2010. március
Tömb és szórvány
Sólyom László köztársasági elnök vajdasági körútmappája, fontos tanulsággal szolgálhat a vajdasági magyar politikai elit részére (is). Ez a téka arról szól, hogy Sólyom nem tömbmagyarság és szórványmagyarság ellentétében gondolkodik, ami mindeddig kínos megoszlást idézett elő, sőt gátolta a közösségi szerkezetváltás folyamatát. Esetünkben ugyanis ez nagyjából mondvacsinált kérdés. A szociológusok szerint ugyanis tömböt képvisel az az etnikai vagy nemzeti kisebbségi csoport, amely egy területen többségben él és képes saját erejéből működtetni a nemzeti identitás megőrzésének intézményeit. Nálunk, a Tisza mente képvisel tömböt, igaz csak részben, ugyanis nincs elég anyagi tartaléka, hogy kizárólag saját erejéből működtesse az említett intézményeket. Példaértékű a romániai Hargita megye, melynek még arra is jut, hogy anyagilag támogassa a szórványban élő erdélyi magyarságot. Emiatt nevezhető tömbnek. A tömb és a szórvány szembeállítása a mi esetünkben tehát meddő dolog. Tudnunk kell, hogy a határon túli magyarság ötven százaléka szórványban él, s észlelhető, hogy a „tömbök” is erősen rojtosodnak. A vajdasági magyarok esetében majdnem teljes egészében szórványról beszélhetünk, hiszen a Tisza mente is inkább rojtosodó, gazdaságilag szerény potenciállal rendelkező tömb. 1993-ban a Szabadka-Újvidék vitát csillapítva felhívtam a figyelmet, hogy Újvidék veszteségei Szabadka elvesztését is előidézik. Vonatkozik ez Zomborra és Nagybecserekre is. Tizenhét év után ezt senki sem vonja kétségbe. Szabadka, mint „új szórvány” ezekben az években éli át, ezt a sokkoló felismerést. Ettől a traumától mielőbb szabadulni kell. A helyzet sokkal bizonytalanabb, mint azt a statisztika kimutatja. Nyilvántartásba vételkor hiába jegyezzük be az áttelepülteket – ez csak rokonszenves önámítás vagy nosztalgia-shaw – hiszen, azok nem vesznek részt a mindennapi életben meg a küzdelmekben. Természetesen a szórványok különböznek, vannak nagyobbak és kisebbek, vannak zárvány szórványok, továbbá falusi és városi szórványok. De nézzük előbb a kirojtosodott tömböt. A Tisza mentén mihamarabb mérsékelni kellene ezt a folyamatot. Ez pedig csak egy módon érhető el: éspedig, új munkahelyek megnyitásával, és olyan oktatási intézmények létrehozásával, amelyek magas képesítést biztosítanak, illetve szakképzett munkaerőt képeznek. Mostanság nem tudok elképzelni fontosabb nemzeti kisebbségi feladatot a Tisza mentén. Ennek a feladatnak a szolgálatába kellene állítani minden anyagi erőforrást, oktatási stratégiát, valamint politikai befolyást. Máskülönben, a gyorsuló a munkaerő-vándorlás megtizedeli a Tisza mentét. Bizonyos országokban működő kutatók szerint, jelenleg, a városi szórványokban élők identitása a legbizonytalanabb. A követező években, éppen ezzel a folyamattal szembesülünk, feltehetőleg, az eddiginél hatványozottabban, mivel az EU-hoz való csatlakozás során, rohamosan fog csökkenni a mezőgazdaságból élő háztartások száma. A helyben maradókat az új időkre, az elvándorlókat pedig a városi szórványhoz csatlakozásra kell felkészíteni. Ugyanakkor a meglévő városi szórványoknak, Szabadkának, Zombornak, Nagybecskereknek, Újvidéknek, mint nagyobb méretű városi konglomerátumoknak, elő kell készülniük a befogadói szerepre, egyebek mellett, elő kell készíteni az urbánus adoptációs tereket és eszközöket, mert máskülönben sor kerül a városi szórványok nomádosodására, akulturációjára, majdani asszimilációjára. A városi szórványoknak meg kell teremteniük a sajátos magyar urbánus kultúrát és szubkultúrákat. Szabadkának, mint határvárosnak – ha idejében és alaposan felkészül – kiváló esélye van. Ha sikerül, a legnagyobb revitalizált befogadó városi szórvány lesz Bácskában, ugyanúgy, mint ahogyan Nagyecskerek lehetne Bánátban. Csakhogy erre a megbízatásra fel kell készülni! Újvidék e téren specifikus helyzetben van, mivel 1945 után peregrinus-szórvány lett, erejét egy „bevándorló” szakmai és értelmiségi réteg alkotja. A szakemberek bevándorlása, a rohamtempójú ipari fejlődés folytán még érzékelhető, de azok légüres térbe érkeznek, mivel nincs közösségteremtő tér. Ellenben a különböző „átszervezések és leépítések” miatt (ide sorolható a Magyar Szó „átszervezése” is) az értelmiségi bevándorlás majdnem teljesen megszűnt, minek következtében nagy vákuum keletkezett, ott ahol mintegy 1200 magyar egyetemista tanul, ahova összpontosul egy régió anyagi és szellemi tőkéje. Ha a tartományi fővárosban a magyarság peremre szorul, vagyis ha kilép az elitek versenyéből, akkor felgyorsul az egész közösség fokozatos marginalizálódása és fragmentalizálódása.
Avantgárd és kritika
Az ablakokat rángatja az orkán erejű szél, a réseken befúj a kossava, a lakás cúgos. Fázom. Takaróba bugyolálom magam, és Ernst Jandl verseit olvasom. Kiváltképpen a Német költemény című rigmusát kedvelem, mert itt találkozik legszerencsésebben az avantgárd formanyelv és a kritikus világszemlélet. A költő kopár nyelvezete feltárja a német képmutatás és a hazugság krónikáját; a közéleti ember menekülését a senki földjére. Ám, még ott sem tagadja meg önmagát! Közéleti ember a senki földjén – olyan, mint viharos tengeren egy világítótorony pislákoló fénye. Így van ez; a művészetből nem száműzhető az exiliumi eszme.
Rendpártiak és szabadság pártiak
A World Walues Survey kutatóintézet munkatársai felmérést készítettek a tekintélyelvűségről, amelyből kiviláglik, hogy a keleti társadalmakban – Közép-Kelet-Európára gondolnak – sokkal nagyméretűbb a tekintélyelvűség, mint Nyugat-Európában. Arra a kérdésre, hogy mit tart a kormány legfontosabb feladatának, Lengyelország lakosságának csak 19,8, százaléka válaszolta, hogy az egyéni szabadság biztosítását. Magyarországon 27,2, Romániában 31, 2 százalék gondolkodik így. Svédországban ellenben 48,1, Spanyolországban a lakosság 50,5 százalék helyezi előtérbe az egyéni szabadság tiszteletben tartását. A rendpártság tekintetében fordított a helyzet. Lengyelországban 66,3 Magyarországon 53,4, Romániában 61,2, ugyanakkor Svédországban 42,5 Spanyolországban pedig az ország lakosságának 42,9 százaléka vallja, hogy az állam legfontosabb feladata a rend fenntartása. A nyugati világban a szabadságpártiak és a rendpártiak aránya kiegyenlített, ami a jól működő demokráciák fontos alaptétele. Nem jó, ha a mérleg nyelve az egyik oldalra billen. Pedig sajnálatos módon éppen ez jellemzi a keleti társadalmakat. Szerbiában ugyan nem végeztek felméréseket, azonban nem hiszem, hogy nálunk más lenne a helyzet. Kisebbségi világunk sem lehet kivétel. Az említett felmérés sok mindenről árulkodik; többek között arról is, hogy miért vert gyökeret az államszocializmus, a tekintélyelvű egypártrendszer. Manapság divattá vált, hogy egyesek az állampárti rend ellenségének tüntessék fel magukat. Az igazság azonban az, hogy az ellenzéki értelmiség egy szűk rétege csak a szocialista rend összeomlásának előestéjén mozgósította a társadalmat. Nem véletlen, hogy a berlini fal ledöntésének (ami a kelet-európai demokratikus lavinát megindította) 20. évfordulóján megtartott ünnepség egyik fő szónoka éppen Gorbacsov volt. Az a Gorbacsov, aki felis
merte a szocializmus gazdasági csődjét, és reformjaival destruálta a pártállami tekintélyt. A király – az egyik napról a másikra – meztelen lett. Az egypártrendszer tehát a feudalizmuson alapuló felemás polgárosodású, tekintélyelvű hagyományokon nyugodott és – miként az említett felmérés bizonyítja – ez a hagyomány beivódott a többpártrendszerbe is. Ezzel a örökséggel küszködnek a mai közép-kelet-európai társadalmak, és ezzel találjuk szemben magunkat mi is a kisebbségi közösségben. Megannyi példát lehetne sorolni ennek ábrázolására. Mert vajon miért gyűjti egy szűk csoport oly nagy buzgalommal a funkciókat? Természetesen azért, hogy bebetonozza a tekintélyelvűséget! Vagy miért vált ki heves ellenkezést a párttagok körében egy-egy pártkreált politikai tekintély bírálata? Azért, mert ez is csorbítja a tekintélyelvűség eszméjét! És, hogy közösségünkben miért nincsenek hatalom nélküli tekintélyek? Mert nálunk csak a hatalommal párosuló tekintélynek van értéke. Az sem véletlen, – sőt, következmény – hogy sokan, akik ugyan a demokráciára esküsznek, oly könnyelműen elfogadták az egypárti nemzeti tanácsot, majd igen hosszú időnek kellett elmúlnia, hogy a közvéleményben egyetértés alakuljon ki, az ügyben, mely szerint az, zsákutcába vezet. Még most is akadnak olyanok, akik ezt „véletlen incidensnek” nevezik, és nem az eltorzult politikai kultúra hozadékának. Egyebek mellett e tekintélyelvű hagyománnyal magyarázható, amikor a politikai nómenklatúra egyik vagy másik tagja, a mai Európában szinte egyedülálló gúnnyal és cinizmussal emlegeti a „független (értsd: pártonkívüli) értelmiséget”. Az ilyen magatartás is magáért beszél. Ez ugyanaz, mintha a „pártonkívüli polgárokat” gúnyolnák és ostoroznák. Azonos szokás működik, mint amikor egyik vagy másik politikus a pártérdekeket azonosítja a nemzeti érdekekkel. A nemzet mindig több mint a párt. Ez nálunk nagyon is eklatáns, hiszen öt bejegyzett egymással vitázó pártunk van, és mind, a nemzeti érdek szolgálatát tartja legfontosabb feladatának.
Irodalmi jelen idő
A lipcsei könyvvásár kiemelt könyvei között szerepel egy regény (Kristof Magnusson: Das war ich nicht), amely a gazdasági válságról szól, valamint a válságkapitalizmus költészeti antológiája (Daneben liegen. Poetische Kriesenpapier). Ezek után nem csodálkozom, hogy nem csak a könyvvásáron és a művelődési intézetekben, hanem a kávéházakban is irodalmi esteket tartanak. Az idén Dalos György érdemelte ki a lipcsei könyvvásár díját.
Családi Kör, 2010. március 25.
___________________
merte a szocializmus gazdasági csődjét, és reformjaival destruálta a pártállami tekintélyt. A király – az egyik napról a másikra – meztelen lett. Az egypártrendszer tehát a feudalizmuson alapuló felemás polgárosodású, tekintélyelvű hagyományokon nyugodott és – miként az említett felmérés bizonyítja – ez a hagyomány beivódott a többpártrendszerbe is. Ezzel a örökséggel küszködnek a mai közép-kelet-európai társadalmak, és ezzel találjuk szemben magunkat mi is a kisebbségi közösségben. Megannyi példát lehetne sorolni ennek ábrázolására. Mert vajon miért gyűjti egy szűk csoport oly nagy buzgalommal a funkciókat? Természetesen azért, hogy bebetonozza a tekintélyelvűséget! Vagy miért vált ki heves ellenkezést a párttagok körében egy-egy pártkreált politikai tekintély bírálata? Azért, mert ez is csorbítja a tekintélyelvűség eszméjét! És, hogy közösségünkben miért nincsenek hatalom nélküli tekintélyek? Mert nálunk csak a hatalommal párosuló tekintélynek van értéke. Az sem véletlen, – sőt, következmény – hogy sokan, akik ugyan a demokráciára esküsznek, oly könnyelműen elfogadták az egypárti nemzeti tanácsot, majd igen hosszú időnek kellett elmúlnia, hogy a közvéleményben egyetértés alakuljon ki, az ügyben, mely szerint az, zsákutcába vezet. Még most is akadnak olyanok, akik ezt „véletlen incidensnek” nevezik, és nem az eltorzult politikai kultúra hozadékának. Egyebek mellett e tekintélyelvű hagyománnyal magyarázható, amikor a politikai nómenklatúra egyik vagy másik tagja, a mai Európában szinte egyedülálló gúnnyal és cinizmussal emlegeti a „független (értsd: pártonkívüli) értelmiséget”. Az ilyen magatartás is magáért beszél. Ez ugyanaz, mintha a „pártonkívüli polgárokat” gúnyolnák és ostoroznák. Azonos szokás működik, mint amikor egyik vagy másik politikus a pártérdekeket azonosítja a nemzeti érdekekkel. A nemzet mindig több mint a párt. Ez nálunk nagyon is eklatáns, hiszen öt bejegyzett egymással vitázó pártunk van, és mind, a nemzeti érdek szolgálatát tartja legfontosabb feladatának.