Gladiátorok és verőlegények
Szegények és gazdagok
2010. február
Gladiátorok és verőlegények
1988-ban, a Levél szerb barátomhoz című esszémben (megjelent a Hontalan esszék c. kötetben) arról írtam, hogy jobb híján, csak a sivatagba menekülhetünk, mert beköszöntött a gladiátok kora. Így fogalmaztam akkor, ám az utóbbi években tapasztalom, hogy némileg változott a helyzet. A gladiátorok kifulladtak, miután felbomlottak a tömegmozgósító nagy ideológiák. A nacionalizmus is relativizálódott, ugyanis a nagy nacionalista retorika felaprózódott, miközben kisebb illetőleg nagyobb csoportok küzdenek az elsőbbségért. A Nagy Ellenség, a kommunizmus eltűnésével, a nyolcvanas vagy a kilencvenes évek elején reneszánszát élő antitotalitárius liberalizmus, éltető talaj nélkül maradt. Szerbiában nem jött létre jobboldali konzervativizmus, az officiális baloldal, (amelyről már 68-ban, az új baloldalról szóló esszémben azt írtam, hogy szklerózisban szenved) a posztkommunista rendszerekben, hosszú időre elvesztette identitását. A szó legszorosabb értelmében vett baloldal manapság csak a Nyugaton van. A közélet fragmentalizálódott. Nem versengnek egymással nagy eszmék, nem állnak egymással szemben különböző értékrendet megtestesítő csoportok. Tehát nincsenek többé mértékadó negatív vagy pozitív hősök. A nacionalizmus az utcán hömpölyög. Nincsenek többé „hősei”, a pőre hatalmi harc eszközévé vált, amelynek haszonélvezői az ügyes maffiózók és a mindennapi „huligánok”. A közéletben is inkább a verőlegények flangálnak. Ügyes intrikusok, szemfüles „kereskedők”, kisebb-nagyobb pozíciókért harcoló klikkek seftelnek vele. Ez a szellem uralkodik a médiumokban is. Mostanában alig lehet különbséget tenni, a komolynak nevezett hiteles sajtó és a pletykalapok között, mert az értékhatárok elmosódtak. Az utcai értékrend tükörképe az élet minden területén manifesztálódik.
Magyar újpogányság
Az magyarországi Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, amelyet a magyar püspöki kar, a Fidesz továbbá a KDNP pártalapítványa támogat, harcot hirdetett a magyar újpoganyság ellen, mert, mint bejelentették, a politikai radikalizmusban testet öltő újpogányságnak erős a magyarellenes vetülete. Osztie Zoltán, teológiai tanár és plébános, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének elnöke nem is rejtette véka alá, hogy az újpogányságot a Jobbik testesíti meg. „Vona Gábor és társai nagyon rossz irányba indultak, olyan irányba, amellyel a keresztény értelmiségiek nem vállalnak közösséget”, nyilatkozta Osztie Zoltán. Ez a nyilatkozat a nyugati szellemi és politikai életre emlékeztet, ahol leginkább a jobbközép határolja el magát legkeményebben a szélsőjobbtól. Kelet-Közép-Európában és a Balkánon azonban ritkán akad ilyesmire példa.
A halál megsemmisülése
„Az utolsó ellenségként a halál semmisül meg, hiszen „mindent lába alá vetett”.((Pál I. levele a korintusbeliekhez, 15, 27). Alig olvastam életemben kísértetiesebb mondatot ennél, a halál megsemmisüléséről szólónál, annál is inkább, mert kimondani is nehéz, hogy ez velünk születik, bennünk él, amit csak nyomasztó álmainkban veszünk tudomásul, aztán meg rezignált ébrenlétünkben mímeljük, hogy megfeledkeztünk róla. Éjfél körül William Blake-et olvasok, Pál mondata mellett olyanok ezek a versek, mint a morfiuminjekció.
Hétköznapi történelem
A lakásomhoz közeli Maxi újvidéki szupermarket előtt találkoztam az Exterritórium című könyvem egyik mellékszereplőjével. Az idős asszony Milka csokoládét szorongatott a kezében. A vejét várta, akivel nyolc évvel ezelőtt (tíz évig tartó harag után) kibékült. A kilencvenes évek elején amiatt szakadt meg közöttük a kapcsolat, mert vő horvát nemzetiségű volt. Az anyós szent meggyőződése volt akkor, hogy a horvátok a szerbek ádáz ellenségei. Leakasztotta a tisztaszoba falán függő keretezett Tito fotót és Slobodan Milošević poszterre cserélte fel. Megboldogult férje ugyanis fiatal korában csatlakozott a partizánokhoz, de a háború befejezése után visszavonult a közélettől, 1952-ben kimaradt a pártból is, amelynek hűséges tagja volt, azonban Tito elnök keretes fotóját ereklyeként a tisztaszoba falán őrizte. Az özvegy nyilván férje iránti tiszteletből a helyén hagyta a fényképet, mindaddig, amíg 1990 után a szomszédok azt kezdték terjeszteni róla, hogy megrögzött komcsi, ami aztán mélységesen felháborította, hisz akkor már Miloševićért rajongott. Dilemmája csak abból adódott, hogy vajon mit szólna a férje, ugyan megbocsátja-e neki ott a túlvilágon, hogy Milošević poszterére cserélte fel Tito elnök fényképét? Halottnak halott, élőnek élő a barátja, vigasztalódott. Egy magányos özvegyasszony ne az emlékeivel vívódjon, hanem a mának éljen. Miért búslakodjon? Egy időre úgy érezte, hogy újjászületett, a vezérnek minden nyilatkozatát elragadtatással hallgatta. Véleményét nem rejtette véka alá az utcában. Lelkesedett Milosevicért. Néhány év múlva azonban kiábrándult az elnökből. Csalódása jeléül, először is leakasztotta a posztert. Kedvetlenül szemlélte az üres falat, a képkeret helyén világító fehér téglalapot. Míg egyszeriben mentőötlete nem támadt: kirakta Aleksandar trónörökös fotóját. A király – mégiscsak király, gondolta. Szorgalmasan törölgette a keretről a port, fényesítette az üveget, ám egy napon ráébredt – mesélte a szupermarket előtt, a Milka csokoládéval a kezében – hogy, nem ér ez az ég-világon semmit. Leszedte az uralkodó kerete fotóját is. Nem oda való – jegyezte meg. Azért, be kell vallani, hogy nem mindegy, az üres falat bámulni, pláne, hogy az ember tekintete mindig oda téved – mondta tétova hanghordozással. Így hangzott az egyszerű asszony hétköznapi története. Sokan megmosolyoghatják, azonban, mégsem olyan egyszerű ez a história. Gyakorta van olyan érzésem, hogy az egész társadalom ezt az üres szürke falat bámulja. Valamit keres, valamire vár, de igazából nincs tisztában vele, azaz nem tudja, hogy mit és mire.
Rejtezkedő történelem
A korán elhunyt Slobodan Inićet úgy ismeri a szerbiai közvélemény, mint az ellenzék korán elhunyt nagy ígéretét. Ezért érdemes újra fellapozni a Put u bespuće című könyvét (1995), amely az Ivan Stambolićtyal készült hosszú interjúját tartalmazza. Inićről tudni kell, hogy a Demokrata Párt alapító tagja volt, azonban a kezdet-kezdetén kilépett a pártból, mert nem fogadta el – mint ahogy Latinka Perović írta az in memoriamban – a pártnak az antikommunizmusba oltott nacionalizmusát. Kilépésének oka nyilvánvalóvá válik az alapítók névsora láttán is. Ugyanis, 1989. november 11-én, Inić mellett az alapítók között volt: Dragoljub Mićunović, Kosta Čavoški, Vojislav Koštunica, Zoran Đinđić, Borislav Pekić, Milovan Danojlić, Vladimir Gligorov, Radoslav Stojanović, Miodrag Perišić, Gojko Đogo, Dušan Vukajlović és Marko Janković. Tarkább névsort ennél el sem lehet képzelni, ami azért nem meglepő, mivel pontosan tükrözi az akkori időket. Az sem véletlen hogy Inić a pártból való kilépése után Ivan Stambolićtyal készített egy egész kötetet kitevő interjút, amelyben Stambolić egyebek mellett elmondja a Miloševićtyel való konfliktusának a történetét. Stambolić szerint Milošević a kezdetben unitarista Jugoszláviában gondolkodott, tehát nem akarta megdönteni Jugoszláviát. Jugoszlávia szétverését Dobrica Ćosić hirdette, Milošević pedig csak a berlini fal ledöntése után fogadta el a Nagy-Szerbiára igényt tartó szerb szeparatizmust. Igaz, Milosevic már előzőleg javasolta Stambolićnak, hogy kössön szövetséget Dobrica Ćosićtyal. „Csak ebben az esetben válhatsz a szerb nemzet igazi vezérévé”, tette hozzá. Stambolić elutasította ezt az ajánlatot, Milošević viszont megvalósította. Nem véletlen tehát, hogy Milošević, amikor szorult helyzetbe került, Dobrica Ćosićot hívta segítségül, és a szocialisták bizalmat szavaztak a Ćosić-Panić kormánynak. Ami döntő cselekedett volt, hiszen nélkülük nem is alakulhatott volna meg. Persze, Milošević miután megerősítette a hatalmát, szélnek eresztette ezt a kormányt, és fölényesen megnyerte a választásokat Panićtyal szemben. Az utak elváltak. A szocialisták bizalmatlanságot szavaztak Panić kormányának, Stambolićot pedig Milošević titkosrendőrsége elrabolta, meggyilkolta és egy fruška-gorai meszesgödörbe vetette. Ez a meghatározó különbség Dobrica Ćosić és Ivan Stambolić között, s ez a különbség ma is fel-felbukkan különböző vitákban, amelyekben sokan Ćosićot Milošević ellenfelének nevezik. Taktikai kérdésekben tényleg ellenfelek voltak, de a lényeges nemzeti kérdésekben azonos elveket vallottak. Érthető tehát, hogy Koštunica is a legnagyobb tisztelettel ejti ki Dobrica Ćosić nevét.
Camus, a kortársunk
Camus, a pestis korának nevezi azt az időt, amikor egyetlenegy történet sem szól az egyéni sorsokról, csak a kollektív történetek uralkodnak benne, mivel a pestisben szenvedők csak egyetlen érzelemben osztoznak. És a pestis azokra támad, akik csoportosan élnek. Bár egységet hirdet, mégis megtöri a hagyományos összetartozást és az egyént, magányba tereli. A kollektivizmus pestise valóban szétveri a közösséget. Camus regénye manapság is tanulságos, sokat mondó mű. Egyre inkább kiderül, hogy Camus a kortársunk.
A szorongásról
Nem ismeri a félelmet, mert soha sem nézett szembe a veszéllyel. Sok ilyen hőst ismerek. Azt akarom ezzel mondani, hogy a szorongás erősíti a jellemet.
Az új osztály
Szerbiában is lezárul a rendszerváltás az új évezred első évtizedében. Befejeződött a tulajdonviszonyok átalakítása. Nem a neoliberális piac volt a mértékadó, mint Magyarországon vagy Csehországban, hanem az etnocentrikus állam. Kialakult az új szociális hierarchia, amely még itt-ott módosulhat, szerintem azonban végérvényesen eldőlt, hogy a következő évtizedekben kik lesznek a gazdagok, és kik a szegények. Ugyanez játszódott le a magyar kisebbségi közösségben is. Létrejött az új osztály.
Családi Kör, 2010. február 25 2010. februárGladiátorok és verőlegények
1988-ban, a Levél szerb barátomhoz című esszémben (megjelent a Hontalan esszék c. kötetben) arról írtam, hogy jobb híján, csak a sivatagba menekülhetünk, mert beköszöntött a gladiátok kora. Így fogalmaztam akkor, ám az utóbbi években tapasztalom, hogy némileg változott a helyzet. A gladiátorok kifulladtak, miután felbomlottak a tömegmozgósító nagy ideológiák. A nacionalizmus is relativizálódott, ugyanis a nagy nacionalista retorika felaprózódott, miközben kisebb illetőleg nagyobb csoportok küzdenek az elsőbbségért. A Nagy Ellenség, a kommunizmus eltűnésével, a nyolcvanas vagy a kilencvenes évek elején reneszánszát élő antitotalitárius liberalizmus, éltető talaj nélkül maradt. Szerbiában nem jött létre jobboldali konzervativizmus, az officiális baloldal, (amelyről már 68-ban, az új baloldalról szóló esszémben azt írtam, hogy szklerózisban szenved) a posztkommunista rendszerekben, hosszú időre elvesztette identitását. A szó legszorosabb értelmében vett baloldal manapság csak a Nyugaton van. A közélet fragmentalizálódott. Nem versengnek egymással nagy eszmék, nem állnak egymással szemben különböző értékrendet megtestesítő csoportok. Tehát nincsenek többé mértékadó negatív vagy pozitív hősök. A nacionalizmus az utcán hömpölyög. Nincsenek többé „hősei”, a pőre hatalmi harc eszközévé vált, amelynek haszonélvezői az ügyes maffiózók és a mindennapi „huligánok”. A közéletben is inkább a verőlegények flangálnak. Ügyes intrikusok, szemfüles „kereskedők”, kisebb-nagyobb pozíciókért harcoló klikkek seftelnek vele. Ez a szellem uralkodik a médiumokban is. Mostanában alig lehet különbséget tenni, a komolynak nevezett hiteles sajtó és a pletykalapok között, mert az értékhatárok elmosódtak. Az utcai értékrend tükörképe az élet minden területén manifesztálódik.
Magyar újpogányság
Az magyarországi Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, amelyet a magyar püspöki kar, a Fidesz továbbá a KDNP pártalapítványa támogat, harcot hirdetett a magyar újpoganyság ellen, mert, mint bejelentették, a politikai radikalizmusban testet öltő újpogányságnak erős a magyarellenes vetülete. Osztie Zoltán, teológiai tanár és plébános, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének elnöke nem is rejtette véka alá, hogy az újpogányságot a Jobbik testesíti meg. „Vona Gábor és társai nagyon rossz irányba indultak, olyan irányba, amellyel a keresztény értelmiségiek nem vállalnak közösséget”, nyilatkozta Osztie Zoltán. Ez a nyilatkozat a nyugati szellemi és politikai életre emlékeztet, ahol leginkább a jobbközép határolja el magát legkeményebben a szélsőjobbtól. Kelet-Közép-Európában és a Balkánon azonban ritkán akad ilyesmire példa.
A halál megsemmisülése
„Az utolsó ellenségként a halál semmisül meg, hiszen „mindent lába alá vetett”.((Pál I. levele a korintusbeliekhez, 15, 27). Alig olvastam életemben kísértetiesebb mondatot ennél, a halál megsemmisüléséről szólónál, annál is inkább, mert kimondani is nehéz, hogy ez velünk születik, bennünk él, amit csak nyomasztó álmainkban veszünk tudomásul, aztán meg rezignált ébrenlétünkben mímeljük, hogy megfeledkeztünk róla. Éjfél körül William Blake-et olvasok, Pál mondata mellett olyanok ezek a versek, mint a morfiuminjekció.
Hétköznapi történelem
A lakásomhoz közeli Maxi újvidéki szupermarket előtt találkoztam az Exterritórium című könyvem egyik mellékszereplőjével. Az idős asszony Milka csokoládét szorongatott a kezében. A vejét várta, akivel nyolc évvel ezelőtt (tíz évig tartó harag után) kibékült. A kilencvenes évek elején amiatt szakadt meg közöttük a kapcsolat, mert vő horvát nemzetiségű volt. Az anyós szent meggyőződése volt akkor, hogy a horvátok a szerbek ádáz ellenségei. Leakasztotta a tisztaszoba falán függő keretezett Tito fotót és Slobodan Milošević poszterre cserélte fel. Megboldogult férje ugyanis fiatal korában csatlakozott a partizánokhoz, de a háború befejezése után visszavonult a közélettől, 1952-ben kimaradt a pártból is, amelynek hűséges tagja volt, azonban Tito elnök keretes fotóját ereklyeként a tisztaszoba falán őrizte. Az özvegy nyilván férje iránti tiszteletből a helyén hagyta a fényképet, mindaddig, amíg 1990 után a szomszédok azt kezdték terjeszteni róla, hogy megrögzött komcsi, ami aztán mélységesen felháborította, hisz akkor már Miloševićért rajongott. Dilemmája csak abból adódott, hogy vajon mit szólna a férje, ugyan megbocsátja-e neki ott a túlvilágon, hogy Milošević poszterére cserélte fel Tito elnök fényképét? Halottnak halott, élőnek élő a barátja, vigasztalódott. Egy magányos özvegyasszony ne az emlékeivel vívódjon, hanem a mának éljen. Miért búslakodjon? Egy időre úgy érezte, hogy újjászületett, a vezérnek minden nyilatkozatát elragadtatással hallgatta. Véleményét nem rejtette véka alá az utcában. Lelkesedett Milosevicért. Néhány év múlva azonban kiábrándult az elnökből. Csalódása jeléül, először is leakasztotta a posztert. Kedvetlenül szemlélte az üres falat, a képkeret helyén világító fehér téglalapot. Míg egyszeriben mentőötlete nem támadt: kirakta Aleksandar trónörökös fotóját. A király – mégiscsak király, gondolta. Szorgalmasan törölgette a keretről a port, fényesítette az üveget, ám egy napon ráébredt – mesélte a szupermarket előtt, a Milka csokoládéval a kezében – hogy, nem ér ez az ég-világon semmit. Leszedte az uralkodó kerete fotóját is. Nem oda való – jegyezte meg. Azért, be kell vallani, hogy nem mindegy, az üres falat bámulni, pláne, hogy az ember tekintete mindig oda téved – mondta tétova hanghordozással. Így hangzott az egyszerű asszony hétköznapi története. Sokan megmosolyoghatják, azonban, mégsem olyan egyszerű ez a história. Gyakorta van olyan érzésem, hogy az egész társadalom ezt az üres szürke falat bámulja. Valamit keres, valamire vár, de igazából nincs tisztában vele, azaz nem tudja, hogy mit és mire.
Rejtezkedő történelem
A korán elhunyt Slobodan Inićet úgy ismeri a szerbiai közvélemény, mint az ellenzék korán elhunyt nagy ígéretét. Ezért érdemes újra fellapozni a Put u bespuće című könyvét (1995), amely az Ivan Stambolićtyal készült hosszú interjúját tartalmazza. Inićről tudni kell, hogy a Demokrata Párt alapító tagja volt, azonban a kezdet-kezdetén kilépett a pártból, mert nem fogadta el – mint ahogy Latinka Perović írta az in memoriamban – a pártnak az antikommunizmusba oltott nacionalizmusát. Kilépésének oka nyilvánvalóvá válik az alapítók névsora láttán is. Ugyanis, 1989. november 11-én, Inić mellett az alapítók között volt: Dragoljub Mićunović, Kosta Čavoški, Vojislav Koštunica, Zoran Đinđić, Borislav Pekić, Milovan Danojlić, Vladimir Gligorov, Radoslav Stojanović, Miodrag Perišić, Gojko Đogo, Dušan Vukajlović és Marko Janković. Tarkább névsort ennél el sem lehet képzelni, ami azért nem meglepő, mivel pontosan tükrözi az akkori időket. Az sem véletlen hogy Inić a pártból való kilépése után Ivan Stambolićtyal készített egy egész kötetet kitevő interjút, amelyben Stambolić egyebek mellett elmondja a Miloševićtyel való konfliktusának a történetét. Stambolić szerint Milošević a kezdetben unitarista Jugoszláviában gondolkodott, tehát nem akarta megdönteni Jugoszláviát. Jugoszlávia szétverését Dobrica Ćosić hirdette, Milošević pedig csak a berlini fal ledöntése után fogadta el a Nagy-Szerbiára igényt tartó szerb szeparatizmust. Igaz, Milosevic már előzőleg javasolta Stambolićnak, hogy kössön szövetséget Dobrica Ćosićtyal. „Csak ebben az esetben válhatsz a szerb nemzet igazi vezérévé”, tette hozzá. Stambolić elutasította ezt az ajánlatot, Milošević viszont megvalósította. Nem véletlen tehát, hogy Milošević, amikor szorult helyzetbe került, Dobrica Ćosićot hívta segítségül, és a szocialisták bizalmat szavaztak a Ćosić-Panić kormánynak. Ami döntő cselekedett volt, hiszen nélkülük nem is alakulhatott volna meg. Persze, Milošević miután megerősítette a hatalmát, szélnek eresztette ezt a kormányt, és fölényesen megnyerte a választásokat Panićtyal szemben. Az utak elváltak. A szocialisták bizalmatlanságot szavaztak Panić kormányának, Stambolićot pedig Milošević titkosrendőrsége elrabolta, meggyilkolta és egy fruška-gorai meszesgödörbe vetette. Ez a meghatározó különbség Dobrica Ćosić és Ivan Stambolić között, s ez a különbség ma is fel-felbukkan különböző vitákban, amelyekben sokan Ćosićot Milošević ellenfelének nevezik. Taktikai kérdésekben tényleg ellenfelek voltak, de a lényeges nemzeti kérdésekben azonos elveket vallottak. Érthető tehát, hogy Koštunica is a legnagyobb tisztelettel ejti ki Dobrica Ćosić nevét.
Camus, a kortársunk
Camus, a pestis korának nevezi azt az időt, amikor egyetlenegy történet sem szól az egyéni sorsokról, csak a kollektív történetek uralkodnak benne, mivel a pestisben szenvedők csak egyetlen érzelemben osztoznak. És a pestis azokra támad, akik csoportosan élnek. Bár egységet hirdet, mégis megtöri a hagyományos összetartozást és az egyént, magányba tereli. A kollektivizmus pestise valóban szétveri a közösséget. Camus regénye manapság is tanulságos, sokat mondó mű. Egyre inkább kiderül, hogy Camus a kortársunk.
A szorongásról
Nem ismeri a félelmet, mert soha sem nézett szembe a veszéllyel. Sok ilyen hőst ismerek. Azt akarom ezzel mondani, hogy a szorongás erősíti a jellemet.
Az új osztály
Szerbiában is lezárul a rendszerváltás az új évezred első évtizedében. Befejeződött a tulajdonviszonyok átalakítása. Nem a neoliberális piac volt a mértékadó, mint Magyarországon vagy Csehországban, hanem az etnocentrikus állam. Kialakult az új szociális hierarchia, amely még itt-ott módosulhat, szerintem azonban végérvényesen eldőlt, hogy a következő évtizedekben kik lesznek a gazdagok, és kik a szegények. Ugyanez játszódott le a magyar kisebbségi közösségben is. Létrejött az új osztály.
Családi Kör, 2010. február 25.
1988-ban, a Levél szerb barátomhoz című esszémben (megjelent a Hontalan esszék c. kötetben) arról írtam, hogy jobb híján, csak a sivatagba menekülhetünk, mert beköszöntött a gladiátok kora. Így fogalmaztam akkor, ám az utóbbi években tapasztalom, hogy némileg változott a helyzet. A gladiátorok kifulladtak, miután felbomlottak a tömegmozgósító nagy ideológiák. A nacionalizmus is relativizálódott, ugyanis a nagy nacionalista retorika felaprózódott, miközben kisebb illetőleg nagyobb csoportok küzdenek az elsőbbségért. A Nagy Ellenség, a kommunizmus eltűnésével, a nyolcvanas vagy a kilencvenes évek elején reneszánszát élő antitotalitárius liberalizmus, éltető talaj nélkül maradt. Szerbiában nem jött létre jobboldali konzervativizmus, az officiális baloldal, (amelyről már 68-ban, az új baloldalról szóló esszémben azt írtam, hogy szklerózisban szenved) a posztkommunista rendszerekben, hosszú időre elvesztette identitását. A szó legszorosabb értelmében vett baloldal manapság csak a Nyugaton van. A közélet fragmentalizálódott. Nem versengnek egymással nagy eszmék, nem állnak egymással szemben különböző értékrendet megtestesítő csoportok. Tehát nincsenek többé mértékadó negatív vagy pozitív hősök. A nacionalizmus az utcán hömpölyög. Nincsenek többé „hősei”, a pőre hatalmi harc eszközévé vált, amelynek haszonélvezői az ügyes maffiózók és a mindennapi „huligánok”. A közéletben is inkább a verőlegények flangálnak. Ügyes intrikusok, szemfüles „kereskedők”, kisebb-nagyobb pozíciókért harcoló klikkek seftelnek vele. Ez a szellem uralkodik a médiumokban is. Mostanában alig lehet különbséget tenni, a komolynak nevezett hiteles sajtó és a pletykalapok között, mert az értékhatárok elmosódtak. Az utcai értékrend tükörképe az élet minden területén manifesztálódik.
Magyar újpogányság
Az magyarországi Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, amelyet a magyar püspöki kar, a Fidesz továbbá a KDNP pártalapítványa támogat, harcot hirdetett a magyar újpoganyság ellen, mert, mint bejelentették, a politikai radikalizmusban testet öltő újpogányságnak erős a magyarellenes vetülete. Osztie Zoltán, teológiai tanár és plébános, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének elnöke nem is rejtette véka alá, hogy az újpogányságot a Jobbik testesíti meg. „Vona Gábor és társai nagyon rossz irányba indultak, olyan irányba, amellyel a keresztény értelmiségiek nem vállalnak közösséget”, nyilatkozta Osztie Zoltán. Ez a nyilatkozat a nyugati szellemi és politikai életre emlékeztet, ahol leginkább a jobbközép határolja el magát legkeményebben a szélsőjobbtól. Kelet-Közép-Európában és a Balkánon azonban ritkán akad ilyesmire példa.
A halál megsemmisülése
„Az utolsó ellenségként a halál semmisül meg, hiszen „mindent lába alá vetett”.((Pál I. levele a korintusbeliekhez, 15, 27). Alig olvastam életemben kísértetiesebb mondatot ennél, a halál megsemmisüléséről szólónál, annál is inkább, mert kimondani is nehéz, hogy ez velünk születik, bennünk él, amit csak nyomasztó álmainkban veszünk tudomásul, aztán meg rezignált ébrenlétünkben mímeljük, hogy megfeledkeztünk róla. Éjfél körül William Blake-et olvasok, Pál mondata mellett olyanok ezek a versek, mint a morfiuminjekció.
Hétköznapi történelem
A lakásomhoz közeli Maxi újvidéki szupermarket előtt találkoztam az Exterritórium című könyvem egyik mellékszereplőjével. Az idős asszony Milka csokoládét szorongatott a kezében. A vejét várta, akivel nyolc évvel ezelőtt (tíz évig tartó harag után) kibékült. A kilencvenes évek elején amiatt szakadt meg közöttük a kapcsolat, mert vő horvát nemzetiségű volt. Az anyós szent meggyőződése volt akkor, hogy a horvátok a szerbek ádáz ellenségei. Leakasztotta a tisztaszoba falán függő keretezett Tito fotót és Slobodan Milošević poszterre cserélte fel. Megboldogult férje ugyanis fiatal korában csatlakozott a partizánokhoz, de a háború befejezése után visszavonult a közélettől, 1952-ben kimaradt a pártból is, amelynek hűséges tagja volt, azonban Tito elnök keretes fotóját ereklyeként a tisztaszoba falán őrizte. Az özvegy nyilván férje iránti tiszteletből a helyén hagyta a fényképet, mindaddig, amíg 1990 után a szomszédok azt kezdték terjeszteni róla, hogy megrögzött komcsi, ami aztán mélységesen felháborította, hisz akkor már Miloševićért rajongott. Dilemmája csak abból adódott, hogy vajon mit szólna a férje, ugyan megbocsátja-e neki ott a túlvilágon, hogy Milošević poszterére cserélte fel Tito elnök fényképét? Halottnak halott, élőnek élő a barátja, vigasztalódott. Egy magányos özvegyasszony ne az emlékeivel vívódjon, hanem a mának éljen. Miért búslakodjon? Egy időre úgy érezte, hogy újjászületett, a vezérnek minden nyilatkozatát elragadtatással hallgatta. Véleményét nem rejtette véka alá az utcában. Lelkesedett Milosevicért. Néhány év múlva azonban kiábrándult az elnökből. Csalódása jeléül, először is leakasztotta a posztert. Kedvetlenül szemlélte az üres falat, a képkeret helyén világító fehér téglalapot. Míg egyszeriben mentőötlete nem támadt: kirakta Aleksandar trónörökös fotóját. A király – mégiscsak király, gondolta. Szorgalmasan törölgette a keretről a port, fényesítette az üveget, ám egy napon ráébredt – mesélte a szupermarket előtt, a Milka csokoládéval a kezében – hogy, nem ér ez az ég-világon semmit. Leszedte az uralkodó kerete fotóját is. Nem oda való – jegyezte meg. Azért, be kell vallani, hogy nem mindegy, az üres falat bámulni, pláne, hogy az ember tekintete mindig oda téved – mondta tétova hanghordozással. Így hangzott az egyszerű asszony hétköznapi története. Sokan megmosolyoghatják, azonban, mégsem olyan egyszerű ez a história. Gyakorta van olyan érzésem, hogy az egész társadalom ezt az üres szürke falat bámulja. Valamit keres, valamire vár, de igazából nincs tisztában vele, azaz nem tudja, hogy mit és mire.
Rejtezkedő történelem
A korán elhunyt Slobodan Inićet úgy ismeri a szerbiai közvélemény, mint az ellenzék korán elhunyt nagy ígéretét. Ezért érdemes újra fellapozni a Put u bespuće című könyvét (1995), amely az Ivan Stambolićtyal készült hosszú interjúját tartalmazza. Inićről tudni kell, hogy a Demokrata Párt alapító tagja volt, azonban a kezdet-kezdetén kilépett a pártból, mert nem fogadta el – mint ahogy Latinka Perović írta az in memoriamban – a pártnak az antikommunizmusba oltott nacionalizmusát. Kilépésének oka nyilvánvalóvá válik az alapítók névsora láttán is. Ugyanis, 1989. november 11-én, Inić mellett az alapítók között volt: Dragoljub Mićunović, Kosta Čavoški, Vojislav Koštunica, Zoran Đinđić, Borislav Pekić, Milovan Danojlić, Vladimir Gligorov, Radoslav Stojanović, Miodrag Perišić, Gojko Đogo, Dušan Vukajlović és Marko Janković. Tarkább névsort ennél el sem lehet képzelni, ami azért nem meglepő, mivel pontosan tükrözi az akkori időket. Az sem véletlen hogy Inić a pártból való kilépése után Ivan Stambolićtyal készített egy egész kötetet kitevő interjút, amelyben Stambolić egyebek mellett elmondja a Miloševićtyel való konfliktusának a történetét. Stambolić szerint Milošević a kezdetben unitarista Jugoszláviában gondolkodott, tehát nem akarta megdönteni Jugoszláviát. Jugoszlávia szétverését Dobrica Ćosić hirdette, Milošević pedig csak a berlini fal ledöntése után fogadta el a Nagy-Szerbiára igényt tartó szerb szeparatizmust. Igaz, Milosevic már előzőleg javasolta Stambolićnak, hogy kössön szövetséget Dobrica Ćosićtyal. „Csak ebben az esetben válhatsz a szerb nemzet igazi vezérévé”, tette hozzá. Stambolić elutasította ezt az ajánlatot, Milošević viszont megvalósította. Nem véletlen tehát, hogy Milošević, amikor szorult helyzetbe került, Dobrica Ćosićot hívta segítségül, és a szocialisták bizalmat szavaztak a Ćosić-Panić kormánynak. Ami döntő cselekedett volt, hiszen nélkülük nem is alakulhatott volna meg. Persze, Milošević miután megerősítette a hatalmát, szélnek eresztette ezt a kormányt, és fölényesen megnyerte a választásokat Panićtyal szemben. Az utak elváltak. A szocialisták bizalmatlanságot szavaztak Panić kormányának, Stambolićot pedig Milošević titkosrendőrsége elrabolta, meggyilkolta és egy fruška-gorai meszesgödörbe vetette. Ez a meghatározó különbség Dobrica Ćosić és Ivan Stambolić között, s ez a különbség ma is fel-felbukkan különböző vitákban, amelyekben sokan Ćosićot Milošević ellenfelének nevezik. Taktikai kérdésekben tényleg ellenfelek voltak, de a lényeges nemzeti kérdésekben azonos elveket vallottak. Érthető tehát, hogy Koštunica is a legnagyobb tisztelettel ejti ki Dobrica Ćosić nevét.
Camus, a kortársunk
Camus, a pestis korának nevezi azt az időt, amikor egyetlenegy történet sem szól az egyéni sorsokról, csak a kollektív történetek uralkodnak benne, mivel a pestisben szenvedők csak egyetlen érzelemben osztoznak. És a pestis azokra támad, akik csoportosan élnek. Bár egységet hirdet, mégis megtöri a hagyományos összetartozást és az egyént, magányba tereli. A kollektivizmus pestise valóban szétveri a közösséget. Camus regénye manapság is tanulságos, sokat mondó mű. Egyre inkább kiderül, hogy Camus a kortársunk.
A szorongásról
Nem ismeri a félelmet, mert soha sem nézett szembe a veszéllyel. Sok ilyen hőst ismerek. Azt akarom ezzel mondani, hogy a szorongás erősíti a jellemet.
Az új osztály
Szerbiában is lezárul a rendszerváltás az új évezred első évtizedében. Befejeződött a tulajdonviszonyok átalakítása. Nem a neoliberális piac volt a mértékadó, mint Magyarországon vagy Csehországban, hanem az etnocentrikus állam. Kialakult az új szociális hierarchia, amely még itt-ott módosulhat, szerintem azonban végérvényesen eldőlt, hogy a következő évtizedekben kik lesznek a gazdagok, és kik a szegények. Ugyanez játszódott le a magyar kisebbségi közösségben is. Létrejött az új osztály.
Családi Kör, 2010. február 25.