Szorongás, tekintélyelvűség és diktatúra

Ilonka apja magyar, anyja német, és ennek köszönve megkapta a német állampolgárságot, anélkül, hogy le kellett volna mondania a szerbről. Az apja autószerelő, az anyja ápolónő. Ő természetesen az anyja szakmáját választotta, ápolónő lett. Mivel szülei Münchenben éltek, ő is ott lépett munkaviszonyba, ám egy napon, a főorvos, akivel együtt dolgozott Zürichben vállalt munkát, s Ilonkát is rábeszélte, menjen vele. A jó feltételek csalogatták, majdnem kétszer akkora fizetés várt rá. Fiatal volt és vállalta. Szépen haladt a pályán és a német, valamint a szerb állampolgárságú Ilona rövidesen főápolónő lett a zürichi városi kórházban.

Mindez a kilencvenes évek végén történt.

Ritkán utazott Újvidékre, akkor is az apja unszolására, aki egyre azt hangoztatta, hogy lányom, magyar vagy és a Vajdaság a hazád. Egyszer majd visszatérünk oda, magyarázta a lányának. Őszintén gondolta, ez kiderült abból is, hogy semmi pénzért nem akarta eladni az újvidéki lakást, szorgalmasan küldözgette haza a pénzt, hogy az egyik rokonuk rendben tartsa, fizesse a közköltségeket, a villany- és a telefonszámlát. Nyaranta nem kívánkozott Spanyolországa vagy Görögországba, habár megtehette volna, évi szabadságát német feleségével Újvidéken töltötte, ahol a régi barátok társaságában nagyon jól érezte magát. Mindig azt mondogatta: végre hazajöttem. Aztán a hónap végén kijelentette, hogy a feleségével utaznak haza.

Ilonkának mindig megakadt a szó a torkán, amikor azt mondta, hogy haza, főleg akkor, amikor a szabadnapjait kihasználva Zürichből Münchenbe utazott, hogy lássa a szüleit. Pár nap múlva közölte, hogy most már indulnia kell haza. Zürichbe! Maga sem értette, miért mondja így, de más nem jutott eszébe.

A tavasszal azonban az apja arra kérte, hogy utazzanak együtt Újvidékre. Rendezni kell a papírokat, mondta jelentőségteljesen, mert felvesszük a magyar állampolgárságot. A magyar parlament megszavazta az új állampolgársági törvényt. Úgy látszik, szavazati jogunk is lesz. Végső ideje lányom, hogy te is szavazz, magyarázta az apja.

Ilonkának akkor jutott eszébe, hogy egyszer sem lépett az urnák elé. Se Németországban, se Szerbiában.

Interneten is lehet szavazni, kérdezte Ilonka, mert Zürichben úgy hallotta, hogy a svájciak így szavaznak.

Nem, csakis személyesen, válaszolta az apja.

Miután beadták az állampolgársági kérelmüket, az apjával együtt utaztak Újvidékről Belgrádba, ő Zürichbe repült, az apja pedig Münchenbe. Mindketten azt mondták, utaznak haza.

Még egy haza, gondolta Ilona. És még aznap este a komputer elé ült. Fáradt volt, de kitartóan nézegette a honlapokat.

Angela Merkel. Orbán Viktor. Boris Tadić, olvasgatta. Kik is ezek, törte a fejét.

A belső határokról

Rövid kirándulás Laufenburga. Két város, két templom, két sportcsarnok, két városháza. Az egyik Laufenburg a Rajna németországi oldalán, a másik a svájcin. A hídon nincs vámvizsgálat, nincs határrendőr. A híd közepén a határkő, attól jobbra is, balra is egy-egy fácska. Az emberek sétálnak ide-oda. Legtöbbször a svájciak járnak Németországba kávét inni, vagy ebédelni, mert Németországban minden olcsóbb. Az ember azt is hihetné, hogy egy városról van szó. De nem. Christian Haller, svájci író, műveit a Münchenben székelő rangos Luchterhand adja ki, meséli, hogy a belső határok maradnak. Még Napóleon szelte ketté a várost, és sokáig úgy tűnt, hogy a határ mesterséges. De nem. Hitler uralma idején szögesdrótok választották el a két város polgárságát, ez a tíz év megtette a magáét. A svájci laufenburgiak továbbra is svájci dialektusban beszélték a németet, a németországiak pedig áttértek a hochdeutschra. Hatvan év után azonban kiderült, nem csak a nyelvi eltérések teremtették meg a belső határokat, hanem a hagyományok és törvények közötti különbségek is. Mindkét városban németek élnek, de érzékelhetően különböznek egymástól. A svájci németek modortalannak tartják a németországi németeket, akik viszont azon gúnyolódnak, hogy a svájciak rosszul beszélik a német irodalmi nyelvet. Ezen túl különbség van a modorban, a viselkedésben, az életstílusban. Ha valahol tudják, hogy mit jelent a „határok légiesítése”, akkor ők tudják. Nyaranta fürdőruhában járnak az egyik városkából a másikra, de mégsem sikerült „összeforrasztani” a kétféle németséget. Angela Merkel nem is foglalkozik ezzel a kérdéssel. A német értelmiségiek pedig a német szellem értékét éppen a változatosságban ismerik fel, mert a sokszínűség erőst. Mivel Haller többször is hangsúlyozta, hogy svájci német írónak tartja magát, arról faggattam, milyen mércék alapján neveznek valakit svájci írónak, és milyen mércék alapján tartanak németországi német írónak, tekintettel arra, hogy ebben a városkában összefonódnak nem csak a mindennapok, hanem a családtörténetek is. A válasz meglepően egyszerű volt. Elsősorban az állandó (nem az ideiglenes!) lakhelytől függ, de ennél sokkal fontosabb, hogy valaki a svájci közéletben szerepel, a svájci irodalmi életben és vitákban vesz részt (együtt a svájci olaszokkal és franciákkal), s Svájcban viseli el véleménynyilvánításának következményeit. Továbbá az adót is itt fizeti!  Az utóbbi a svájci polgárok szemében szellemében nagyon fontos tényező. Művésznyugdíj-pótlékra is csak annak van joga, aki Svájcban adózik, és addig van rá joga, amíg svájci adófizető polgár. Így gondolkodnak azok a svájci olasz és francia írók is, akik kettős állampolgársággal rendelkeznek. A svájci németeknek nincs kettős állampolgárságuk, mert a német törvények kizárják ezt a lehetőséget.

Csökevény vagy kultúra?

Természetesen, hogy a svájci kalauzoknak tudniuk kell németül és olaszul, illetve németül és franciául. Aki erre nem képes, abból soha sem lehet állami alkalmazott. De az állam is ösztökéli a többnyelvűséget. A többnemzetű kantonokban kötelező a környezetnyelv tanulása. Nálunk ezt titóista csökevénynek nevezték. Svájcban viszont kultúrának. Sok ház ablakán a svájci zászló mellett ott lobog a német vagy a francia vagy az olasz is. Nálunk ezt ma is ellenséges megnyilvánulásnak tartanák.

A lenzburgi irodalmi estemen Svájcról faggattak. Szubtilis félelmet érzek a svájciak lelkében, válaszolom, amely arról szól, hogy elvesztik mindazt, amire a 20. században szert tettek.  Az új évezredben ez a félelem terjed az egész Nyugat-Európában. Sokkal irracionálisabb, mint a 2. világháború után felülkerekedő bizonytalanság. Akkor a katasztrófa-érzést gyógyította a győzelmi mámor. Ám Márai Sándor már érzékelte a veszélyt. Svájci útján Gide naplóját olvasta. Gide arra panaszkodott, hogy a franciák diktátort akarnak, nem fasiszta, nem is kommunista diktátort, hanem franciát. Nemzetit! A franciáknak szerencséjük volt, individualizmussal gyógyították a szorongást. Még a nagy nemzeti karizmával rendelkező De Gaulle is sértődötten visszavonult, nem lehet uralkodni egy nemzeten, amelynek vagy ötszáz fajta sajtja van, mondta ironikusan és szellemesen. Európában manapság egyre inkább növekszik azoknak a száma, akik úgy vélik, hogy a nemzeti diktatúra a szorongás gyógyírja Úgy látom azonban, hogy a Nyugat-Európában mégsem teszi kívánatossá a diktatúrát, ám Európa keleti felében a szorongás új tekintélyelvűségbe vezet. Az oroszok a XX. században is, de most is az élen jártak. Putyin azt ígéri, hogy visszahódítja az oroszok nemzeti egységét, dicsőségét, az orosz ember újra boldog lesz. Boldog patrióta. A nemzetállam-eszme önkéntes szolgája. A putyinizmus rossz európai állom, amely Európa egyes régióiban könnyen valóság lehet. Abban bízom, hogy a nyugati világban, bármekkora is legyen a szorongás, erre nem kerül sor.

A világháború után MáraI első útja Svájcba vezetett. Hegyeshalomnál éhes volt, Bécsben álmos, Salzburgban szorította a cipő. Zürichben pedig mérges, mert nem jött azonnal a hordár. Fordítva teszem meg az utat. Zürichből indulok. Hordárt soha életemben nem fogadtam, de Zürichben nincs szükség rá. Kiszálltam a lenzburgi vonatból és az első oszlopnál megpillantottam a csomaghordó-kocsit. Anikóval felraktuk, a lift működött s nagyobb erőlködés nélkül elhelyeztük a csomagmegőrzőben. Svájcban minden tökéletesen működik, ez a tökéletesség szinte bántó. Kispolgári paradicsom, mondják sokan, de hozzátenném: itt a kispolgárság mást jelent, mint Közép-Kelet-Európában. A svájci kispolgár tartózkodik a populista rituáléktól, szívesebben műveli saját kertjét, s legalább az individualizmus látszatát kívánja megőrizni.  Békében akar élni a világgal, s megveti azokat, akik nem tudnak udvariasan köszönni. Salzburgban nem szorított a cipő, de a pályaudvar fényei felriasztottak álmomból. Bécsbe pihenten érkeztem, s egész nap csavarogtam a városban, hogy estére beüljek az egyik gastarbeiter-buszba. Akkor kezdett szorítani a cipő.

Ilonka apja magyar, anyja német, és ennek köszönve megkapta a német állampolgárságot, anélkül, hogy le kellett volna mondania a szerbről. Az apja autószerelő, az anyja ápolónő. Ő természetesen az anyja szakmáját választotta, ápolónő lett. Mivel szülei Münchenben éltek, ő is ott lépett munkaviszonyba, ám egy napon, a főorvos, akivel együtt dolgozott Zürichben vállalt munkát, s Ilonkát is rábeszélte, menjen vele. A jó feltételek csalogatták, majdnem kétszer akkora fizetés várt rá. Fiatal volt és vállalta. Szépen haladt a pályán és a német, valamint a szerb állampolgárságú Ilona rövidesen főápolónő lett a zürichi városi kórházban.

Mindez a kilencvenes évek végén történt.

Ritkán utazott Újvidékre, akkor is az apja unszolására, aki egyre azt hangoztatta, hogy lányom, magyar vagy és a Vajdaság a hazád. Egyszer majd visszatérünk oda, magyarázta a lányának. Őszintén gondolta, ez kiderült abból is, hogy semmi pénzért nem akarta eladni az újvidéki lakást, szorgalmasan küldözgette haza a pénzt, hogy az egyik rokonuk rendben tartsa, fizesse a közköltségeket, a villany- és a telefonszámlát. Nyaranta nem kívánkozott Spanyolországa vagy Görögországba, habár megtehette volna, évi szabadságát német feleségével Újvidéken töltötte, ahol a régi barátok társaságában nagyon jól érezte magát. Mindig azt mondogatta: végre hazajöttem. Aztán a hónap végén kijelentette, hogy a feleségével utaznak haza.

Ilonkának mindig megakadt a szó a torkán, amikor azt mondta, hogy haza, főleg akkor, amikor a szabadnapjait kihasználva Zürichből Münchenbe utazott, hogy lássa a szüleit. Pár nap múlva közölte, hogy most már indulnia kell haza. Zürichbe! Maga sem értette, miért mondja így, de más nem jutott eszébe.

A tavasszal azonban az apja arra kérte, hogy utazzanak együtt Újvidékre. Rendezni kell a papírokat, mondta jelentőségteljesen, mert felvesszük a magyar állampolgárságot. A magyar parlament megszavazta az új állampolgársági törvényt. Úgy látszik, szavazati jogunk is lesz. Végső ideje lányom, hogy te is szavazz, magyarázta az apja.

Ilonkának akkor jutott eszébe, hogy egyszer sem lépett az urnák elé. Se Németországban, se Szerbiában.

Interneten is lehet szavazni, kérdezte Ilonka, mert Zürichben úgy hallotta, hogy a svájciak így szavaznak.

Nem, csakis személyesen, válaszolta az apja.

Miután beadták az állampolgársági kérelmüket, az apjával együtt utaztak Újvidékről Belgrádba, ő Zürichbe repült, az apja pedig Münchenbe. Mindketten azt mondták, utaznak haza.

Még egy haza, gondolta Ilona. És még aznap este a komputer elé ült. Fáradt volt, de kitartóan nézegette a honlapokat.

Angela Merkel. Orbán Viktor. Boris Tadić, olvasgatta. Kik is ezek, törte a fejét.

A belső határokról

Rövid kirándulás Laufenburga. Két város, két templom, két sportcsarnok, két városháza. Az egyik Laufenburg a Rajna németországi oldalán, a másik a svájcin. A hídon nincs vámvizsgálat, nincs határrendőr. A híd közepén a határkő, attól jobbra is, balra is egy-egy fácska. Az emberek sétálnak ide-oda. Legtöbbször a svájciak járnak Németországba kávét inni, vagy ebédelni, mert Németországban minden olcsóbb. Az ember azt is hihetné, hogy egy városról van szó. De nem. Christian Haller, svájci író, műveit a Münchenben székelő rangos Luchterhand adja ki, meséli, hogy a belső határok maradnak. Még Napóleon szelte ketté a várost, és sokáig úgy tűnt, hogy a határ mesterséges. De nem. Hitler uralma idején szögesdrótok választották el a két város polgárságát, ez a tíz év megtette a magáét. A svájci laufenburgiak továbbra is svájci dialektusban beszélték a németet, a németországiak pedig áttértek a hochdeutschra. Hatvan év után azonban kiderült, nem csak a nyelvi eltérések teremtették meg a belső határokat, hanem a hagyományok és törvények közötti különbségek is. Mindkét városban németek élnek, de érzékelhetően különböznek egymástól. A svájci németek modortalannak tartják a németországi németeket, akik viszont azon gúnyolódnak, hogy a svájciak rosszul beszélik a német irodalmi nyelvet. Ezen túl különbség van a modorban, a viselkedésben, az életstílusban. Ha valahol tudják, hogy mit jelent a „határok légiesítése”, akkor ők tudják. Nyaranta fürdőruhában járnak az egyik városkából a másikra, de mégsem sikerült „összeforrasztani” a kétféle németséget. Angela Merkel nem is foglalkozik ezzel a kérdéssel. A német értelmiségiek pedig a német szellem értékét éppen a változatosságban ismerik fel, mert a sokszínűség erőst. Mivel Haller többször is hangsúlyozta, hogy svájci német írónak tartja magát, arról faggattam, milyen mércék alapján neveznek valakit svájci írónak, és milyen mércék alapján tartanak németországi német írónak, tekintettel arra, hogy ebben a városkában összefonódnak nem csak a mindennapok, hanem a családtörténetek is. A válasz meglepően egyszerű volt. Elsősorban az állandó (nem az ideiglenes!) lakhelytől függ, de ennél sokkal fontosabb, hogy valaki a svájci közéletben szerepel, a svájci irodalmi életben és vitákban vesz részt (együtt a svájci olaszokkal és franciákkal), s Svájcban viseli el véleménynyilvánításának következményeit. Továbbá az adót is itt fizeti!  Az utóbbi a svájci polgárok szemében szellemében nagyon fontos tényező. Művésznyugdíj-pótlékra is csak annak van joga, aki Svájcban adózik, és addig van rá joga, amíg svájci adófizető polgár. Így gondolkodnak azok a svájci olasz és francia írók is, akik kettős állampolgársággal rendelkeznek. A svájci németeknek nincs kettős állampolgárságuk, mert a német törvények kizárják ezt a lehetőséget.

Csökevény vagy kultúra?

Természetesen, hogy a svájci kalauzoknak tudniuk kell németül és olaszul, illetve németül és franciául. Aki erre nem képes, abból soha sem lehet állami alkalmazott. De az állam is ösztökéli a többnyelvűséget. A többnemzetű kantonokban kötelező a környezetnyelv tanulása. Nálunk ezt titóista csökevénynek nevezték. Svájcban viszont kultúrának. Sok ház ablakán a svájci zászló mellett ott lobog a német vagy a francia vagy az olasz is. Nálunk ezt ma is ellenséges megnyilvánulásnak tartanák.

A lenzburgi irodalmi estemen Svájcról faggattak. Szubtilis félelmet érzek a svájciak lelkében, válaszolom, amely arról szól, hogy elvesztik mindazt, amire a 20. században szert tettek.  Az új évezredben ez a félelem terjed az egész Nyugat-Európában. Sokkal irracionálisabb, mint a 2. világháború után felülkerekedő bizonytalanság. Akkor a katasztrófa-érzést gyógyította a győzelmi mámor. Ám Márai Sándor már érzékelte a veszélyt. Svájci útján Gide naplóját olvasta. Gide arra panaszkodott, hogy a franciák diktátort akarnak, nem fasiszta, nem is kommunista diktátort, hanem franciát. Nemzetit! A franciáknak szerencséjük volt, individualizmussal gyógyították a szorongást. Még a nagy nemzeti karizmával rendelkező De Gaulle is sértődötten visszavonult, nem lehet uralkodni egy nemzeten, amelynek vagy ötszáz fajta sajtja van, mondta ironikusan és szellemesen. Európában manapság egyre inkább növekszik azoknak a száma, akik úgy vélik, hogy a nemzeti diktatúra a szorongás gyógyírja Úgy látom azonban, hogy a Nyugat-Európában mégsem teszi kívánatossá a diktatúrát, ám Európa keleti felében a szorongás új tekintélyelvűségbe vezet. Az oroszok a XX. században is, de most is az élen jártak. Putyin azt ígéri, hogy visszahódítja az oroszok nemzeti egységét, dicsőségét, az orosz ember újra boldog lesz. Boldog patrióta. A nemzetállam-eszme önkéntes szolgája. A putyinizmus rossz európai állom, amely Európa egyes régióiban könnyen valóság lehet. Abban bízom, hogy a nyugati világban, bármekkora is legyen a szorongás, erre nem kerül sor.

A világháború után MáraI első útja Svájcba vezetett. Hegyeshalomnál éhes volt, Bécsben álmos, Salzburgban szorította a cipő. Zürichben pedig mérges, mert nem jött azonnal a hordár. Fordítva teszem meg az utat. Zürichből indulok. Hordárt soha életemben nem fogadtam, de Zürichben nincs szükség rá. Kiszálltam a lenzburgi vonatból és az első oszlopnál megpillantottam a csomaghordó-kocsit. Anikóval felraktuk, a lift működött s nagyobb erőlködés nélkül elhelyeztük a csomagmegőrzőben. Svájcban minden tökéletesen működik, ez a tökéletesség szinte bántó. Kispolgári paradicsom, mondják sokan, de hozzátenném: itt a kispolgárság mást jelent, mint Közép-Kelet-Európában. A svájci kispolgár tartózkodik a populista rituáléktól, szívesebben műveli saját kertjét, s legalább az individualizmus látszatát kívánja megőrizni.  Békében akar élni a világgal, s megveti azokat, akik nem tudnak udvariasan köszönni. Salzburgban nem szorított a cipő, de a pályaudvar fényei felriasztottak álmomból. Bécsbe pihenten érkeztem, s egész nap csavarogtam a városban, hogy estére beüljek az egyik gastarbeiter-buszba. Akkor kezdett szorítani a cipő.

Ilonka apja magyar, anyja német, és ennek köszönve megkapta a német állampolgárságot, anélkül, hogy le kellett volna mondania a szerbről. Az apja autószerelő, az anyja ápolónő. Ő természetesen az anyja szakmáját választotta, ápolónő lett. Mivel szülei Münchenben éltek, ő is ott lépett munkaviszonyba, ám egy napon, a főorvos, akivel együtt dolgozott Zürichben vállalt munkát, s Ilonkát is rábeszélte, menjen vele. A jó feltételek csalogatták, majdnem kétszer akkora fizetés várt rá. Fiatal volt és vállalta. Szépen haladt a pályán és a német, valamint a szerb állampolgárságú Ilona rövidesen főápolónő lett a zürichi városi kórházban.

Mindez a kilencvenes évek végén történt.

Ritkán utazott Újvidékre, akkor is az apja unszolására, aki egyre azt hangoztatta, hogy lányom, magyar vagy és a Vajdaság a hazád. Egyszer majd visszatérünk oda, magyarázta a lányának. Őszintén gondolta, ez kiderült abból is, hogy semmi pénzért nem akarta eladni az újvidéki lakást, szorgalmasan küldözgette haza a pénzt, hogy az egyik rokonuk rendben tartsa, fizesse a közköltségeket, a villany- és a telefonszámlát. Nyaranta nem kívánkozott Spanyolországa vagy Görögországba, habár megtehette volna, évi szabadságát német feleségével Újvidéken töltötte, ahol a régi barátok társaságában nagyon jól érezte magát. Mindig azt mondogatta: végre hazajöttem. Aztán a hónap végén kijelentette, hogy a feleségével utaznak haza.

Ilonkának mindig megakadt a szó a torkán, amikor azt mondta, hogy haza, főleg akkor, amikor a szabadnapjait kihasználva Zürichből Münchenbe utazott, hogy lássa a szüleit. Pár nap múlva közölte, hogy most már indulnia kell haza. Zürichbe! Maga sem értette, miért mondja így, de más nem jutott eszébe.

A tavasszal azonban az apja arra kérte, hogy utazzanak együtt Újvidékre. Rendezni kell a papírokat, mondta jelentőségteljesen, mert felvesszük a magyar állampolgárságot. A magyar parlament megszavazta az új állampolgársági törvényt. Úgy látszik, szavazati jogunk is lesz. Végső ideje lányom, hogy te is szavazz, magyarázta az apja.

Ilonkának akkor jutott eszébe, hogy egyszer sem lépett az urnák elé. Se Németországban, se Szerbiában.

Interneten is lehet szavazni, kérdezte Ilonka, mert Zürichben úgy hallotta, hogy a svájciak így szavaznak.

Nem, csakis személyesen, válaszolta az apja.

Miután beadták az állampolgársági kérelmüket, az apjával együtt utaztak Újvidékről Belgrádba, ő Zürichbe repült, az apja pedig Münchenbe. Mindketten azt mondták, utaznak haza.

Még egy haza, gondolta Ilona. És még aznap este a komputer elé ült. Fáradt volt, de kitartóan nézegette a honlapokat.

Angela Merkel. Orbán Viktor. Boris Tadić, olvasgatta. Kik is ezek, törte a fejét.

A belső határokról

Rövid kirándulás Laufenburga. Két város, két templom, két sportcsarnok, két városháza. Az egyik Laufenburg a Rajna németországi oldalán, a másik a svájcin. A hídon nincs vámvizsgálat, nincs határrendőr. A híd közepén a határkő, attól jobbra is, balra is egy-egy fácska. Az emberek sétálnak ide-oda. Legtöbbször a svájciak járnak Németországba kávét inni, vagy ebédelni, mert Németországban minden olcsóbb. Az ember azt is hihetné, hogy egy városról van szó. De nem. Christian Haller, svájci író, műveit a Münchenben székelő rangos Luchterhand adja ki, meséli, hogy a belső határok maradnak. Még Napóleon szelte ketté a várost, és sokáig úgy tűnt, hogy a határ mesterséges. De nem. Hitler uralma idején szögesdrótok választották el a két város polgárságát, ez a tíz év megtette a magáét. A svájci laufenburgiak továbbra is svájci dialektusban beszélték a németet, a németországiak pedig áttértek a hochdeutschra. Hatvan év után azonban kiderült, nem csak a nyelvi eltérések teremtették meg a belső határokat, hanem a hagyományok és törvények közötti különbségek is. Mindkét városban németek élnek, de érzékelhetően különböznek egymástól. A svájci németek modortalannak tartják a németországi németeket, akik viszont azon gúnyolódnak, hogy a svájciak rosszul beszélik a német irodalmi nyelvet. Ezen túl különbség van a modorban, a viselkedésben, az életstílusban. Ha valahol tudják, hogy mit jelent a „határok légiesítése”, akkor ők tudják. Nyaranta fürdőruhában járnak az egyik városkából a másikra, de mégsem sikerült „összeforrasztani” a kétféle németséget. Angela Merkel nem is foglalkozik ezzel a kérdéssel. A német értelmiségiek pedig a német szellem értékét éppen a változatosságban ismerik fel, mert a sokszínűség erőst. Mivel Haller többször is hangsúlyozta, hogy svájci német írónak tartja magát, arról faggattam, milyen mércék alapján neveznek valakit svájci írónak, és milyen mércék alapján tartanak németországi német írónak, tekintettel arra, hogy ebben a városkában összefonódnak nem csak a mindennapok, hanem a családtörténetek is. A válasz meglepően egyszerű volt. Elsősorban az állandó (nem az ideiglenes!) lakhelytől függ, de ennél sokkal fontosabb, hogy valaki a svájci közéletben szerepel, a svájci irodalmi életben és vitákban vesz részt (együtt a svájci olaszokkal és franciákkal), s Svájcban viseli el véleménynyilvánításának következményeit. Továbbá az adót is itt fizeti!  Az utóbbi a svájci polgárok szemében szellemében nagyon fontos tényező. Művésznyugdíj-pótlékra is csak annak van joga, aki Svájcban adózik, és addig van rá joga, amíg svájci adófizető polgár. Így gondolkodnak azok a svájci olasz és francia írók is, akik kettős állampolgársággal rendelkeznek. A svájci németeknek nincs kettős állampolgárságuk, mert a német törvények kizárják ezt a lehetőséget.

Csökevény vagy kultúra?

Természetesen, hogy a svájci kalauzoknak tudniuk kell németül és olaszul, illetve németül és franciául. Aki erre nem képes, abból soha sem lehet állami alkalmazott. De az állam is ösztökéli a többnyelvűséget. A többnemzetű kantonokban kötelező a környezetnyelv tanulása. Nálunk ezt titóista csökevénynek nevezték. Svájcban viszont kultúrának. Sok ház ablakán a svájci zászló mellett ott lobog a német vagy a francia vagy az olasz is. Nálunk ezt ma is ellenséges megnyilvánulásnak tartanák.

A lenzburgi irodalmi estemen Svájcról faggattak. Szubtilis félelmet érzek a svájciak lelkében, válaszolom, amely arról szól, hogy elvesztik mindazt, amire a 20. században szert tettek.  Az új évezredben ez a félelem terjed az egész Nyugat-Európában. Sokkal irracionálisabb, mint a 2. világháború után felülkerekedő bizonytalanság. Akkor a katasztrófa-érzést gyógyította a győzelmi mámor. Ám Márai Sándor már érzékelte a veszélyt. Svájci útján Gide naplóját olvasta. Gide arra panaszkodott, hogy a franciák diktátort akarnak, nem fasiszta, nem is kommunista diktátort, hanem franciát. Nemzetit! A franciáknak szerencséjük volt, individualizmussal gyógyították a szorongást. Még a nagy nemzeti karizmával rendelkező De Gaulle is sértődötten visszavonult, nem lehet uralkodni egy nemzeten, amelynek vagy ötszáz fajta sajtja van, mondta ironikusan és szellemesen. Európában manapság egyre inkább növekszik azoknak a száma, akik úgy vélik, hogy a nemzeti diktatúra a szorongás gyógyírja Úgy látom azonban, hogy a Nyugat-Európában mégsem teszi kívánatossá a diktatúrát, ám Európa keleti felében a szorongás új tekintélyelvűségbe vezet. Az oroszok a XX. században is, de most is az élen jártak. Putyin azt ígéri, hogy visszahódítja az oroszok nemzeti egységét, dicsőségét, az orosz ember újra boldog lesz. Boldog patrióta. A nemzetállam-eszme önkéntes szolgája. A putyinizmus rossz európai állom, amely Európa egyes régióiban könnyen valóság lehet. Abban bízom, hogy a nyugati világban, bármekkora is legyen a szorongás, erre nem kerül sor.

A világháború után MáraI első útja Svájcba vezetett. Hegyeshalomnál éhes volt, Bécsben álmos, Salzburgban szorította a cipő. Zürichben pedig mérges, mert nem jött azonnal a hordár. Fordítva teszem meg az utat. Zürichből indulok. Hordárt soha életemben nem fogadtam, de Zürichben nincs szükség rá. Kiszálltam a lenzburgi vonatból és az első oszlopnál megpillantottam a csomaghordó-kocsit. Anikóval felraktuk, a lift működött s nagyobb erőlködés nélkül elhelyeztük a csomagmegőrzőben. Svájcban minden tökéletesen működik, ez a tökéletesség szinte bántó. Kispolgári paradicsom, mondják sokan, de hozzátenném: itt a kispolgárság mást jelent, mint Közép-Kelet-Európában. A svájci kispolgár tartózkodik a populista rituáléktól, szívesebben műveli saját kertjét, s legalább az individualizmus látszatát kívánja megőrizni.  Békében akar élni a világgal, s megveti azokat, akik nem tudnak udvariasan köszönni. Salzburgban nem szorított a cipő, de a pályaudvar fényei felriasztottak álmomból. Bécsbe pihenten érkeztem, s egész nap csavarogtam a városban, hogy estére beüljek az egyik gastarbeiter-buszba. Akkor kezdett szorítani a cipő.

Ilonka apja magyar, anyja német, és ennek köszönve megkapta a német állampolgárságot, anélkül, hogy le kellett volna mondania a szerbről. Az apja autószerelő, az anyja ápolónő. Ő természetesen az anyja szakmáját választotta, ápolónő lett. Mivel szülei Münchenben éltek, ő is ott lépett munkaviszonyba, ám egy napon, a főorvos, akivel együtt dolgozott Zürichben vállalt munkát, s Ilonkát is rábeszélte, menjen vele. A jó feltételek csalogatták, majdnem kétszer akkora fizetés várt rá. Fiatal volt és vállalta. Szépen haladt a pályán és a német, valamint a szerb állampolgárságú Ilona rövidesen főápolónő lett a zürichi városi kórházban.

Mindez a kilencvenes évek végén történt.

Ritkán utazott Újvidékre, akkor is az apja unszolására, aki egyre azt hangoztatta, hogy lányom, magyar vagy és a Vajdaság a hazád. Egyszer majd visszatérünk oda, magyarázta a lányának. Őszintén gondolta, ez kiderült abból is, hogy semmi pénzért nem akarta eladni az újvidéki lakást, szorgalmasan küldözgette haza a pénzt, hogy az egyik rokonuk rendben tartsa, fizesse a közköltségeket, a villany- és a telefonszámlát. Nyaranta nem kívánkozott Spanyolországa vagy Görögországba, habár megtehette volna, évi szabadságát német feleségével Újvidéken töltötte, ahol a régi barátok társaságában nagyon jól érezte magát. Mindig azt mondogatta: végre hazajöttem. Aztán a hónap végén kijelentette, hogy a feleségével utaznak haza.

Ilonkának mindig megakadt a szó a torkán, amikor azt mondta, hogy haza, főleg akkor, amikor a szabadnapjait kihasználva Zürichből Münchenbe utazott, hogy lássa a szüleit. Pár nap múlva közölte, hogy most már indulnia kell haza. Zürichbe! Maga sem értette, miért mondja így, de más nem jutott eszébe.

A tavasszal azonban az apja arra kérte, hogy utazzanak együtt Újvidékre. Rendezni kell a papírokat, mondta jelentőségteljesen, mert felvesszük a magyar állampolgárságot. A magyar parlament megszavazta az új állampolgársági törvényt. Úgy látszik, szavazati jogunk is lesz. Végső ideje lányom, hogy te is szavazz, magyarázta az apja.

Ilonkának akkor jutott eszébe, hogy egyszer sem lépett az urnák elé. Se Németországban, se Szerbiában.

Interneten is lehet szavazni, kérdezte Ilonka, mert Zürichben úgy hallotta, hogy a svájciak így szavaznak.

Nem, csakis személyesen, válaszolta az apja.

Miután beadták az állampolgársági kérelmüket, az apjával együtt utaztak Újvidékről Belgrádba, ő Zürichbe repült, az apja pedig Münchenbe. Mindketten azt mondták, utaznak haza.

Még egy haza, gondolta Ilona. És még aznap este a komputer elé ült. Fáradt volt, de kitartóan nézegette a honlapokat.

Angela Merkel. Orbán Viktor. Boris Tadić, olvasgatta. Kik is ezek, törte a fejét.

A belső határokról

Rövid kirándulás Laufenburga. Két város, két templom, két sportcsarnok, két városháza. Az egyik Laufenburg a Rajna németországi oldalán, a másik a svájcin. A hídon nincs vámvizsgálat, nincs határrendőr. A híd közepén a határkő, attól jobbra is, balra is egy-egy fácska. Az emberek sétálnak ide-oda. Legtöbbször a svájciak járnak Németországba kávét inni, vagy ebédelni, mert Németországban minden olcsóbb. Az ember azt is hihetné, hogy egy városról van szó. De nem. Christian Haller, svájci író, műveit a Münchenben székelő rangos Luchterhand adja ki, meséli, hogy a belső határok maradnak. Még Napóleon szelte ketté a várost, és sokáig úgy tűnt, hogy a határ mesterséges. De nem. Hitler uralma idején szögesdrótok választották el a két város polgárságát, ez a tíz év megtette a magáét. A svájci laufenburgiak továbbra is svájci dialektusban beszélték a németet, a németországiak pedig áttértek a hochdeutschra. Hatvan év után azonban kiderült, nem csak a nyelvi eltérések teremtették meg a belső határokat, hanem a hagyományok és törvények közötti különbségek is. Mindkét városban németek élnek, de érzékelhetően különböznek egymástól. A svájci németek modortalannak tartják a németországi németeket, akik viszont azon gúnyolódnak, hogy a svájciak rosszul beszélik a német irodalmi nyelvet. Ezen túl különbség van a modorban, a viselkedésben, az életstílusban. Ha valahol tudják, hogy mit jelent a „határok légiesítése”, akkor ők tudják. Nyaranta fürdőruhában járnak az egyik városkából a másikra, de mégsem sikerült „összeforrasztani” a kétféle németséget. Angela Merkel nem is foglalkozik ezzel a kérdéssel. A német értelmiségiek pedig a német szellem értékét éppen a változatosságban ismerik fel, mert a sokszínűség erőst. Mivel Haller többször is hangsúlyozta, hogy svájci német írónak tartja magát, arról faggattam, milyen mércék alapján neveznek valakit svájci írónak, és milyen mércék alapján tartanak németországi német írónak, tekintettel arra, hogy ebben a városkában összefonódnak nem csak a mindennapok, hanem a családtörténetek is. A válasz meglepően egyszerű volt. Elsősorban az állandó (nem az ideiglenes!) lakhelytől függ, de ennél sokkal fontosabb, hogy valaki a svájci közéletben szerepel, a svájci irodalmi életben és vitákban vesz részt (együtt a svájci olaszokkal és franciákkal), s Svájcban viseli el véleménynyilvánításának következményeit. Továbbá az adót is itt fizeti!  Az utóbbi a svájci polgárok szemében szellemében nagyon fontos tényező. Művésznyugdíj-pótlékra is csak annak van joga, aki Svájcban adózik, és addig van rá joga, amíg svájci adófizető polgár. Így gondolkodnak azok a svájci olasz és francia írók is, akik kettős állampolgársággal rendelkeznek. A svájci németeknek nincs kettős állampolgárságuk, mert a német törvények kizárják ezt a lehetőséget.

Csökevény vagy kultúra?

Természetesen, hogy a svájci kalauzoknak tudniuk kell németül és olaszul, illetve németül és franciául. Aki erre nem képes, abból soha sem lehet állami alkalmazott. De az állam is ösztökéli a többnyelvűséget. A többnemzetű kantonokban kötelező a környezetnyelv tanulása. Nálunk ezt titóista csökevénynek nevezték. Svájcban viszont kultúrának. Sok ház ablakán a svájci zászló mellett ott lobog a német vagy a francia vagy az olasz is. Nálunk ezt ma is ellenséges megnyilvánulásnak tartanák.

A lenzburgi irodalmi estemen Svájcról faggattak. Szubtilis félelmet érzek a svájciak lelkében, válaszolom, amely arról szól, hogy elvesztik mindazt, amire a 20. században szert tettek.  Az új évezredben ez a félelem terjed az egész Nyugat-Európában. Sokkal irracionálisabb, mint a 2. világháború után felülkerekedő bizonytalanság. Akkor a katasztrófa-érzést gyógyította a győzelmi mámor. Ám Márai Sándor már érzékelte a veszélyt. Svájci útján Gide naplóját olvasta. Gide arra panaszkodott, hogy a franciák diktátort akarnak, nem fasiszta, nem is kommunista diktátort, hanem franciát. Nemzetit! A franciáknak szerencséjük volt, individualizmussal gyógyították a szorongást. Még a nagy nemzeti karizmával rendelkező De Gaulle is sértődötten visszavonult, nem lehet uralkodni egy nemzeten, amelynek vagy ötszáz fajta sajtja van, mondta ironikusan és szellemesen. Európában manapság egyre inkább növekszik azoknak a száma, akik úgy vélik, hogy a nemzeti diktatúra a szorongás gyógyírja Úgy látom azonban, hogy a Nyugat-Európában mégsem teszi kívánatossá a diktatúrát, ám Európa keleti felében a szorongás új tekintélyelvűségbe vezet. Az oroszok a XX. században is, de most is az élen jártak. Putyin azt ígéri, hogy visszahódítja az oroszok nemzeti egységét, dicsőségét, az orosz ember újra boldog lesz. Boldog patrióta. A nemzetállam-eszme önkéntes szolgája. A putyinizmus rossz európai állom, amely Európa egyes régióiban könnyen valóság lehet. Abban bízom, hogy a nyugati világban, bármekkora is legyen a szorongás, erre nem kerül sor.

A világháború után MáraI első útja Svájcba vezetett. Hegyeshalomnál éhes volt, Bécsben álmos, Salzburgban szorította a cipő. Zürichben pedig mérges, mert nem jött azonnal a hordár. Fordítva teszem meg az utat. Zürichből indulok. Hordárt soha életemben nem fogadtam, de Zürichben nincs szükség rá. Kiszálltam a lenzburgi vonatból és az első oszlopnál megpillantottam a csomaghordó-kocsit. Anikóval felraktuk, a lift működött s nagyobb erőlködés nélkül elhelyeztük a csomagmegőrzőben. Svájcban minden tökéletesen működik, ez a tökéletesség szinte bántó. Kispolgári paradicsom, mondják sokan, de hozzátenném: itt a kispolgárság mást jelent, mint Közép-Kelet-Európában. A svájci kispolgár tartózkodik a populista rituáléktól, szívesebben műveli saját kertjét, s legalább az individualizmus látszatát kívánja megőrizni.  Békében akar élni a világgal, s megveti azokat, akik nem tudnak udvariasan köszönni. Salzburgban nem szorított a cipő, de a pályaudvar fényei felriasztottak álmomból. Bécsbe pihenten érkeztem, s egész nap csavarogtam a városban, hogy estére beüljek az egyik gastarbeiter-buszba. Akkor kezdett szorítani a cipő.

Ilonka apja magyar, anyja német, és ennek köszönve megkapta a német állampolgárságot, anélkül, hogy le kellett volna mondania a szerbről. Az apja autószerelő, az anyja ápolónő. Ő természetesen az anyja szakmáját választotta, ápolónő lett. Mivel szülei Münchenben éltek, ő is ott lépett munkaviszonyba, ám egy napon, a főorvos, akivel együtt dolgozott Zürichben vállalt munkát, s Ilonkát is rábeszélte, menjen vele. A jó feltételek csalogatták, majdnem kétszer akkora fizetés várt rá. Fiatal volt és vállalta. Szépen haladt a pályán és a német, valamint a szerb állampolgárságú Ilona rövidesen főápolónő lett a zürichi városi kórházban.

Mindez a kilencvenes évek végén történt.

Ritkán utazott Újvidékre, akkor is az apja unszolására, aki egyre azt hangoztatta, hogy lányom, magyar vagy és a Vajdaság a hazád. Egyszer majd visszatérünk oda, magyarázta a lányának. Őszintén gondolta, ez kiderült abból is, hogy semmi pénzért nem akarta eladni az újvidéki lakást, szorgalmasan küldözgette haza a pénzt, hogy az egyik rokonuk rendben tartsa, fizesse a közköltségeket, a villany- és a telefonszámlát. Nyaranta nem kívánkozott Spanyolországa vagy Görögországba, habár megtehette volna, évi szabadságát német feleségével Újvidéken töltötte, ahol a régi barátok társaságában nagyon jól érezte magát. Mindig azt mondogatta: végre hazajöttem. Aztán a hónap végén kijelentette, hogy a feleségével utaznak haza.

Ilonkának mindig megakadt a szó a torkán, amikor azt mondta, hogy haza, főleg akkor, amikor a szabadnapjait kihasználva Zürichből Münchenbe utazott, hogy lássa a szüleit. Pár nap múlva közölte, hogy most már indulnia kell haza. Zürichbe! Maga sem értette, miért mondja így, de más nem jutott eszébe.

A tavasszal azonban az apja arra kérte, hogy utazzanak együtt Újvidékre. Rendezni kell a papírokat, mondta jelentőségteljesen, mert felvesszük a magyar állampolgárságot. A magyar parlament megszavazta az új állampolgársági törvényt. Úgy látszik, szavazati jogunk is lesz. Végső ideje lányom, hogy te is szavazz, magyarázta az apja.

Ilonkának akkor jutott eszébe, hogy egyszer sem lépett az urnák elé. Se Németországban, se Szerbiában.

Interneten is lehet szavazni, kérdezte Ilonka, mert Zürichben úgy hallotta, hogy a svájciak így szavaznak.

Nem, csakis személyesen, válaszolta az apja.

Miután beadták az állampolgársági kérelmüket, az apjával együtt utaztak Újvidékről Belgrádba, ő Zürichbe repült, az apja pedig Münchenbe. Mindketten azt mondták, utaznak haza.

Még egy haza, gondolta Ilona. És még aznap este a komputer elé ült. Fáradt volt, de kitartóan nézegette a honlapokat.

Angela Merkel. Orbán Viktor. Boris Tadić, olvasgatta. Kik is ezek, törte a fejét.

A belső határokról

Rövid kirándulás Laufenburga. Két város, két templom, két sportcsarnok, két városháza. Az egyik Laufenburg a Rajna németországi oldalán, a másik a svájcin. A hídon nincs vámvizsgálat, nincs határrendőr. A híd közepén a határkő, attól jobbra is, balra is egy-egy fácska. Az emberek sétálnak ide-oda. Legtöbbször a svájciak járnak Németországba kávét inni, vagy ebédelni, mert Németországban minden olcsóbb. Az ember azt is hihetné, hogy egy városról van szó. De nem. Christian Haller, svájci író, műveit a Münchenben székelő rangos Luchterhand adja ki, meséli, hogy a belső határok maradnak. Még Napóleon szelte ketté a várost, és sokáig úgy tűnt, hogy a határ mesterséges. De nem. Hitler uralma idején szögesdrótok választották el a két város polgárságát, ez a tíz év megtette a magáét. A svájci laufenburgiak továbbra is svájci dialektusban beszélték a németet, a németországiak pedig áttértek a hochdeutschra. Hatvan év után azonban kiderült, nem csak a nyelvi eltérések teremtették meg a belső határokat, hanem a hagyományok és törvények közötti különbségek is. Mindkét városban németek élnek, de érzékelhetően különböznek egymástól. A svájci németek modortalannak tartják a németországi németeket, akik viszont azon gúnyolódnak, hogy a svájciak rosszul beszélik a német irodalmi nyelvet. Ezen túl különbség van a modorban, a viselkedésben, az életstílusban. Ha valahol tudják, hogy mit jelent a „határok légiesítése”, akkor ők tudják. Nyaranta fürdőruhában járnak az egyik városkából a másikra, de mégsem sikerült „összeforrasztani” a kétféle németséget. Angela Merkel nem is foglalkozik ezzel a kérdéssel. A német értelmiségiek pedig a német szellem értékét éppen a változatosságban ismerik fel, mert a sokszínűség erőst. Mivel Haller többször is hangsúlyozta, hogy svájci német írónak tartja magát, arról faggattam, milyen mércék alapján neveznek valakit svájci írónak, és milyen mércék alapján tartanak németországi német írónak, tekintettel arra, hogy ebben a városkában összefonódnak nem csak a mindennapok, hanem a családtörténetek is. A válasz meglepően egyszerű volt. Elsősorban az állandó (nem az ideiglenes!) lakhelytől függ, de ennél sokkal fontosabb, hogy valaki a svájci közéletben szerepel, a svájci irodalmi életben és vitákban vesz részt (együtt a svájci olaszokkal és franciákkal), s Svájcban viseli el véleménynyilvánításának következményeit. Továbbá az adót is itt fizeti!  Az utóbbi a svájci polgárok szemében szellemében nagyon fontos tényező. Művésznyugdíj-pótlékra is csak annak van joga, aki Svájcban adózik, és addig van rá joga, amíg svájci adófizető polgár. Így gondolkodnak azok a svájci olasz és francia írók is, akik kettős állampolgársággal rendelkeznek. A svájci németeknek nincs kettős állampolgárságuk, mert a német törvények kizárják ezt a lehetőséget.

Csökevény vagy kultúra?

Természetesen, hogy a svájci kalauzoknak tudniuk kell németül és olaszul, illetve németül és franciául. Aki erre nem képes, abból soha sem lehet állami alkalmazott. De az állam is ösztökéli a többnyelvűséget. A többnemzetű kantonokban kötelező a környezetnyelv tanulása. Nálunk ezt titóista csökevénynek nevezték. Svájcban viszont kultúrának. Sok ház ablakán a svájci zászló mellett ott lobog a német vagy a francia vagy az olasz is. Nálunk ezt ma is ellenséges megnyilvánulásnak tartanák.

A lenzburgi irodalmi estemen Svájcról faggattak. Szubtilis félelmet érzek a svájciak lelkében, válaszolom, amely arról szól, hogy elvesztik mindazt, amire a 20. században szert tettek.  Az új évezredben ez a félelem terjed az egész Nyugat-Európában. Sokkal irracionálisabb, mint a 2. világháború után felülkerekedő bizonytalanság. Akkor a katasztrófa-érzést gyógyította a győzelmi mámor. Ám Márai Sándor már érzékelte a veszélyt. Svájci útján Gide naplóját olvasta. Gide arra panaszkodott, hogy a franciák diktátort akarnak, nem fasiszta, nem is kommunista diktátort, hanem franciát. Nemzetit! A franciáknak szerencséjük volt, individualizmussal gyógyították a szorongást. Még a nagy nemzeti karizmával rendelkező De Gaulle is sértődötten visszavonult, nem lehet uralkodni egy nemzeten, amelynek vagy ötszáz fajta sajtja van, mondta ironikusan és szellemesen. Európában manapság egyre inkább növekszik azoknak a száma, akik úgy vélik, hogy a nemzeti diktatúra a szorongás gyógyírja Úgy látom azonban, hogy a Nyugat-Európában mégsem teszi kívánatossá a diktatúrát, ám Európa keleti felében a szorongás új tekintélyelvűségbe vezet. Az oroszok a XX. században is, de most is az élen jártak. Putyin azt ígéri, hogy visszahódítja az oroszok nemzeti egységét, dicsőségét, az orosz ember újra boldog lesz. Boldog patrióta. A nemzetállam-eszme önkéntes szolgája. A putyinizmus rossz európai állom, amely Európa egyes régióiban könnyen valóság lehet. Abban bízom, hogy a nyugati világban, bármekkora is legyen a szorongás, erre nem kerül sor.

A világháború után MáraI első útja Svájcba vezetett. Hegyeshalomnál éhes volt, Bécsben álmos, Salzburgban szorította a cipő. Zürichben pedig mérges, mert nem jött azonnal a hordár. Fordítva teszem meg az utat. Zürichből indulok. Hordárt soha életemben nem fogadtam, de Zürichben nincs szükség rá. Kiszálltam a lenzburgi vonatból és az első oszlopnál megpillantottam a csomaghordó-kocsit. Anikóval felraktuk, a lift működött s nagyobb erőlködés nélkül elhelyeztük a csomagmegőrzőben. Svájcban minden tökéletesen működik, ez a tökéletesség szinte bántó. Kispolgári paradicsom, mondják sokan, de hozzátenném: itt a kispolgárság mást jelent, mint Közép-Kelet-Európában. A svájci kispolgár tartózkodik a populista rituáléktól, szívesebben műveli saját kertjét, s legalább az individualizmus látszatát kívánja megőrizni.  Békében akar élni a világgal, s megveti azokat, akik nem tudnak udvariasan köszönni. Salzburgban nem szorított a cipő, de a pályaudvar fényei felriasztottak álmomból. Bécsbe pihenten érkeztem, s egész nap csavarogtam a városban, hogy estére beüljek az egyik gastarbeiter-buszba. Akkor kezdett szorítani a cipő.