Szabályok és törvények

Beköszöntöttek a melegebb napok. Végre nyugodtan üldögélhetek az újvidéki teraszokon, nézelődöm, aztán a lap-topom fölé hajolok, hogy leírjak néhány mondatot, melyek, lehet, soha sem látnak napvilágot. Menekülök az íróasztal mellől, menekülök az irodalomtól. Az utcán kezdtem, ott is kell végeznem. Az egyik sugárúti kávéház teraszán felidézem az egyik, 1999 májusában játszódott jelenetet. A magasban bombázók köröztek a város felett. „Gyakorta láttam a sugárúton, Utasi Csabát – írtam a számomra emlékezetes jelenetről – amint aktatáskáját cipelve baktatott, hogy órát tartson az újvidéki Magyar Tanszéken. Addig rendben lesz minden, gondoltam, magamban, amíg Utasi barátom előadásokat tart; a galiba akkor kezdődik, ha majd az órák elmaradnak. Az is igaz viszont, hogy sokan eltávoztak, köztük olyanok is, akik minduntalan ismételgették, hogy vészhelyzetben az írónak a népe mellett a helye.” Mindez ma sem vesztett időszerűségéből, hisz egyre hangosabbak azok, akik elhagyták a népüket, ami ugye emberileg érthető, hiszen a félelem mélyen emberi tulajdonság. Ám, az már kevésbé tolerálható, hogy most arra oktatnak másokat, hogyan kell hűséggel kitartani népük mellett. A hűségre gondolva kémlelem a tiszta kék eget, figyelem a sugárúti járókelőket, de nem tűnik fel a táskáját lóbáló Utasi Csaba. Némi aggodalommal telefonálok neki, felveszi a kagylót, és elmondja, hogy betegsége továbbra sem teszi lehetővé a sétákat. De nem csak személye hiányzik a sugárúton, hiányoznak az írásai is, különösen ma, amikor nagy szükség lenne rájuk, annál is inkább, mert az általa képviselt mérsékelt konzervativizmusra nagy szükség lenne szellemi életünkben. Sajnos, ez a legnagyobb paradoxonunk egyike:: a hagyomány óvatos és megfontolt ápolásának alig van hagyománya. A modernség kifulladt, a konzervativizmus hiányzik, csak a populizmusnak és a modernség mímelésének van ázsiója.

A kisebbségi honpolgárok bizakodnak, hogy az előzővel ellentétben, az új magyar kormány határozottabban áll ki a határon túli magyar kisebbségért. Nem alaptalan remény, amennyiben az első megnyilatkozások erélyesebb hangnemről tettek tanúbizonyságot. Kérdés azonban, hogy milyen lesz a folytatás. Egy biztos, ha a kisebbségi politikai elitek nem lesznek határozottabbak, akkor az új magyar kormány igyekezete hiábavaló lesz. Annál is inkább, mert Európában manapság, csekélyebb figyelmet szentelnek a kisebbségi kollektív jogoknak, mint egy-két évtizeddel ezelőtt. Időközben az érdeklődés másfelé terelődött. Az a liberális indítású emberjogi mozgalom, amely ezt a kérdést még, úgy-ahogy, fontosnak  tartotta, háttérbe szorult, miután előtérbe kerültek a nemzetállami érdekek. Ezt a tézist igazolja, a magyar-szlovák vita is, mikor is az európai diplomácia gondosan ügyelt a szlovák nemzetállami érdekek tiszteletben tartására. Vagy vegyünk egy másik példát. A 2009 júniusában megtartott választásokon a Fidesz-KDNP 14, az MSZP 4, a Jobbik 3, az MDF 1 képviselőt küldött az Európa Parlamentbe, tehát dominálnak a jövendő kormány képviselői, ám nekik sem sikerül a kérdést napirendre tűzni. Minden bizonnyal nem tőlük függ, annál is inkább, mert a nemzetállami érdekek kerültek előtérbe – főleg Kelet-Közép-Európában. Ezt a Nyugat tudomásul vette, s minek folytán paradox helyzet született: mivel a szabad, demokratikus választásokon mindegyik országban erősödnek a jobbközép nemzeti pártok, velük együtt pedig – ugyancsak demokratikus kontextusban – a szélsőjobboldal is. Ennek következtében azon országok, amelyeknek jelentős számú kisebbségük van, patthelyzetbe kerülnek. Saját értékrendjük köti meg a kezüket, ha pedig mégis megkérdőjelezik a hallgatólagosan elfogadott alkut, akkor szavuk legtöbbször pusztába kiáltott ige marad. Az európai politika kizárólag akkor lép közbe, ha a kisebbségi jogok brutális megszegésére kerül sor. Az európaiak óvatosságát az is táplálja, hogy a Nyugaton is erősödőben az idegengyűlölet. A jóléti állam megrendülése következményeképpen a választópolgárok egyre inkább kapaszkodnak a nemzetállamba, azzal a reménnyel, hogy az majd oltalmazza őket. A nemzetállami eszme tehát Európa szerte felértékelődött. Mivel a változások ritmusa felgyorsult, nehéz előrelátni, hogy mit hozz a következő érvtized. Egy lehetőség azonban egyre jobban kiviláglik: a globalizáció ellenében, egyre nagyobb szerepet kapnak a lokális kulturális értékrendek, és ezen a nyomvonalon haladva képesek a kisebbségi nemzeti közösségek jelt adni magukról Európában. Azt kell megjeleníteni, hogy európai kulturális értéket és örökséget képviselnek. A kisebbségi világban gyökerező kisebbségi kultúra egyszerre erősíti, de az európai szinten óvja is a kisebbséget. A politikát tehát egyre inkább felváltja a kultúra. Most az a kérdés, hogy a vajdasági magyar kultúra képes-e megjeleníteni magát Európa előtt. A politikai diskurzus utolsó hőse Ibrahim Rugova volt. De még ő is a kultúrából érkezett. Maholnap a kultúra lesz a kisebbségi diskurzus hőse. Természetesen nem az a hermetikus kultúra, amely még megannyiszor elbűvöli a provinciákat.

Babitscsal vitázva Halász Gábor ironikusan jegyezte le „…a fiatalság egyetlen nagy előkészület az öregségre.”  Ha ez igaz, akkor az öregség téveszméit az ifjúság alapozza meg; a baj az, hogy későn ismerhető fel.

Megalakult az új magyar országgyűlés. A Fidesz kétharmados többséggel kormányozhat. A magyar rendszerváltás után nem fordult elő, hogy egy párt a választópolgárok ekkora bizalmát élvezze. Sólyom László köztársasági elnök Orbán Viktort a Fidesz elnökét kérte fel kormányalakításra. A bizalom nagyméretű, a felelősség még nagyobb. Az alakuló parlamenti ülés eléggé zaklatottnak hatott, valamire való változás csak az új kormány megalakulása után várható.  „Olimpikonként megtanultam, a szabályokat be kell tartani, az ellenfél nem ellenség, a fair play kötelező”, jelentette ki Schmitt Pál a parlament új, Fideszes elnöke. Magyarország, mint mindig, csodára vár. A hétköznapok azonban nem erről szólnak. Hogy a hétköznapokban történik-e csoda – az majd kiderül. A parlamentben a képviselők letették az esküt, a . nagyvilágban három dollárral esett az olaj ára. Gyengültek a nyugati tőzsdék. Nicolas Sarkozy fenyegetőzik: ha Németország nem járul hozzá Görögország megsegítéséhez, akkor Franciaország kilép az euróövezetből. Hét halálos áldozata volt a thaiföldi hadsereg és az ellenzékiek, bangkoki összecsapásainak. Az izlandi, kimondhatatlan nevű vulkánhamuja Anglia felé tart. Viszonylag csendes volt az európai világ. Újvidéken dél körül esett az eső, záporokat, zivatarokat várnak. Hetven évvel ezelőtti hideg front hőmérséklete dőlt meg. Babits Mihály verseit olvasom.

Az egyik affér követi a másikat. Šarić, a narkóbáró továbbra is, nagy szerbiai rejtély marad. Hogyan vásárolta össze a termőföldeket, a telkeket, a lakásokat, a szállodákat a hatóság orra előtt? Holnap erre az esetre is lepel kerül, mint a többire. Most é
ppen a volt hadügyminiszter kémhold-afférja került napirendre. Szerbia kockázatos szerződést írt alá, majd elvesztette a bírósági pert és ez, potom 45 millió eurójába kerül majd az adófizető polgároknak. A Blic szerint, nem kizárólag Prvoslav Davinić hadügyminiszter terhel a felelősség, hanem több más, az ügyletet jóváhagyó magas rangú politikust is. Természetesen ennek sem lesz következménye, legfeljebb feláldoznak egy kishalat. Egy ideig foglalkozik majd vele a sajtó, később feledésbe merül, mint minden más. A pártok oltalmazzák saját klientúrájukat. Dubravka Stojanović történész részletekbe menően taglalja, hogy éppen ez a pártállam jellemzője. A párt vagy a pártok rátenyerelnek a társadalomra meg a közösségre. Nagy tévedés – folytatta fejtegetését a történésznő – hogy a pártállam, Szerbiában – vagy másutt, tenném hozzá – nem a szocializmussal kezdődött, hanem jóval előbb. A volt szocialista országok a szocializmus előtt populisták voltak, tekintélyelvűek, a felvilágosodás liberális hagyománya nélkül, ezért könnyen léptek be a pártállami csapdába. A XX. század elején az egyik belgrádi pártvezető dörgedelmesen bejelentette, hogy ha a parlamenti többség a fehérről azt állítja, hogy fekete, akkor az fekete. A „velős” mondat valójában a demokrácia sebezhető pontját, a többségi despotizmus veszélyét tárja fel, amelyre a demokratikus értékrend atyjai, időben felhívták a figyelmet. Hasztalan. A közelmúltban ugyanezt volt alkalmunk megtapasztalni a kisebbségi egypártrendszerben is. Gyakorta nevezték fehérnek a feketét, úgymond, demokratikusan.

A MNT választási kampányában, többször is szóba kerül az érdekellentétek kérdése, vagy pedig a MNT tagjainak vagyonbevallása. Sokan azzal a megjegyzéssel veszik le a napirendről, hogy mivel nem látja elő a törvény szükségtelen inszisztálni. Az igazi kérdés azonban az, hogy vajon miért nem írják elő a törvények, miért nem terjesztettek be módosító javaslatot a magyar képviselők? Úgy vélem, hogy az új nemzeti tanácsnak mindezekben a kérdésekben állást kellene foglalnia, önmagára vonatkozó erkölcsi kódexet kellene hozni, és az első adódó alkalommal törvénymódosítást kell javasolnia. Nem azért van szükség a vagyonbevallásra, mert bárki is azt gondolja, hogy az említett testületben harács-gyanúsak ülnek. Merem feltételezni, hogy a MNT azon tagjai, akik jelenleg intézményvezetők és potenciális pályázók a MNT által befolyásolt alapítványok és alapok pénzére, első alkalommal lemondanak eddigi tisztségükről, nehogy az érdekellentétek gyanúja merüljön fel velük szemben. Mivel a jelöltek programjában az áll, hogy mindent megtesznek a magyarságért, feltételezem, hogy nem fogják gyűjtögetni a tisztségeket, mert ezzel rossz közérzetet idéznek elő a közösségben, tehát kárt okoznak a magyarságnak. Nem a jó szándékot vonom kétségbe, hanem Kanttal együtt úgy gondolom, hogy a politikában elsősorban nem jó emberekre van szükség, hanem jó intézményekre. A jó intézmények működését pedig a méltányos és jó szabályok, a törvények biztosítják.

A legújabb közvélemény-kutatási adatok szerint a szerbiai végzős egyetemisták 66,28 százaléka – az első kínálkozó alkalom adtán – távozik Szerbiából.

Családi Kör, 2010. május 20.