Talán még nem késő…
2009. november
Jobb- és baloldal
Talán egyszer mi is elérkeztünk arra a pontra, amikor a nemzeti nagyságot azzal bizonyítjuk, hogy felsőbb kényszer nélkül nézünk szembe saját bűneinkkel. A napokban, 2009. november 9-e éjszakáján a berlini fal leomlásának európai ünnepén tanúja voltam a német nemzet nagyságának. Rangosabbnál rangosabb politikusok mondtak beszédet a Brandenburgi kapunál, s nem csak udvariasságból mondtak néhány német mondatot is, hanem ezzel is fejet hajtottak a berlini polgárok előtt. Nagy kérdés, hogy mire mentünk volna az új európai egységgel, ha azon az éjszakán nem történik meg ez a csoda. A Klaus Wowereit elsőként nem a vezető politikusokat üdvözölte, hanem az akkori kelet-német emberjogi harcosokat. Mifelénk, persze, nem az a protokoll járja. Ha nálunk egy nagy kulturális eseményt ünnepelnek, akkor nem az írókat és a művészeket köszöntik, hanem az állami tisztviselőket és a vidéki politikusokat. És a berlini tömeg ezeknek az emberjogi harcosoknak tapsolt legjobban. A német politikusok az ünnep napján nem feledkeztek meg nemzetük múltjának sötét fejezeteiről sem. A jobboldali kancellár asszony, Angela Merkel és a baloldali Klaus Wowereith, Berlin főpolgármestere még ezekben az ünnepi órákban is, emlékeztetett az antiszemitizmus bűneire. Ebben tehát nem volt és nem lehet különbség a bal- és a jobboldal között. Az adópolitikában azonban annál keményebb harcok dúlnak a parlamentben.
Egy másik ünnep
A berlini Wissenschaftskollegben ünnepelték Kertész Imre nyolcvanadik születésnapját, éppen a fal ledöntésének ünnepén. A sajtó részletesen beszámolt az ünnepségről, amelyen megjelent Norbert Lammert a német parlament elnöke is. Az ünnepségen természetesen szóba kerültek a Kertész ellenes magyarországi kirohanások is, és a német sajtó erről is beszámolt.
A választások után
Németországban győzött a jobbközép konzervatív párt, a szociáldemokratákat megbüntették a választók, a baloldal, a Bal nevű párt látványosan előretört. A napokban megtartott kongresszusukon a német szociáldemokraták radikális megújulást jelentettek be. A szélsőjobb is – elsősorban Angela Merkel kiegyensúlyozott jobbközép politikájának köszönve – súlyos vereséget szenvedett, Jól jönne ilyen formátumú politikus Kelet-Közép-Európának is. Természetesen mindennek nincs komolyabb kihatása a kulturális életre, az újságok profilja nem változik, a színházak a régiek, és az íróknak sem kell tapogatózniuk az új gazdáknál. A németek nem nevezik nemzetárulónak egymást, s ha hallják, hogy itt-ott előfordul, akkor felkapják a fejüket, s azt kérdezik, mi a neve annak a barbár világnak.
Svábok, bajorok, oroszok, magyarok
Az emberek még mindig nagy számban üldögélnek a teraszokon. Plédbe burkolóznak, de dacolnak a téllel. Berlin keleti részében sokkal inkább, mint a nyugatiban. Én is helyet foglalok az egyik teraszon, rendelek egy kávét, és beszédbe elegyedek a szomszéd asztalnál ülő Rajna menti polgárral. Kölnből utazott ide, hogy körülnézzen a fővárosban, amellyel elégedetlen, mert túlköltekezik, s mindezt nekik, mármint kölnieknek kell fizetniük. Amikor közlöm vele, hogy magyar vagyok, felcsillan a szeme. A magyarokról csak jót mondhat. Puskás és a csodacsapat, 56-os forradalom és az 1989-es határmegnyitás, amikor a keletnémetek tömegesen menekültek Ausztriába. Soha sem felejtjük el, mondja a kölni férfiú. Általában ennyit tudnak a németek a magyarokról. Esetleg Balatont emlegetik meg Budapestet. Igaz, keveset tudnak rólunk, de azért rokonszenveznek velünk. Részben ezzel is magyarázható, hogy a magyar írók szívesen tartózkodnak Berlinbe. Most már vigyázó szemüket nem Párizsra, hanem Berlinre vetik. A Rajna menti szállodavendégnek viszont nincs jó véleménye az oroszokról, de a bajorokról sem. A svábokról sem.
Rözsdavörös Ku’damm
A Ku’damm platánfáiról hullnak a lombok, s Berlin rozsdavörösbe öltözik. Leülök egy padra, nézelődök, bámészkodom, és elmerülök a lombok méltóságteljes agóniájában. Azt kérdem magamtól, hogy az utolsó órákban emlékeznek-e ezek a lombok a fák gyökereire? Vagy pedig csak a kék éget őrzi az emlékezetük, mert az utolsó órában az sokkal fontosabb, mint a gyökér.
Vita az ártatlanokról
A 3SAT-nak adott hosszabb interjújában a 80-ik születésnapját ünneplő Hans Magnus Enzensberger, a mai német költészet klasszikusa, vitába száll Heiner Müllerrel, aki azzal a kijelentéssel döbbentette a közvéleményt, hogy „gyűlöli az ártatlanokat”. Mindenki tudja, hogy, sajnos, Heiner Müller együttműködött a keletnémet titkosrendőrséggel, a STAZI-val. Enzensberger nem szándékozik magát sem teljesen ártatlannak feltüntetni, és kimondja, hogy ő sem mondott ki mindent következetesen, holott ő szabad országban élt, nem állt előtte annyi korlát, mint Heiner Müller előtt. Elismeri, hogy demokratikus körülmények között is a szólásszabadságért naponta küzdeni kell. Nem mitizálja a nyugati demokráciát, ahol a szólásszabadságot sokszor éppen a szabad piac akadályozza. Az egykori újbaloldali továbbra is nyugtalan maradt, s nem kíméli a német ostobaságokat. Egy életen át ezt tette, bírálta a német valóságot, az uralkodó réteget, a hatalmat, és sokan az új Karl Kraust ismerték fel benne. Mégis, most, nyolcvan évesen ő sem nevezi magát ártatlannak. Vele is megtörtént, hogy hallgatott, amikor szólni kellett volna. Ezért csak vágyakozhatunk az ártatlanságra, de nem kérkedhetünk vele.
A lírai prózáról
Ciorán vitatkozó kedvű megfigyelőnek bizonyul. A próza vírusa, írja, a költői stílus kificamítja és romba dönti a pózát, a költői próza beteg próza. Mi több, ódivatú…”. Aztán hozzáteszi: az igaz próza – jegyzőkönyv. Stendhalt tekinti példaképnek. Jegyzőkönyv a sorsunkról, elvesztett illúzióinkról, szenvedélyeinkről és a démonainkról.
Kisebbségi kerekasztal?
Rossz hírek érkeznek otthonról. Mintha balszerencse üldözné a délvidéki magyarokat, akik még az első világháború előtt sem élvezték az ország és a sors kegyét. Volt egy dölyfös vidéki, kaszinózó úri réteg, amely Budapestre járt költekezni, a szegény nép pedig tengődött akkor is. Az első világháború után az urak nagy része hazafias, nemzeti szólamokat hangoztatva eliszkolt, a nincsteleneknek pedig nem maradt más hátra, mint a túlélés reménye. És nagy szenvedés árán túlélők lettek. Aztán 1941-ben újra megjelentek a nemzetmentő, melldöngető hazafiak, akik az újabb vész láttán többnyire újra elillantak. Azt mondták, tartsatok ki magyar testvéreink, mi szedjük a sátorfánkat. A nincstelenek maradtak, a bosszú várt rájuk meg újra a túlélés reménye. Túlélték ezt is, mi több, talpukra álltak. Aztán jött a balkáni háború, sokan újra vették a vándorbotot, sokan azért, mert kényelmesebb életet akartak, sokan pedig azért, hogy betevő falathoz jussanak. Nem maradt más hátra, mint a túlélés reménye. Csakhogy ezt a reményt beárnyékolja az egyre nagyobb méretű pártközi viszály, amelynek elvi alapja hét évvel ezelőtt tárult fel, amikor a kisebbségi funkcionáriusok egy része az „egypártrendszerű pluralizmusthoz” vezető elektoriális rendszert támogatta. Ez az „elmélet”, persze, nem új, még Slobodan Milosevic találta ki a berlini fal ledöntése után ((pártok nélküli pluralizmusnak keresztelte), hogy végül a temesvári forradalom után belenyugodjon a többpártrendszerbe. Ez a fátum kísért minket ma is. Csak a demokratikus párbeszéd által lehet a kisebbségi közösség új egységét létrehozni. Sajnos az vezetők egy részének gondolkodását végzetesen meghatározta az „egypártrendszerű pluralizmus” gondolata, ami nem csak a pluralizmust semmisíti meg, hanem az egységet is. Az óra az utolsókat üti, s nincs más remény, mint a túlélés, amelynek útját a közbékét hozó kisebbségi kerekasztal nyitná meg. Egy ilyen kerekasztal hiányzik immár 15 éve. Hát évvel ezelőtt kellett volna a Magyar Nemzeti Tanácsnak kezdeményeznie. Sajnos, elmaradt…
Családi kör, 2009. november