elmaradása esetén ennek a politikai elitnek szembe kell nézni önmagával. Eddig ugyanis – mint láttuk – az újságírókat vonták felelősségre, vagy pedig a „független értelmiségieket” ostorozták, akiknek semmiféle hatalom nincs a kezében. Egyszer azoknak a felelősségéről is szólni kell, akiknek hatalom volt és van a kezében. Régi/új korszakA berlini kiadóm postázta azokat a kritikákat, amelyeket a német újságokban, folyóiratokban, rádióban az Egy makró emlékiratairól közöltek. Mind kihangsúlyozza, hogy vajdasági magyar vagyok, amit én az életrajzomban kidomborítottam. Most már egész kis gyűjteményem van, s kíváncsian olvasgatom őket. Mit értenek meg belőle? A legtöbbjük jól észleli, hogy az a hazugság koráról szóló regény, az egyikük pontosan észrevételezi, hogy ez a korszak még nem múlt el. A piaconMár az egész ország röhög, hogy a politikusok 50 kilométerenként nyitják meg az oly lassan épülő autóutat. De mi, kisebbségi magyarok sem maradunk le. A napokban olvasom, hogy az egyik bácskai településen felújították a piacot. Természetesen, a politikusok nyitották meg. Természetesen fotó is jelent meg róluk. Azon töröm a fejem, hogy mikor nyit meg egy létesítményt az egyszerű adófizető polgár. Például, miért ne nyitotta meg a péterrévei piacot egy kiváló árus, aki a téli zimankóban és a nyári hőségben évtizedeken át álldogált a pultja mögött, fizeti a piaci adót, és a vásárlók kedvelik az áruját. Ez járt az eszemben, amikor az újvidéki piacon tíz tojást vásároltam egy péterrévei asszonytól, aki eldicsekedte, hogy a lánya befejezte a középiskolát. Elbeszélgettünk a péterrévei közéletről, s többet tudtam meg a vajdasági magyarokról, mint a híres-nevezetes sajtókonferenciákról szóló tudósításokból. Aztán egy szabadkai asszonyhoz vezetett az utam, jó minőségű almát árul, olcsóbban, mint az üzletekben. Ő is tájékozott a szabadkai eseményekről, s elmesélte a szabadkai intim titkokat.  Kitért a szabadkai színház tégláira is. Tényleg, hova tűntek a téglák, kérdeztem, mert a történet szürrealista viccre emlékeztet. Hogy tűnhetett el annyi tégla csak úgy, hogy senki ne vegye észre? Nagyot kacagott. Hogy maguk, újvidékiek milyen rosszul tájékozottak, mondta, miközben kimérte a két kiló almát. Az újvidéki szülők győzelmeAz újvidéki szülők – remélem! – megnyertek egy csatát. Bízom benne, hogy négy iskolában mégis megnyílik a magyar tagozat. Nekik nehezebb volt, mint néhányunknak a hetvenes évek elején, amikor Csernik Attilával és Fischer Jenővel együtt kiharcoltuk, hogy a pályaudvar közelében is nyíljon magyar óvodai tagozat. Nekünk csak az oktatási bürokráciával kellett perlekednünk, nekik viszont a kisebbségi politikusokkal is, akik egyetlen összevont tagozatot akartak.  Tetemre hívták őket, mire azok meghátráltak. A közös terekrőlJól éreztem az egész napomat kitöltő Dombos Festen. Végre találkozhattam a fiatal értelmiségiekkel is. A jelenlegi kisebbségi kulturális politika ugyanis elsorvasztotta azokat a közös tereket, ahol pártellenőrzés nélkül találkozhatnak az értelmiségiek. De nem csak ezekről van szó. Sokszor hallottam panaszt, hogy a vajdasági városokban, főleg a szórványban, hiányoznak a közös terek, ahol magyarországi újságokat olvasnánk, ahol magyar zene szól, ahol egyszerű, hétköznapi dolgokról. kötetlenül véleményt cserélhetnének. Ahol megérdeklődnék, mi van a régi osztálytársakkal, ahol találkozik egy fiú és egy lány, akik majd egy napon szerelmet vallanak egymásnak. Ahol a betérők megihatnának egy kávét vagy egy narancslét. Ezek a terek hiányoznak, nem a pártirodák, amelyekből van már elég. A svájci Zugban kicsiny az olasz szórvány, de az ottani olasz klubban olasz újságok és könyvek voltak, olasz zene szólt, a legújabb olasz filmeket lehetett kikölcsönözni, és olaszul
lehetett tanulni vagy gyakorolni. Ha valaki német barátjával tér be, akkor a barát kikölcsönözheti az olasz szerzők németre fordított könyveit, ha kedvet kap rá, akkor olasz nyelvleckéket is vehet. Claudio Magris német nyelvű cikkeinek bibliográfiája érdekelt, ezért tértem be. Egy fiatal olasz lányka, megkért, legyek türelemmel, fél órán belül meglesz. Így is történt, e-mailen érkezett Rómából, nem csak a bibliográfia, hanem vagy 100 oldalnyi nyomtatott szöveg is. Így terjesztik egy zugi olasz klubban az olasz kultúrát. Akik komolyan veszik az autonómiát, azok tudják, hogy ezekkel a hajszálgyökereknél kell kezdeni. De ugyanúgy hiányoznak azok a terek is, ahol hétről-hétre fontos értelmiségi párbeszédek folynak. Kikindán és Újvidéken, Szabadkán és Nagybecskereken, Újvidéken és Óbecsén. A felsorolást folytathatnám, az igények kiderítenék, hol van erre szükség. A Dombos Fest  természetesen nem vállalhatja ezt a szerepet, de  példát mutat. Örömmel láttam, hogyan találnak egymásra a Vajdaság városaiból érkező fiatal értelmiségiek. A kilencvenes években reménytelennek tűnt, hogy ilyen gyors értelmiségi regeneráció jöjjön létre. A sort a fiatal színészek kezdték, majd következtek az írók és a művészek. Napjainkban színre léptek fiatal újságírók is. Felcseperedett az új újságíró nemzedék, amely saját fejével akar gondolkodni.  Nem lesz könnyű dolguk, de bátorítsa őket a tudat, hogy a vajdasági magyarságnak az elmúlt hatvan esztendőben mindig különb volt a hatalomtól önmagát nagy kínokkal függetlenítő kulturális elitje, mint a politikai. Az írók, a művészek jobban tették a dolgukat, mint a politikusok.Családi Kör, 1011. július 7.