Szirének bűvöletében

Orbán Viktornak vannak feltétlen hívei és tántoríthatatlan ellenfelei. A választási eredmények arról (is) szólnak, hogy Magyarország választópolgárainak többsége csodát vár tőle, ugyanakkor az értelmiségiek jelentős része szerint romlást hoz az országra. Az egyik fél nem érti a másikat, ami nem meglepő, hiszen saját hívei sem értik Orbánt. Ezt látszik bizonyítani a berlini konzervatív Die Welt am Sonntagnak adott interjú is, amelyben többek között Kertész Imre Nobel díjas íróról is faggatja Thomas Schmid publicista, aki a cikk bevezetőjében emlékeztet arra, hogy sok megfigyelő szerint Orbán Viktor konzervatív nemzeti és euroszkeptikus fordulatot hajt végre Magyarországon, majd német precizitással teszi fel további kérdéseit. Válaszának lényegét Orbán Viktor saját honlapján is közzé tette, bizonyára azért, mert fontosnak tartja. „Amikor Kertész Imre megkapta a Nobel-díjat, levelet váltottunk”, mondta, majd így folytatta: „Válaszát azon értékes kéziratok között őrzöm, amelyek birtokomban vannak. Kertészt Magyarországon gyakran támadják. Remélem, hogy ismét megtalálja majd azt az alkotói nyugalmat, amelyre az íráshoz szüksége van”. Ezek a szavak semmiképpen sincsenek összhangban azokkal a sértő, gyakorta minősíthetetlen jelzőkkel, melyekkel a jobboldali sajtó illeti a Nobel-díjas írót. Ennek apropóján jut eszembe, hogy hajthatatlan ellenfeleivel valahogy megbirkózik Orbán, de mi védi meg a híveitől.

A népképviselők rendelkeztek, miközben feljajdult az alkotmány. Újra győztek a multifunkcik. A képviselők gondtalanul sütkérezhetnek a görög tengerparton. Nem is vártam mást, miután aki egyszer belekóstol a hatalomba, az mind többet követel belőle. Akik több tisztségért sóvárog, az még nagyobb hatalomra vágyik. Van rá példa bőven a mi kis magyar közösségünkben is. Hátha a mediterrán napfény meg szellem, jobb belátásra bírja képviselőinket? Van rá esély, mert állítólag a görög konyha frissíti a lelket, a görög bor pedig serkenti a szellemet. A parlamenti vitában bántotta a fülemet, hogy ezt a morbid törvényt, a Vajdaságra való hivatkozással hozták meg, úgymond, a Vajdasági képviselők miatt szavaztak a multifunkcik privilégiumára, mivelhogy, a vajdasági nép öltötte rájuk a dupla stallumot – bizonygatták. Igen, a párt meg a náció választotta őket, csakhogy a nép bölcsebb volt, mint a párt, mert csak egy stallumot adományozott nekik. Ezzel nem illik visszaélni, és mohón, rögtön legalább kettőt követelni. Nem ildomos. Különben is, az autonómia híveként vallom, hogy az autonómia akkor lesz kívánatos meg megbecsült, ha precedens értékű, példát mutat a demokratikus kultúra ápolásában (is). A belügy ízesítésével kutyult joghurt, mármint a joghurt forradalom, azért hömpölygött oly gátlástalanul a vajdasági rónán, mert egy rigid tartományi hatalommal került szembe, amelyről még Ljubljanában is az a hír járta, hogy a legdogmatikusabb. Lehet, hogy a brutális erőszak az ország legdemokratikusabb vezetőségét is megbuktatta volna, der akkor legalább méltósággal bukott volna meg. Számomra az autonómia a demokrácia édestestvére. Nincs demokrácia önállóan gondolkodó, szabad, független ember nélkül. Nem létezik olyan hiteles demokrácia, amely ne ismerné el a területi illetve a kisebbségi autonómiákat. Ezért olyan vajdasági autonómiában gondolkodom, amelynek láttán a niši vagy a kragujeváci polgár is azt mondja, ne inzultáljátok a Vajdaságot, mert szükség van rá, ha másért nem akkor a viszonyítási alap miatt. Időnként azt hittem, hogy képesek vagyunk felismerni a lehetőséget, ám a magnetikus tisztségek szirénhangjai vékony jégre csalogatták a vajdasági politikusok többségét, akiknek ez esetben úgy kellett volna viselkedni, mint Odüsszeusznak, aki emberei fülét viasszal tömette be, saját magát pedig az árbochoz kötöztette, nehogy a szirének megigézzék őket, és áldozataikká váljak. Kínok közepette, a köteleket tépdesve hallgatta a hableányok bűbájos énekét. A kötelek kitartottak, köszönve, megmenekült végzetes csábításuktól. Sajnos, Homérosz eposza, nem volt képviselőink keze ügyében. Gyanítom, hogy a parlament könyvtárából is hiányzik. Talán van még remény! Hátha az ősi Hellasz kisugárzása, a mediterrán nyár hatása – amelyről Camus oly megdöbbentő képet festetet – elmélyíti a Földközi tenger hullámaiban lubickoló képviselők ógörög kultúráját. Ezúttal, arra a népképviselőre gondolok, aki Platonhoz „méltó” elmésséggel védelmezte a multifunkcikat, akit a bulvársajtó csak úgy egyszerűen Palmának nevez.

Hogyan kell lelkes és buta magyarokat nevelni?

Időnként előveszem Tamási Áron Ábel-regényeit, hogy könnyebben szabaduljak azoktól a közhelyektől, amelyekkel a mai kisebbségi embert ábrázolják versben, prózában főképp – politikai beszédekben. Szenvelgés, áldozati szerep, örökös harc – a biztonságos kuckóban. Kockázat nélküli vakmerőség. Hősködés –lehetőleg, csak egymás között. Esetleg a pesti páholyok előtt suttogjuk a krausi átkokat Szerbia fejére. Tamási Áront senki sem vádolhatja azzal, hogy nem ismeri a népet; az ő Ábelje a székely néplélek szimbolikus figurája. Akik a kisebbségi irodalom mibenlétéről gondolkodnak, azok semmiképpen sem kerülhetik meg, Ábelt, aki nem átall említést tenni a „magyar vezetőségről”. A főhős ugyanis segíteni kíván régi ismerősén Kerekesen, akit elvezet a magyar vezetőség irodájába. Álszakállal persze, mert előző nap a borbélynál „zsidó fejet” csináltatott magának. A magyar vezérkar éppen tanácskozik. Egy bőrdíványon és három bőrszéken foglaltak helyet az urak és értekeztek. A bácskai újságírói szleng szerint: „cselekedtek”. Az elnök monumentális íróasztala mögött trónolt. Az eminencia színe előtt, Ábel haptákba vágta magát, elénekelte a Himnuszt, majd magyarázni kezdte, hogy Kerekes úrnak hála, ő a „szegény, kicsi zsidó sem tud kifogyni a magyar nemzet szeretetéből”. Külön méltatta a magyar vezetők érdemeit, gyümölcsöző munkásságuk eredményeit, melynek köszönve a vidéken élő magyar nép a legvallásosabb és a leghazafiasabb az összes népek között, majd újra Kerekes úr erényeit domborította ki és távozott az irodából. Kerekes maradt. Kisvártatva újból összefutottak. Kerekes boldogan újságolta, hogy alkalmazták. Azt is elárulta, hogy a magyar vezetők Ábelt „lelkes és buta zsidónak” nevezték, akit azzal a feladattal bízták meg, hogy teremtsen a magyarokból olyan buta és lelkes embereket, mint amilyennek Ábel megjátszotta magát. Konzultált fiatal barátjával, hogyan csinálja. „Hát úgy, hogy hazudjék jónagyokat, s ebben gyakorolja magát egészen addig, amíg maga is elhisz mindent” – válaszolta Ábel tömören. Tamásinak Áronnak tehát megvolt a véleménye a „magyar vezetőkről”, akik hazugsággal és demagógiával akartak a magyarokból „lelkes és buta” embereket faragni. Ám, ez addig sikerül is nekik, amíg maguk is elhiszik saját hazugságaikat – figyelmeztet a hallhatatlan erdélyi magyar író.  Érdemi tanácsok. De mi lesz azokkal a magyar vezetőkkel, akiknek nem sikerül elhinni saját hazugságaikat? Erre még bölcs Ábelünk sem tudott választ adni.

Igen vagy nem?

Rodoljub Šabić, szerbiai ombudsman megismételte, miszerint a kisebbségi nemzeti tanácsok választásakor törvénysértések adódtak. Egyebek mellett történt, hogy „különféle aktivisták” írták össze a polgárok adatait. A Magyar Nemzeti Tanács nem cáfolja az állítást, ami igen sajnálatos, hiszen a testületnek – többek között – egyházi méltóságok is tagjai, és rendkívül rossz fényt vet nem csak személyükre, hanem az egyházra is, ha elmarad kérdésben kompetens személy állításának cáfolata. A dilemma tehát adott. Állhírek terjesztése miatt vagy Šabićot kell perbe fogni, mert ezzel kompromittálja a nemzeti tanácsot, vagy pedig a törvénysértőket kell megbüntetni.

Buli és elitkultúra

Jankovics Marcell a Nemzeti Kulturális Alap új elnöke, a széles alapokon nyugvó magas kultúrát támogatná. Ennek nevében az Alap elsősorban az eredeti alkotótevékenységet, majd a kultúra megőrzését és terjesztését, végül pedig a fesztiválokat dotálná. A fontossági sorrend logikus, másként el sem lehet képzelni, hiszen a kezdete és a vége az is az eredeti alkotótevékenység. Egészen pontosan az elitkultúra! Ki kell(ene) mondani végre: elitkultúra nélkül a középosztály kultúrája sem létezhet. Egykoron a népi írók színvonalas szabadegyetemeket, népfőiskolákat szerettek volna létrehozni, az elitkultúrát képviselték és terjesztették, a maiak pedig úgy viselkednek, mint a tömegkultúra messiásai. Annak a kommerciális tömegkultúrának, amit ma a népnek adagolnak, semmi köze a nemzethez, az értékekhez. Európa szerte az állam(ok), a magas kultúrát támogatják, a kommerciális kultúrát pedig a piacra utalja. A tömegkultúra söntésén mindenféle portéka kirakható, hiszen az is olyan piactér, mint a többi. Akinek van hozzá kedve meg pénze, vásároljon! Remélhetőleg az elvet, amit Jankovics Maecell meghirdetett, a Szülőföld Alap is érvényesíteni fogja, esetleg levonja a konzekvenciát és rádöbben arra, hogy nem bulik szervezésével kezdődik a magas kultúra gyakorlása. Az elsődleges alkotótevékenység a legfontosabb, a különböző „tanácskozások”, „fesztiválok” csak ez után következnek. Ápoljuk-e vagy sorvasztjuk elitkultúránkat, ez itt a kérdés. Végre be kell látni, hogy nem az anyaországi rock zenekarok fellépéseivel őrizzük a nemzeti identitást, még akkor sem, ha ezt marketing célokra gyakorta kisajátítják.

Családi Kör, 2010. augusztus 12.