Sorsok és bűnök

Beköszöntött a nyári kánikula, talán elcsöndesedik a táj. Ezen a tavaszon nagy volt a zsivaj, terjedt az öndicséret, mint a tarack, s mindent elnyomni készült. Az újságokban garmadával jelentek meg a vezetők fotói, mintha szépségválasztásokra készültek volna, kövér betűkkel nyomtatták a semmitmondó sajtóértekezletekről szóló híreket. Ígéretek, ígértek… Mi lesz itt őszre, istenem? Vidéki próféták futkároznak, és a pártvezérek szavait szajkózzák. Ilyenkor rendszerint Babits Mihály verseiben és esszéiben keresek támaszt. Temerini csendes magányomban újra meg újra előveszem a Babits hallhatatlan versét, a Jónás könyvét, a „szökött prófétáról”, mint ahogy Nemes Nagy Ágnes jellemezte, Babits Mihály lenyűgöző vallomását. Nagy vers, amelyben – újra Nemes Nagy Ágnes értelmezésére gondolok –  az értelmiségi önmagával vív, s vitatkozik az Istennel is, mert nem akar próféta lenni. Kényszerből lesz azzá. Remete, aki nem szívesen vállalja a prófétaságot. Egyetlen hős a divatos próféták között, a „kudarc hőse”, a dilemmák hőse… Ki tudná felsorolni mindazokat az erényeket, amelyeket ma semmibe vesznek.

Tőzsér Árpád naplójából (Érzékek csőcseléke) sokat megtudok a szlovákiai magyarság életéről. Lassan, de biztosan felértékelődnek a bevallott személyes vallomások, hiszen „tárgyilagos elemzés” címkével annyi hazugságot adtak el, hogy az emberek keresik a tiszta és egyszerű hangot. Tőzsér naplójegyzetit olvasva az is megfordul a fejemben, hogy a szubjektív napló feltárja mindazt, amit magunk előtt is titkolunk. Tőzsér naplójából megtudhatunk egyet-más magunkról is. Egy alkalommal valamelyik cetlijére ezt a két szót jegyezte fel: „posztmodern kommunizmus”. Évekkel később azon töprengett, hogy mire is gondolt. 1999 februárjában lejegyzi, hogy a mai posztmodern kommunisták nem küldik börtönbe a másként gondolkodókat, hanem őrültnek, beszámíthatatlannak tartják. Nemzeti Tanács kedvenc hetilapjának példája bizonyítja. 2000-ben ők sem küldték a Gulagra küldték azokat, akik bírálni merészeltek, hanem gyógykezeltetésre. Azt gondoltam, hogy legalább a pártértelmiségiek fognak tiltakozni, hiszen ők tudják, hogy mit jelent ez. Az egyik régi írókollégám személyes levélben bevallotta, hogy mélységesen elítéli az említett cikket, mire én arra kértem, hogy tegye meg ezt nyilvánosan. Erre már nem vállalkozott. Akkor értettem meg, hogy szelíd „bársonyos forradalommal”, létre lehetett hozni a parlamentáris demokráciát, de az autoritárius hagyományt nem lehet egy parlamenti döntéssel felszámolni. Befészkelte magát a mindennapjainkba. Temérdek példa bizonyítja ezt, de a kisebbségben szemérmesen hallgatunk róla. Az a baj, hogy a kisebbségi politikusok energiájuk jelentős részét arra fecsérlik, hogyan eliminálják a kisebbségiek sorából érkező bírálatot, úgyhogy nem jut idejük kisebbségért való küzdelemre. Gondoljunk csak a magyarverések sötét időszakára. A most megjelent kötetem 2003-2004-es naplójegyzeteit (Időírás, időközben, II) olvasva látom, hogy napról-napra jegyeztem az atrocitásokat és kérdeztem, miért hallgat a MNT? Ez az időszak, persze, nem zárult le, esetleg lanyhult, de mi nem erre összpontosítunk, hanem a sajtó megtisztítására. Megdöbbentő, hogy a vezetők milyen lágyak és puhák, amikor az előbbiről van szó, és milyen kemények, amikor a kisebbségen belül védelmezik saját érdekeiket. Tőzsér tehát érzékeny „idegszálat” érintett meg: a kisebbségben hatványozottabban jelen van a demokratikus struktúrába beépülő államszocialista, egypártrendszerű hagyomány, amitől nehéz megszabadulni.

Szinte naponta ki kell találnom magamnak egy másik valóságot, hogy felismerjem a hazugságot, amely körülvesz, s amelyet gyakran kizárólagos igazságnak neveznek.

Sokáig úgy tűnt, hogy Sziveri Jánost pókhálós múzeumba helyezik. Megkönnyezik, elemzik, de nem úgy olvassák, mint ahogy például Nemes Nagy Ágnes olvasta Babitsot. Ő tett bennünket felnőttebbé, írta a lélek rezdüléseire oly érzékeny költőnő. Vigasztalódom azonban, hogy újabban a mozgolódó fiatal délvidéki nemzedék számos írója felismerte Sziveri János költészetének szubverzív világát, a felnőtté válás nagy drámáját, ami bizonyára felbőszíti azokat, akik új infantilizmussal próbálták elkábítani az ifjúságot. Játszatok csak gyerekek, játszadozzatok a szavakkal, mondogatták, legyen a szépség olyan, mint a mesékben a boldogság.  Legyen a „terülj asztalkámhoz” hasonlatos! Érezzétek szabadoknak magatokat, de ne legyetek szabadok, vagyis ne avatkozzatok a nagyok dolgába. A szépség azonban veszélyes méreg, a szabadság utolsó őrszeme. A szabadságot őrző emlékezet a személyes és a kollektív identitás alapja, írta Claudio Magris. Mindehhez hozzátenném: nincs identitástudat a szabadságszeretet nélkül. Akik a kisebbségben a szabadságot szűkre szabják, azok a kisebbségi identitást is rombolják. Az emlékezet felidézi a szabadságot, akkor is, ha azt soha sem éltük át. Ezért kockázatos emlékezni. Ezért akarja a diktatúra megsemmisíteni az emlékezetet, ezért akarnak a nacionalisták hamis és megszépített múltat kreálni, mert ezzel is gúzsba akarják kötni az emlékezetet. Szinte naponta küzdenünk kell az emlékezet megőrzéséért.

Olvasom a budapesti íróbarátaim beszámolóját a bácskai indiánokra emlékeztető bácskai „bennszülöttekről”. Utána kezembe veszem Joseph Conrad regényét, a Titokzatos idegent ő nagyobb tárgyismeretről irt a „bennszülöttekről”, mint a pesti barátaim.

Újvidéken tiltakozó akciót rendeztek  mert a budapesti Fővárosi Bíróság felmentő ítélet hozott Képíró Sándor elleni perben. a vád szerint Képíró felelős az újvidéki razziáért. Nem vitás, az újvidéki razzia a magyar nemzet egyik szégyenfoltja, nem szabad róla megfeledkezni. Akiket az ítélet sért, jogosan emelik fel a szavukat. Eddig minden rendben is lenne. Mindig felemeltem a szavam az esztelen antiszemitizmus ellen, s mélységesen felháborítónak tartom, hogy ez az irányzat szerte Európában, de különösen a mi régiónkban növekvőben van. Az azonban elgondolkodtató, hogy Efraim Zuroff, a Simon Wiesenthal Központ igazgatója többszöri újvidéki látogatása során nem tett említést az újvidéki és a vajdasági német tömegsírokról, s most sem teszi szóvá, hogy méltó büntetésben kell részesülniük azoknak is, akik ezeket a tömegsírokat kitervelték, s a gyilkosságokat végrehajtották. Abban reménykedtem, hogy az újvidéki zsidó hitközösség korrigálja majd Zuroff álláspontjait. Örvendetes, hogy a hitközösség nem hívta fel a tagságát a tiltakozó akción való részvételre, mivel attól tartott, hogy elpolitizálják. Ez méltánylandó, de hozzátenném, hogy Vajdaság bonyolult közösséget képez, itt a sorsok, a bűnök és az erények mélységesen összefonódtak. Ha a bűneinkről beszélünk, ha a bűnösök büntetését tűzzük napirendre, akkor nem szabad a megfeledkezni a német és a magyar tömegsírokról sem. Mert ezzel megnehezítik az antiszemitizmus elleni hiteles fellépést is.

Újvidéken is zajosak a kis kávézók, de Temerinben még zajosabbak. A főutcán késő éjszaka is bömbölnek a hangszórók. A vasárnap esti könnyű zápor után az utca egyik oldalán fekete nadrágba és trikóba öltözött fiatalok hangosan ordítozzák, hogy „ez Szerbia”, ezenkívül Ratko Mladicot és Radovan Karadzicot éltetik. A rendőrautók diszkréten kísérik őket. Természetesen, mindenki demonstrálhat, ha ezzel nem sérti az alkotmányos rendet. Mladicot és Karadzicot azonban a szerbiai igazságszolgáltatás szolgáltatta ki a Hágai Nemzetközi Törvényszéknek, Szerbia parlamentjének törvényei alapján. Ha ezek a fiatalok tényleg Mladic és Karadzic érdekében demonstrálnának, akkor a parlament előtt sorakoznának fel, ott beszélnék rá a képviselőket másféle törvények meghozatalára. Erre azonban nincs bátorságuk. Temerin főutcáján éltetni a „srebrenicai hőst” azonban nem csak a gyávaság jele, hanem felesleges erőfitogtatás is. Anikó nyugtalanul és arról faggat, hogy Szerbiában éjszaka hány óráig szabad tüntetni. Mikor lesz a tüntetésből csendháborítás? Tíz után Temerin utcáin harsogják, hogy Mladic és Karadzic a szerb nemzet hősei. Nem vagyok szakértő a hősök rangsorolásában, de szerényen megjegyzem, hogy a szerb, a francia, a német, a magyar, a horvát, a szlovén, a macedón, a cseh, az orosz, az angol nemzet hősei azok, akik hozzájárultak nemzetük kulturális, gazdasági és szellemi gyarapodásához. Szerencsére, minden nemzetben akadnak, akiket ünnepelni lehet, így a szerb kultúrában is. Némi elfogultsággal az írókra gondolok. Nem csak a szerb irodalom klasszikusaira, hanem a kortársainkra, az idősebb és a fiatalabb írónemzedékek képviselőire, akik az utóbbi két drámai évtizedben tehetségükkel, munkásságukkal gyarapították nemzetük kulturális tőkéjét.  .