Rendőrkordon a színház előtt

Ebben a hónapban én is, akárcsak mások, lehangoltan olvastam, hány diák iratkozik a magyar tagozatokra. Az információkat apránként adagolják, akárcsak a mérget. Hiábavaló a funkcionáriusi öndicséret, a számok másról vallanak. Legutóbb Zomborból és Újvidékről érkeztek nyugtalanító hírek. Vagyis Nyugat- és Dél-Bácskából. Ezen a héten Nagybecskerekről, ahol szintén végét járja a magyar nyelvű oktatás. E nagy múltú, a magyar kultúrtörténet számára oly fontos várostól délebbre eső részben, vagyis Dél-Bánátban már az egypártrendszer idején romosodott a magyar oktatási rendszer, de Nagybecskerek sokáig állta a sarat, ám 2000 után kiderült, hogy az egész Bánát veszélyben forog, akárcsak Dél- és Nyugat Bácska. Ki gondolta volna, hogy egyszer ide jutunk! Igaz, az agyondicsért Šuvar féle iskolareform után Ágoston András, több „rakoncátlan”, vagy ahogy később nevezték őket „anarcholiberális” íróval együtt az Új Symposion (Danyi Magdolna volt a főszerkesztő) nevezetes oktatásügyi tanácskozásán megnyomták a vészcsengőt, joggal, mert a leépítési szándék már abból kiviláglott. Még ma is fülemben cseng Utasi Csaba komor hangja. Az is igaz, hogy a közelmúltban a Magyar Szó áthelyezésekor, mintegy igazolásképpen elhangzott a baljós üzenetet, hogy Újvidéket nem lehet többé védeni, s úgy látszik, az üzenetet a délvidéki magyarok, főleg a szórványbeliek, megértették. Úgy éreztem magam, mint akit fájdalomcsillapítóval tömnek. Időnként szép ígéretek hangzanak el, gondolok, a Magyar Nemzeti Tanács választási kampányára. De hol van a tavalyi hó? Ezek is fájdalomcsillapítók voltak. Ígéretekben ma sincs hiány, de az eredmények elmaradnak. Félek, hogy újabb fájdalomcsillapítót kínálnak. Vagy talán egy minden eddiginél szélesebb kisebbségi társadalmi párbeszédre lenne szükség? Amire azonban nem kerülhet sor, amíg nem tisztázódik, kik a felelősek az elmúlt tíz esztendő mulasztásaiért, hiszen gyerekeik jövőjéről gondoskodó szülők tiszta és nyílt beszédre várnak. Bizonyára tudni akarják, hogy kik osztogatták az elmúlt tíz esztendőben a fájdalomcsillapítókat.

A történet bizonyos értelemben szóra sem érdemes. Inkább a folytatása érdekes. Az egyik jobboldali magyarországi politikus szerint a Vajdaságban új fizetőeszközt, a torontált kellene bevezetni. Mivel a magyarországi parlamentben szóba se került, inkább neveztető személyes ötletnek. Annál is inkább, mivel a két ország viszonya ma kiváló, a kormánypárti magyar politikusok kedvezően nyilatkoztak Szerbiáról, sőt még a szerbiai magyar kisebbség helyzetéről is, ami ebben a régióban kivételnek számít. Tehát biztosra vehető, hogy a „torontál-akció” tehát nem fogja rontani a két ország viszonyát. Legalább is a közeljövőben.

A szerbiai jobboldali politikusok igen élesen reagáltak. Az egyik a Monarchia feltámasztásától tart, a másik szerint a javaslat mögött Szerbia szétzúzásának szándéka áll.  Ez a reakció felhívja a figyelmet a jelenségre, amellyel számolni kell.  Arra, hogy a jobboldalon mindig nagy érzékenyek, sokszor túlhevültek, ha a nemzeti érzésről a nemzeti önérzetről van szó.

Ezzel máris kiderül a kisebbségi közgondolkodás sebezhető pontja. A kisebbségiek általában elégedettek, ha az anyaországban felülkerekednek az erőteljes nemzetállami irányzatok. Érthető, hiszen a kisebbségben a nemzeti önazonosság tudata mindig sebezhető, és ezért biztos pontot keresnek, akkor is, ha az nem határozza meg közvetlenül mindennapi életüket, anyagi helyzetüket, státusokat. Legfeljebb közvetve, lelkileg. Amit természetesen nem kívánok lebecsülni.

Ugyanakkor viszont a saját államukban a saját bőrükön érzik a nemzetállami doktrínák veszélyét. Ami az egyik oldalon veszélyt jelent, a másik oldalon kívánatos. Ez az ellentmondás mélyen gyökerezik a kisebbségi életben, azzal a különbséggel, hogy bizonyos időszakokban erőteljesebben bontakozik ki, bizonyos időszakokban lanyhul. Radikális kiéleződése gyakran „vagy-vagy” helyzetbe kényszeríti a kisebbségi polgárokat. Vagy áttelepülnek az anyaországba, vagy pedig asszimilálódásra kényszerülnek. A módosabbak, az erős kapcsolati tőkével rendelkezők rendszerint áttelepülnek, a szegényebb sorsúak rendszerint az asszimiláció útjára kényszerülnek. Jelenleg az egész kelet-közép-európai és balkáni régióban az ellentmondás elmélyül, a gazdasági válság erősíti a nemzeti jobboldal diskurzusát. A kisebbségek a posztkommunista parlamentáris demokráciában tehát új kihívással szembesülnek, nem a diktatórikus, vagy a tekintélyelvű többségi hatalommal kerülnek szembe, hanem demokratikusan megválasztott kormányokkal, az „alkotmányos kisebbségellenességgel”, a „demokratikus nacionalizmussal”, vagyis olyan eszmerendszerrel, amelyet a kisebbségek egyrészt pártfogolnak, másrészt elutasítanak. A kisebbségek rendszerváltás utáni fokozott lélekszámcsökkenése arról szól, hogy ezt az ellentmondást a mai napig nem tudták feloldani. A két pólus közötti feszültség csak növekszik, s a közelgő népszámlálási adatokból kiderül, hogy milyen következményekkel járt.

Nemrégiben arról írtam, hogy miért nem figyelünk jobban a vajdasági magyar tudósok, művészek, orvosok, szakemberek, számottevő sikerére a szerbiai szellemi életben. Matematikusok, művészek, orvosok nemzetközileg is elismertek, ám mi pedig csak akkor figyelünk fel rájuk, ha egyik vagy másik tagja valamelyik kisebbségi politikai testületnek. Nézem a belgrádi közszolgálati televízió híradóját, egy orvos európai sikereket ért el. A neve magyar, magyar akcentussal beszéli a szerb nyelvet. Ő tudna igazán beszélni arról, hogy mit jelent magyarnak maradni, nem a főfoglalkozású magyarok. Most a Magyar Szóban a rövid, de velős hírre bukkantam. Egy fotó, képaláírással. „Losoncz Márk , a Bölcsészettudományi Kar legjobb hallgatója átveszi az elismerést Miroslav Vesković rektortól”. Nyilvánvaló, hogy a siker személyes érdem, a személyes tehetség és szorgalom következménye. De ezen túl van egy példaadó jelentése is. Egy fiatalember magyarul fejezte be a középiskolát, s a kar legjobb hallgatója lett. A tanulság tehát az, hogy lehet valaki a legjobb, akkor is, ha anyanyelvén fejezi be a középiskolát. Merjünk nagyok lenni, mondja a mai magyar perpatvarban az egyik fél. Merjünk kicsik lenni, replikázik a másik. Másképpen fogalmaznék. Merjünk minőségben gondolkodni, s azzal a személyes meggyőződéssel írom le ezt a mondatot, hogy a kisebbségben ez az egyedüli járható út.  A nemzet komoly fogalom, s ne tegyük banálissá, ne használjuk a középszerűség, a szellemi restség igazolására. Csak a minőség aranyfedezete teszi hitelessé.

Kora reggel a Neoplanta, avagy az ígéret földjét javítgattam, aztán kissé fáradtan, pihenésképpen bekapcsoltam a rádiót. Hirtelen felkaptam a fejem. A Nagybecskerek melletti Lázárföldön letartóztatták Ratko Mladićot. Nem is tudtam, hogy mit gondoljak, hiszen immár több mint 10 éve Szerbia egyik része vár erre a pillanatra. A miloševići időkben, remélni sem merte volna, hogy Mladićot letartóztatják, 2000. októbere után pedig fogyatkozott a Milosevic bukása után hirtelen fellángoló remény. Szerbia másik része pedig a nemzeti hőst, Nagy Szerbia messiását ünnepelte. És ünnepli ma is. Hallgatom a híreket és nagy keserűséget érzek. Amit akkor, a kilencvenes évek első felében, Mladić hadvezérsége idején gondoltam, éreztem, láttam, a Borba című, akkor még egyetlen ellenzéki naplapban szerb nyelven is hétről-hétre közöltem. Ezek a naplójegyzetek később Wittgenstein gyűrűje című esszénaplómban később magyarul is megjelentek Budapesten, szerbül pedig Belgrádban. A Borbában közölt esszénapló után saját bőrömön tapasztaltam, hogy milyen nagy a közegellenállás, ami mára csökkent ugyan, de még ma is meghatározó. A közvélemény-kutatási adatok arról tanúskodnak, hogy az ország lakosságának több mint fele ellenzi Mladić kiadatását. Keserűségemet táplálja a tudat, hogy semmivel sem lehet pótolni azt, amit a kilencvenes években több nemzedéktől elraboltak. Ez a letartóztatás némi vigaszt nyújt az áldozatok hozzátartozóinak, habár ők is tudják, hogy a holtakat nem lehet feltámasztani.

Akár dokumentumdrámának is nevezhetném a Dino Mustafić rendezte előadást, a Yu-ban születetteket, amivel megnyitották az idei Sterija Játékokat. Dokumentumdrámának is nevezhető, de ennél sokkal több, elevenbe vágó, a korral vitatkozó nagy dialógus ez, hasonló ahhoz, amilyet ez elmúlt a berlini és a zürichi színházakban láttam. A svédek, éppen a Sterija Játékokon szerepleltek ezzel a drámai formával. Marxról szóló előadást mutattak be.  Aztán ugyanez a színházi forma feltűnt az egyébként színvonalas román színházakban is, s az új nemzedék ezzel kísérletezik Belgrádban is. Alapjaiban különbözik ez a nálunk még mindig dívó, hogy a külföldi kritikusakat idézzem, hosszú, hosszú, ősz szakállú, a hetvenes években oly sok remek produkciót felmutató modernizmustól. Az idő azonban gyorsan változik, gyorsabban, mint mi, gyorsabban, mint a kánonok, amelyet a múlt hozott létre, s ez a fajta modern nyelv kifáradt, sablonossá vált. A színházak új utakat keresnek. Erre különben rá kellett jönnöm az előadás végén, amikor elhagytam a színházat, amelyet rendőrkordon vett körül, mivel a tüntetők az előadás idején betörtek a színházba. Az előadás tulajdonképpen arról a véres múltról szólt, amely a Mladić mellett tüntetőket inspirálta. Aztán megnéztem Oliver Frljić két előadását, s igazat kell adnom Jovan Ćirilovnak, ez a zágrábi rendező az új színházi nemzedék legizgalmasabb alkotója. Čirilov Zágrábban látta Frljić A tavasz ébredése című előadását, amely ezzel a mondattal kezdődik: „A katolikus egyház a legfőbb ellenségünk”. Az egyházi személyek nem tiltakoztak. Az idei Sterija Játékokon két Frljić-előadás is szerepelt. A ljubljanai Mlandinsko gledališče a  Legyen átkozott ki hazáját elárulja című előadással érkezett, a szabadkai Népszínház  szerb társulata pedig a Gyávasággal. Miközben az előadásokat néztem Shakespeare jutott eszembe. Ő sem az örökkévalósággal kacérkodott, hanem koráról beszélt, a Shakespeare-szakértők ki is derítették, hogy ezzel mennyi politikai bonyodalmat okozott. Így lett hallhatatlan. Ma azonban sok művész más utat választ, az örökkévalóságot rohamozza, és ezért nem tudja, kihez szól. Mert az örökkévalóság rideg, névtelen és embertelen. A színházban ez gyorsabban kiderül, mint a festészetben vagy az irodalomban. Ezért van az, hogy gyakran olvasok Balzacot vagy Móricz Zsigmondot. Vagy Thomas Bernhardot. Úgy érzem, végre, a mi világunkról tudok meg egyet s mást.

Ebben a hónapban én is, akárcsak mások, lehangoltan olvastam, hány diák iratkozik a magyar tagozatokra. Az információkat apránként adagolják, akárcsak a mérget. Hiábavaló a funkcionáriusi öndicséret, a számok másról vallanak. Legutóbb Zomborból és Újvidékről érkeztek nyugtalanító hírek. Vagyis Nyugat- és Dél-Bácskából. Ezen a héten Nagybecskerekről, ahol szintén végét járja a magyar nyelvű oktatás. E nagy múltú, a magyar kultúrtörténet számára oly fontos várostól délebbre eső részben, vagyis Dél-Bánátban már az egypártrendszer idején romosodott a magyar oktatási rendszer, de Nagybecskerek sokáig állta a sarat, ám 2000 után kiderült, hogy az egész Bánát veszélyben forog, akárcsak Dél- és Nyugat Bácska. Ki gondolta volna, hogy egyszer ide jutunk! Igaz, az agyondicsért Šuvar féle iskolareform után Ágoston András, több „rakoncátlan”, vagy ahogy később nevezték őket „anarcholiberális” íróval együtt az Új Symposion (Danyi Magdolna volt a főszerkesztő) nevezetes oktatásügyi tanácskozásán megnyomták a vészcsengőt, joggal, mert a leépítési szándék már abból kiviláglott. Még ma is fülemben cseng Utasi Csaba komor hangja. Az is igaz, hogy a közelmúltban a Magyar Szó áthelyezésekor, mintegy igazolásképpen elhangzott a baljós üzenetet, hogy Újvidéket nem lehet többé védeni, s úgy látszik, az üzenetet a délvidéki magyarok, főleg a szórványbeliek, megértették. Úgy éreztem magam, mint akit fájdalomcsillapítóval tömnek. Időnként szép ígéretek hangzanak el, gondolok, a Magyar Nemzeti Tanács választási kampányára. De hol van a tavalyi hó? Ezek is fájdalomcsillapítók voltak. Ígéretekben ma sincs hiány, de az eredmények elmaradnak. Félek, hogy újabb fájdalomcsillapítót kínálnak. Vagy talán egy minden eddiginél szélesebb kisebbségi társadalmi párbeszédre lenne szükség? Amire azonban nem kerülhet sor, amíg nem tisztázódik, kik a felelősek az elmúlt tíz esztendő mulasztásaiért, hiszen gyerekeik jövőjéről gondoskodó szülők tiszta és nyílt beszédre várnak. Bizonyára tudni akarják, hogy kik osztogatták az elmúlt tíz esztendőben a fájdalomcsillapítókat.

A történet bizonyos értelemben szóra sem érdemes. Inkább a folytatása érdekes. Az egyik jobboldali magyarországi politikus szerint a Vajdaságban új fizetőeszközt, a torontált kellene bevezetni. Mivel a magyarországi parlamentben szóba se került, inkább neveztető személyes ötletnek. Annál is inkább, mivel a két ország viszonya ma kiváló, a kormánypárti magyar politikusok kedvezően nyilatkoztak Szerbiáról, sőt még a szerbiai magyar kisebbség helyzetéről is, ami ebben a régióban kivételnek számít. Tehát biztosra vehető, hogy a „torontál-akció” tehát nem fogja rontani a két ország viszonyát. Legalább is a közeljövőben.

A szerbiai jobboldali politikusok igen élesen reagáltak. Az egyik a Monarchia feltámasztásától tart, a másik szerint a javaslat mögött Szerbia szétzúzásának szándéka áll.  Ez a reakció felhívja a figyelmet a jelenségre, amellyel számolni kell.  Arra, hogy a jobboldalon mindig nagy érzékenyek, sokszor túlhevültek, ha a nemzeti érzésről a nemzeti önérzetről van szó.

Ezzel máris kiderül a kisebbségi közgondolkodás sebezhető pontja. A kisebbségiek általában elégedettek, ha az anyaországban felülkerekednek az erőteljes nemzetállami irányzatok. Érthető, hiszen a kisebbségben a nemzeti önazonosság tudata mindig sebezhető, és ezért biztos pontot keresnek, akkor is, ha az nem határozza meg közvetlenül mindennapi életüket, anyagi helyzetüket, státusokat. Legfeljebb közvetve, lelkileg. Amit természetesen nem kívánok lebecsülni.

Ugyanakkor viszont a saját államukban a saját bőrükön érzik a nemzetállami doktrínák veszélyét. Ami az egyik oldalon veszélyt jelent, a másik oldalon kívánatos. Ez az ellentmondás mélyen gyökerezik a kisebbségi életben, azzal a különbséggel, hogy bizonyos időszakokban erőteljesebben bontakozik ki, bizonyos időszakokban lanyhul. Radikális kiéleződése gyakran „vagy-vagy” helyzetbe kényszeríti a kisebbségi polgárokat. Vagy áttelepülnek az anyaországba, vagy pedig asszimilálódásra kényszerülnek. A módosabbak, az erős kapcsolati tőkével rendelkezők rendszerint áttelepülnek, a szegényebb sorsúak rendszerint az asszimiláció útjára kényszerülnek. Jelenleg az egész kelet-közép-európai és balkáni régióban az ellentmondás elmélyül, a gazdasági válság erősíti a nemzeti jobboldal diskurzusát. A kisebbségek a posztkommunista parlamentáris demokráciában tehát új kihívással szembesülnek, nem a diktatórikus, vagy a tekintélyelvű többségi hatalommal kerülnek szembe, hanem demokratikusan megválasztott kormányokkal, az „alkotmányos kisebbségellenességgel”, a „demokratikus nacionalizmussal”, vagyis olyan eszmerendszerrel, amelyet a kisebbségek egyrészt pártfogolnak, másrészt elutasítanak. A kisebbségek rendszerváltás utáni fokozott lélekszámcsökkenése arról szól, hogy ezt az ellentmondást a mai napig nem tudták feloldani. A két pólus közötti feszültség csak növekszik, s a közelgő népszámlálási adatokból kiderül, hogy milyen következményekkel járt.

Nemrégiben arról írtam, hogy miért nem figyelünk jobban a vajdasági magyar tudósok, művészek, orvosok, szakemberek, számottevő sikerére a szerbiai szellemi életben. Matematikusok, művészek, orvosok nemzetközileg is elismertek, ám mi pedig csak akkor figyelünk fel rájuk, ha egyik vagy másik tagja valamelyik kisebbségi politikai testületnek. Nézem a belgrádi közszolgálati televízió híradóját, egy orvos európai sikereket ért el. A neve magyar, magyar akcentussal beszéli a szerb nyelvet. Ő tudna igazán beszélni arról, hogy mit jelent magyarnak maradni, nem a főfoglalkozású magyarok. Most a Magyar Szóban a rövid, de velős hírre bukkantam. Egy fotó, képaláírással. „Losoncz Márk , a Bölcsészettudományi Kar legjobb hallgatója átveszi az elismerést Miroslav Vesković rektortól”. Nyilvánvaló, hogy a siker személyes érdem, a személyes tehetség és szorgalom következménye. De ezen túl van egy példaadó jelentése is. Egy fiatalember magyarul fejezte be a középiskolát, s a kar legjobb hallgatója lett. A tanulság tehát az, hogy lehet valaki a legjobb, akkor is, ha anyanyelvén fejezi be a középiskolát. Merjünk nagyok lenni, mondja a mai magyar perpatvarban az egyik fél. Merjünk kicsik lenni, replikázik a másik. Másképpen fogalmaznék. Merjünk minőségben gondolkodni, s azzal a személyes meggyőződéssel írom le ezt a mondatot, hogy a kisebbségben ez az egyedüli járható út.  A nemzet komoly fogalom, s ne tegyük banálissá, ne használjuk a középszerűség, a szellemi restség igazolására. Csak a minőség aranyfedezete teszi hitelessé.

Kora reggel a Neoplanta, avagy az ígéret földjét javítgattam, aztán kissé fáradtan, pihenésképpen bekapcsoltam a rádiót. Hirtelen felkaptam a fejem. A Nagybecskerek melletti Lázárföldön letartóztatták Ratko Mladićot. Nem is tudtam, hogy mit gondoljak, hiszen immár több mint 10 éve Szerbia egyik része vár erre a pillanatra. A miloševići időkben, remélni sem merte volna, hogy Mladićot letartóztatják, 2000. októbere után pedig fogyatkozott a Milosevic bukása után hirtelen fellángoló remény. Szerbia másik része pedig a nemzeti hőst, Nagy Szerbia messiását ünnepelte. És ünnepli ma is. Hallgatom a híreket és nagy keserűséget érzek. Amit akkor, a kilencvenes évek első felében, Mladić hadvezérsége idején gondoltam, éreztem, láttam, a Borba című, akkor még egyetlen ellenzéki naplapban szerb nyelven is hétről-hétre közöltem. Ezek a naplójegyzetek később Wittgenstein gyűrűje című esszénaplómban később magyarul is megjelentek Budapesten, szerbül pedig Belgrádban. A Borbában közölt esszénapló után saját bőrömön tapasztaltam, hogy milyen nagy a közegellenállás, ami mára csökkent ugyan, de még ma is meghatározó. A közvélemény-kutatási adatok arról tanúskodnak, hogy az ország lakosságának több mint fele ellenzi Mladić kiadatását. Keserűségemet táplálja a tudat, hogy semmivel sem lehet pótolni azt, amit a kilencvenes években több nemzedéktől elraboltak. Ez a letartóztatás némi vigaszt nyújt az áldozatok hozzátartozóinak, habár ők is tudják, hogy a holtakat nem lehet feltámasztani.

Akár dokumentumdrámának is nevezhetném a Dino Mustafić rendezte előadást, a Yu-ban születetteket, amivel megnyitották az idei Sterija Játékokat. Dokumentumdrámának is nevezhető, de ennél sokkal több, elevenbe vágó, a korral vitatkozó nagy dialógus ez, hasonló ahhoz, amilyet ez elmúlt a berlini és a zürichi színházakban láttam. A svédek, éppen a Sterija Játékokon szerepleltek ezzel a drámai formával. Marxról szóló előadást mutattak be.  Aztán ugyanez a színházi forma feltűnt az egyébként színvonalas román színházakban is, s az új nemzedék ezzel kísérletezik Belgrádban is. Alapjaiban különbözik ez a nálunk még mindig dívó, hogy a külföldi kritikusakat idézzem, hosszú, hosszú, ősz szakállú, a hetvenes években oly sok remek produkciót felmutató modernizmustól. Az idő azonban gyorsan változik, gyorsabban, mint mi, gyorsabban, mint a kánonok, amelyet a múlt hozott létre, s ez a fajta modern nyelv kifáradt, sablonossá vált. A színházak új utakat keresnek. Erre különben rá kellett jönnöm az előadás végén, amikor elhagytam a színházat, amelyet rendőrkordon vett körül, mivel a tüntetők az előadás idején betörtek a színházba. Az előadás tulajdonképpen arról a véres múltról szólt, amely a Mladić mellett tüntetőket inspirálta. Aztán megnéztem Oliver Frljić két előadását, s igazat kell adnom Jovan Ćirilovnak, ez a zágrábi rendező az új színházi nemzedék legizgalmasabb alkotója. Čirilov Zágrábban látta Frljić A tavasz ébredése című előadását, amely ezzel a mondattal kezdődik: „A katolikus egyház a legfőbb ellenségünk”. Az egyházi személyek nem tiltakoztak. Az idei Sterija Játékokon két Frljić-előadás is szerepelt. A ljubljanai Mlandinsko gledališče a  Legyen átkozott ki hazáját elárulja című előadással érkezett, a szabadkai Népszínház  szerb társulata pedig a Gyávasággal. Miközben az előadásokat néztem Shakespeare jutott eszembe. Ő sem az örökkévalósággal kacérkodott, hanem koráról beszélt, a Shakespeare-szakértők ki is derítették, hogy ezzel mennyi politikai bonyodalmat okozott. Így lett hallhatatlan. Ma azonban sok művész más utat választ, az örökkévalóságot rohamozza, és ezért nem tudja, kihez szól. Mert az örökkévalóság rideg, névtelen és embertelen. A színházban ez gyorsabban kiderül, mint a festészetben vagy az irodalomban. Ezért van az, hogy gyakran olvasok Balzacot vagy Móricz Zsigmondot. Vagy Thomas Bernhardot. Úgy érzem, végre, a mi világunkról tudok meg egyet s mást.

Ebben a hónapban én is, akárcsak mások, lehangoltan olvastam, hány diák iratkozik a magyar tagozatokra. Az információkat apránként adagolják, akárcsak a mérget. Hiábavaló a funkcionáriusi öndicséret, a számok másról vallanak. Legutóbb Zomborból és Újvidékről érkeztek nyugtalanító hírek. Vagyis Nyugat- és Dél-Bácskából. Ezen a héten Nagybecskerekről, ahol szintén végét járja a magyar nyelvű oktatás. E nagy múltú, a magyar kultúrtörténet számára oly fontos várostól délebbre eső részben, vagyis Dél-Bánátban már az egypártrendszer idején romosodott a magyar oktatási rendszer, de Nagybecskerek sokáig állta a sarat, ám 2000 után kiderült, hogy az egész Bánát veszélyben forog, akárcsak Dél- és Nyugat Bácska. Ki gondolta volna, hogy egyszer ide jutunk! Igaz, az agyondicsért Šuvar féle iskolareform után Ágoston András, több „rakoncátlan”, vagy ahogy később nevezték őket „anarcholiberális” íróval együtt az Új Symposion (Danyi Magdolna volt a főszerkesztő) nevezetes oktatásügyi tanácskozásán megnyomták a vészcsengőt, joggal, mert a leépítési szándék már abból kiviláglott. Még ma is fülemben cseng Utasi Csaba komor hangja. Az is igaz, hogy a közelmúltban a Magyar Szó áthelyezésekor, mintegy igazolásképpen elhangzott a baljós üzenetet, hogy Újvidéket nem lehet többé védeni, s úgy látszik, az üzenetet a délvidéki magyarok, főleg a szórványbeliek, megértették. Úgy éreztem magam, mint akit fájdalomcsillapítóval tömnek. Időnként szép ígéretek hangzanak el, gondolok, a Magyar Nemzeti Tanács választási kampányára. De hol van a tavalyi hó? Ezek is fájdalomcsillapítók voltak. Ígéretekben ma sincs hiány, de az eredmények elmaradnak. Félek, hogy újabb fájdalomcsillapítót kínálnak. Vagy talán egy minden eddiginél szélesebb kisebbségi társadalmi párbeszédre lenne szükség? Amire azonban nem kerülhet sor, amíg nem tisztázódik, kik a felelősek az elmúlt tíz esztendő mulasztásaiért, hiszen gyerekeik jövőjéről gondoskodó szülők tiszta és nyílt beszédre várnak. Bizonyára tudni akarják, hogy kik osztogatták az elmúlt tíz esztendőben a fájdalomcsillapítókat.

A történet bizonyos értelemben szóra sem érdemes. Inkább a folytatása érdekes. Az egyik jobboldali magyarországi politikus szerint a Vajdaságban új fizetőeszközt, a torontált kellene bevezetni. Mivel a magyarországi parlamentben szóba se került, inkább neveztető személyes ötletnek. Annál is inkább, mivel a két ország viszonya ma kiváló, a kormánypárti magyar politikusok kedvezően nyilatkoztak Szerbiáról, sőt még a szerbiai magyar kisebbség helyzetéről is, ami ebben a régióban kivételnek számít. Tehát biztosra vehető, hogy a „torontál-akció” tehát nem fogja rontani a két ország viszonyát. Legalább is a közeljövőben.

A szerbiai jobboldali politikusok igen élesen reagáltak. Az egyik a Monarchia feltámasztásától tart, a másik szerint a javaslat mögött Szerbia szétzúzásának szándéka áll.  Ez a reakció felhívja a figyelmet a jelenségre, amellyel számolni kell.  Arra, hogy a jobboldalon mindig nagy érzékenyek, sokszor túlhevültek, ha a nemzeti érzésről a nemzeti önérzetről van szó.

Ezzel máris kiderül a kisebbségi közgondolkodás sebezhető pontja. A kisebbségiek általában elégedettek, ha az anyaországban felülkerekednek az erőteljes nemzetállami irányzatok. Érthető, hiszen a kisebbségben a nemzeti önazonosság tudata mindig sebezhető, és ezért biztos pontot keresnek, akkor is, ha az nem határozza meg közvetlenül mindennapi életüket, anyagi helyzetüket, státusokat. Legfeljebb közvetve, lelkileg. Amit természetesen nem kívánok lebecsülni.

Ugyanakkor viszont a saját államukban a saját bőrükön érzik a nemzetállami doktrínák veszélyét. Ami az egyik oldalon veszélyt jelent, a másik oldalon kívánatos. Ez az ellentmondás mélyen gyökerezik a kisebbségi életben, azzal a különbséggel, hogy bizonyos időszakokban erőteljesebben bontakozik ki, bizonyos időszakokban lanyhul. Radikális kiéleződése gyakran „vagy-vagy” helyzetbe kényszeríti a kisebbségi polgárokat. Vagy áttelepülnek az anyaországba, vagy pedig asszimilálódásra kényszerülnek. A módosabbak, az erős kapcsolati tőkével rendelkezők rendszerint áttelepülnek, a szegényebb sorsúak rendszerint az asszimiláció útjára kényszerülnek. Jelenleg az egész kelet-közép-európai és balkáni régióban az ellentmondás elmélyül, a gazdasági válság erősíti a nemzeti jobboldal diskurzusát. A kisebbségek a posztkommunista parlamentáris demokráciában tehát új kihívással szembesülnek, nem a diktatórikus, vagy a tekintélyelvű többségi hatalommal kerülnek szembe, hanem demokratikusan megválasztott kormányokkal, az „alkotmányos kisebbségellenességgel”, a „demokratikus nacionalizmussal”, vagyis olyan eszmerendszerrel, amelyet a kisebbségek egyrészt pártfogolnak, másrészt elutasítanak. A kisebbségek rendszerváltás utáni fokozott lélekszámcsökkenése arról szól, hogy ezt az ellentmondást a mai napig nem tudták feloldani. A két pólus közötti feszültség csak növekszik, s a közelgő népszámlálási adatokból kiderül, hogy milyen következményekkel járt.

Nemrégiben arról írtam, hogy miért nem figyelünk jobban a vajdasági magyar tudósok, művészek, orvosok, szakemberek, számottevő sikerére a szerbiai szellemi életben. Matematikusok, művészek, orvosok nemzetközileg is elismertek, ám mi pedig csak akkor figyelünk fel rájuk, ha egyik vagy másik tagja valamelyik kisebbségi politikai testületnek. Nézem a belgrádi közszolgálati televízió híradóját, egy orvos európai sikereket ért el. A neve magyar, magyar akcentussal beszéli a szerb nyelvet. Ő tudna igazán beszélni arról, hogy mit jelent magyarnak maradni, nem a főfoglalkozású magyarok. Most a Magyar Szóban a rövid, de velős hírre bukkantam. Egy fotó, képaláírással. „Losoncz Márk , a Bölcsészettudományi Kar legjobb hallgatója átveszi az elismerést Miroslav Vesković rektortól”. Nyilvánvaló, hogy a siker személyes érdem, a személyes tehetség és szorgalom következménye. De ezen túl van egy példaadó jelentése is. Egy fiatalember magyarul fejezte be a középiskolát, s a kar legjobb hallgatója lett. A tanulság tehát az, hogy lehet valaki a legjobb, akkor is, ha anyanyelvén fejezi be a középiskolát. Merjünk nagyok lenni, mondja a mai magyar perpatvarban az egyik fél. Merjünk kicsik lenni, replikázik a másik. Másképpen fogalmaznék. Merjünk minőségben gondolkodni, s azzal a személyes meggyőződéssel írom le ezt a mondatot, hogy a kisebbségben ez az egyedüli járható út.  A nemzet komoly fogalom, s ne tegyük banálissá, ne használjuk a középszerűség, a szellemi restség igazolására. Csak a minőség aranyfedezete teszi hitelessé.

Kora reggel a Neoplanta, avagy az ígéret földjét javítgattam, aztán kissé fáradtan, pihenésképpen bekapcsoltam a rádiót. Hirtelen felkaptam a fejem. A Nagybecskerek melletti Lázárföldön letartóztatták Ratko Mladićot. Nem is tudtam, hogy mit gondoljak, hiszen immár több mint 10 éve Szerbia egyik része vár erre a pillanatra. A miloševići időkben, remélni sem merte volna, hogy Mladićot letartóztatják, 2000. októbere után pedig fogyatkozott a Milosevic bukása után hirtelen fellángoló remény. Szerbia másik része pedig a nemzeti hőst, Nagy Szerbia messiását ünnepelte. És ünnepli ma is. Hallgatom a híreket és nagy keserűséget érzek. Amit akkor, a kilencvenes évek első felében, Mladić hadvezérsége idején gondoltam, éreztem, láttam, a Borba című, akkor még egyetlen ellenzéki naplapban szerb nyelven is hétről-hétre közöltem. Ezek a naplójegyzetek később Wittgenstein gyűrűje című esszénaplómban később magyarul is megjelentek Budapesten, szerbül pedig Belgrádban. A Borbában közölt esszénapló után saját bőrömön tapasztaltam, hogy milyen nagy a közegellenállás, ami mára csökkent ugyan, de még ma is meghatározó. A közvélemény-kutatási adatok arról tanúskodnak, hogy az ország lakosságának több mint fele ellenzi Mladić kiadatását. Keserűségemet táplálja a tudat, hogy semmivel sem lehet pótolni azt, amit a kilencvenes években több nemzedéktől elraboltak. Ez a letartóztatás némi vigaszt nyújt az áldozatok hozzátartozóinak, habár ők is tudják, hogy a holtakat nem lehet feltámasztani.

Akár dokumentumdrámának is nevezhetném a Dino Mustafić rendezte előadást, a Yu-ban születetteket, amivel megnyitották az idei Sterija Játékokat. Dokumentumdrámának is nevezhető, de ennél sokkal több, elevenbe vágó, a korral vitatkozó nagy dialógus ez, hasonló ahhoz, amilyet ez elmúlt a berlini és a zürichi színházakban láttam. A svédek, éppen a Sterija Játékokon szerepleltek ezzel a drámai formával. Marxról szóló előadást mutattak be.  Aztán ugyanez a színházi forma feltűnt az egyébként színvonalas román színházakban is, s az új nemzedék ezzel kísérletezik Belgrádban is. Alapjaiban különbözik ez a nálunk még mindig dívó, hogy a külföldi kritikusakat idézzem, hosszú, hosszú, ősz szakállú, a hetvenes években oly sok remek produkciót felmutató modernizmustól. Az idő azonban gyorsan változik, gyorsabban, mint mi, gyorsabban, mint a kánonok, amelyet a múlt hozott létre, s ez a fajta modern nyelv kifáradt, sablonossá vált. A színházak új utakat keresnek. Erre különben rá kellett jönnöm az előadás végén, amikor elhagytam a színházat, amelyet rendőrkordon vett körül, mivel a tüntetők az előadás idején betörtek a színházba. Az előadás tulajdonképpen arról a véres múltról szólt, amely a Mladić mellett tüntetőket inspirálta. Aztán megnéztem Oliver Frljić két előadását, s igazat kell adnom Jovan Ćirilovnak, ez a zágrábi rendező az új színházi nemzedék legizgalmasabb alkotója. Čirilov Zágrábban látta Frljić A tavasz ébredése című előadását, amely ezzel a mondattal kezdődik: „A katolikus egyház a legfőbb ellenségünk”. Az egyházi személyek nem tiltakoztak. Az idei Sterija Játékokon két Frljić-előadás is szerepelt. A ljubljanai Mlandinsko gledališče a  Legyen átkozott ki hazáját elárulja című előadással érkezett, a szabadkai Népszínház  szerb társulata pedig a Gyávasággal. Miközben az előadásokat néztem Shakespeare jutott eszembe. Ő sem az örökkévalósággal kacérkodott, hanem koráról beszélt, a Shakespeare-szakértők ki is derítették, hogy ezzel mennyi politikai bonyodalmat okozott. Így lett hallhatatlan. Ma azonban sok művész más utat választ, az örökkévalóságot rohamozza, és ezért nem tudja, kihez szól. Mert az örökkévalóság rideg, névtelen és embertelen. A színházban ez gyorsabban kiderül, mint a festészetben vagy az irodalomban. Ezért van az, hogy gyakran olvasok Balzacot vagy Móricz Zsigmondot. Vagy Thomas Bernhardot. Úgy érzem, végre, a mi világunkról tudok meg egyet s mást.

Ebben a hónapban én is, akárcsak mások, lehangoltan olvastam, hány diák iratkozik a magyar tagozatokra. Az információkat apránként adagolják, akárcsak a mérget. Hiábavaló a funkcionáriusi öndicséret, a számok másról vallanak. Legutóbb Zomborból és Újvidékről érkeztek nyugtalanító hírek. Vagyis Nyugat- és Dél-Bácskából. Ezen a héten Nagybecskerekről, ahol szintén végét járja a magyar nyelvű oktatás. E nagy múltú, a magyar kultúrtörténet számára oly fontos várostól délebbre eső részben, vagyis Dél-Bánátban már az egypártrendszer idején romosodott a magyar oktatási rendszer, de Nagybecskerek sokáig állta a sarat, ám 2000 után kiderült, hogy az egész Bánát veszélyben forog, akárcsak Dél- és Nyugat Bácska. Ki gondolta volna, hogy egyszer ide jutunk! Igaz, az agyondicsért Šuvar féle iskolareform után Ágoston András, több „rakoncátlan”, vagy ahogy később nevezték őket „anarcholiberális” íróval együtt az Új Symposion (Danyi Magdolna volt a főszerkesztő) nevezetes oktatásügyi tanácskozásán megnyomták a vészcsengőt, joggal, mert a leépítési szándék már abból kiviláglott. Még ma is fülemben cseng Utasi Csaba komor hangja. Az is igaz, hogy a közelmúltban a Magyar Szó áthelyezésekor, mintegy igazolásképpen elhangzott a baljós üzenetet, hogy Újvidéket nem lehet többé védeni, s úgy látszik, az üzenetet a délvidéki magyarok, főleg a szórványbeliek, megértették. Úgy éreztem magam, mint akit fájdalomcsillapítóval tömnek. Időnként szép ígéretek hangzanak el, gondolok, a Magyar Nemzeti Tanács választási kampányára. De hol van a tavalyi hó? Ezek is fájdalomcsillapítók voltak. Ígéretekben ma sincs hiány, de az eredmények elmaradnak. Félek, hogy újabb fájdalomcsillapítót kínálnak. Vagy talán egy minden eddiginél szélesebb kisebbségi társadalmi párbeszédre lenne szükség? Amire azonban nem kerülhet sor, amíg nem tisztázódik, kik a felelősek az elmúlt tíz esztendő mulasztásaiért, hiszen gyerekeik jövőjéről gondoskodó szülők tiszta és nyílt beszédre várnak. Bizonyára tudni akarják, hogy kik osztogatták az elmúlt tíz esztendőben a fájdalomcsillapítókat.

A történet bizonyos értelemben szóra sem érdemes. Inkább a folytatása érdekes. Az egyik jobboldali magyarországi politikus szerint a Vajdaságban új fizetőeszközt, a torontált kellene bevezetni. Mivel a magyarországi parlamentben szóba se került, inkább neveztető személyes ötletnek. Annál is inkább, mivel a két ország viszonya ma kiváló, a kormánypárti magyar politikusok kedvezően nyilatkoztak Szerbiáról, sőt még a szerbiai magyar kisebbség helyzetéről is, ami ebben a régióban kivételnek számít. Tehát biztosra vehető, hogy a „torontál-akció” tehát nem fogja rontani a két ország viszonyát. Legalább is a közeljövőben.

A szerbiai jobboldali politikusok igen élesen reagáltak. Az egyik a Monarchia feltámasztásától tart, a másik szerint a javaslat mögött Szerbia szétzúzásának szándéka áll.  Ez a reakció felhívja a figyelmet a jelenségre, amellyel számolni kell.  Arra, hogy a jobboldalon mindig nagy érzékenyek, sokszor túlhevültek, ha a nemzeti érzésről a nemzeti önérzetről van szó.

Ezzel máris kiderül a kisebbségi közgondolkodás sebezhető pontja. A kisebbségiek általában elégedettek, ha az anyaországban felülkerekednek az erőteljes nemzetállami irányzatok. Érthető, hiszen a kisebbségben a nemzeti önazonosság tudata mindig sebezhető, és ezért biztos pontot keresnek, akkor is, ha az nem határozza meg közvetlenül mindennapi életüket, anyagi helyzetüket, státusokat. Legfeljebb közvetve, lelkileg. Amit természetesen nem kívánok lebecsülni.

Ugyanakkor viszont a saját államukban a saját bőrükön érzik a nemzetállami doktrínák veszélyét. Ami az egyik oldalon veszélyt jelent, a másik oldalon kívánatos. Ez az ellentmondás mélyen gyökerezik a kisebbségi életben, azzal a különbséggel, hogy bizonyos időszakokban erőteljesebben bontakozik ki, bizonyos időszakokban lanyhul. Radikális kiéleződése gyakran „vagy-vagy” helyzetbe kényszeríti a kisebbségi polgárokat. Vagy áttelepülnek az anyaországba, vagy pedig asszimilálódásra kényszerülnek. A módosabbak, az erős kapcsolati tőkével rendelkezők rendszerint áttelepülnek, a szegényebb sorsúak rendszerint az asszimiláció útjára kényszerülnek. Jelenleg az egész kelet-közép-európai és balkáni régióban az ellentmondás elmélyül, a gazdasági válság erősíti a nemzeti jobboldal diskurzusát. A kisebbségek a posztkommunista parlamentáris demokráciában tehát új kihívással szembesülnek, nem a diktatórikus, vagy a tekintélyelvű többségi hatalommal kerülnek szembe, hanem demokratikusan megválasztott kormányokkal, az „alkotmányos kisebbségellenességgel”, a „demokratikus nacionalizmussal”, vagyis olyan eszmerendszerrel, amelyet a kisebbségek egyrészt pártfogolnak, másrészt elutasítanak. A kisebbségek rendszerváltás utáni fokozott lélekszámcsökkenése arról szól, hogy ezt az ellentmondást a mai napig nem tudták feloldani. A két pólus közötti feszültség csak növekszik, s a közelgő népszámlálási adatokból kiderül, hogy milyen következményekkel járt.

Nemrégiben arról írtam, hogy miért nem figyelünk jobban a vajdasági magyar tudósok, művészek, orvosok, szakemberek, számottevő sikerére a szerbiai szellemi életben. Matematikusok, művészek, orvosok nemzetközileg is elismertek, ám mi pedig csak akkor figyelünk fel rájuk, ha egyik vagy másik tagja valamelyik kisebbségi politikai testületnek. Nézem a belgrádi közszolgálati televízió híradóját, egy orvos európai sikereket ért el. A neve magyar, magyar akcentussal beszéli a szerb nyelvet. Ő tudna igazán beszélni arról, hogy mit jelent magyarnak maradni, nem a főfoglalkozású magyarok. Most a Magyar Szóban a rövid, de velős hírre bukkantam. Egy fotó, képaláírással. „Losoncz Márk , a Bölcsészettudományi Kar legjobb hallgatója átveszi az elismerést Miroslav Vesković rektortól”. Nyilvánvaló, hogy a siker személyes érdem, a személyes tehetség és szorgalom következménye. De ezen túl van egy példaadó jelentése is. Egy fiatalember magyarul fejezte be a középiskolát, s a kar legjobb hallgatója lett. A tanulság tehát az, hogy lehet valaki a legjobb, akkor is, ha anyanyelvén fejezi be a középiskolát. Merjünk nagyok lenni, mondja a mai magyar perpatvarban az egyik fél. Merjünk kicsik lenni, replikázik a másik. Másképpen fogalmaznék. Merjünk minőségben gondolkodni, s azzal a személyes meggyőződéssel írom le ezt a mondatot, hogy a kisebbségben ez az egyedüli járható út.  A nemzet komoly fogalom, s ne tegyük banálissá, ne használjuk a középszerűség, a szellemi restség igazolására. Csak a minőség aranyfedezete teszi hitelessé.

Kora reggel a Neoplanta, avagy az ígéret földjét javítgattam, aztán kissé fáradtan, pihenésképpen bekapcsoltam a rádiót. Hirtelen felkaptam a fejem. A Nagybecskerek melletti Lázárföldön letartóztatták Ratko Mladićot. Nem is tudtam, hogy mit gondoljak, hiszen immár több mint 10 éve Szerbia egyik része vár erre a pillanatra. A miloševići időkben, remélni sem merte volna, hogy Mladićot letartóztatják, 2000. októbere után pedig fogyatkozott a Milosevic bukása után hirtelen fellángoló remény. Szerbia másik része pedig a nemzeti hőst, Nagy Szerbia messiását ünnepelte. És ünnepli ma is. Hallgatom a híreket és nagy keserűséget érzek. Amit akkor, a kilencvenes évek első felében, Mladić hadvezérsége idején gondoltam, éreztem, láttam, a Borba című, akkor még egyetlen ellenzéki naplapban szerb nyelven is hétről-hétre közöltem. Ezek a naplójegyzetek később Wittgenstein gyűrűje című esszénaplómban később magyarul is megjelentek Budapesten, szerbül pedig Belgrádban. A Borbában közölt esszénapló után saját bőrömön tapasztaltam, hogy milyen nagy a közegellenállás, ami mára csökkent ugyan, de még ma is meghatározó. A közvélemény-kutatási adatok arról tanúskodnak, hogy az ország lakosságának több mint fele ellenzi Mladić kiadatását. Keserűségemet táplálja a tudat, hogy semmivel sem lehet pótolni azt, amit a kilencvenes években több nemzedéktől elraboltak. Ez a letartóztatás némi vigaszt nyújt az áldozatok hozzátartozóinak, habár ők is tudják, hogy a holtakat nem lehet feltámasztani.

Akár dokumentumdrámának is nevezhetném a Dino Mustafić rendezte előadást, a Yu-ban születetteket, amivel megnyitották az idei Sterija Játékokat. Dokumentumdrámának is nevezhető, de ennél sokkal több, elevenbe vágó, a korral vitatkozó nagy dialógus ez, hasonló ahhoz, amilyet ez elmúlt a berlini és a zürichi színházakban láttam. A svédek, éppen a Sterija Játékokon szerepleltek ezzel a drámai formával. Marxról szóló előadást mutattak be.  Aztán ugyanez a színházi forma feltűnt az egyébként színvonalas román színházakban is, s az új nemzedék ezzel kísérletezik Belgrádban is. Alapjaiban különbözik ez a nálunk még mindig dívó, hogy a külföldi kritikusakat idézzem, hosszú, hosszú, ősz szakállú, a hetvenes években oly sok remek produkciót felmutató modernizmustól. Az idő azonban gyorsan változik, gyorsabban, mint mi, gyorsabban, mint a kánonok, amelyet a múlt hozott létre, s ez a fajta modern nyelv kifáradt, sablonossá vált. A színházak új utakat keresnek. Erre különben rá kellett jönnöm az előadás végén, amikor elhagytam a színházat, amelyet rendőrkordon vett körül, mivel a tüntetők az előadás idején betörtek a színházba. Az előadás tulajdonképpen arról a véres múltról szólt, amely a Mladić mellett tüntetőket inspirálta. Aztán megnéztem Oliver Frljić két előadását, s igazat kell adnom Jovan Ćirilovnak, ez a zágrábi rendező az új színházi nemzedék legizgalmasabb alkotója. Čirilov Zágrábban látta Frljić A tavasz ébredése című előadását, amely ezzel a mondattal kezdődik: „A katolikus egyház a legfőbb ellenségünk”. Az egyházi személyek nem tiltakoztak. Az idei Sterija Játékokon két Frljić-előadás is szerepelt. A ljubljanai Mlandinsko gledališče a  Legyen átkozott ki hazáját elárulja című előadással érkezett, a szabadkai Népszínház  szerb társulata pedig a Gyávasággal. Miközben az előadásokat néztem Shakespeare jutott eszembe. Ő sem az örökkévalósággal kacérkodott, hanem koráról beszélt, a Shakespeare-szakértők ki is derítették, hogy ezzel mennyi politikai bonyodalmat okozott. Így lett hallhatatlan. Ma azonban sok művész más utat választ, az örökkévalóságot rohamozza, és ezért nem tudja, kihez szól. Mert az örökkévalóság rideg, névtelen és embertelen. A színházban ez gyorsabban kiderül, mint a festészetben vagy az irodalomban. Ezért van az, hogy gyakran olvasok Balzacot vagy Móricz Zsigmondot. Vagy Thomas Bernhardot. Úgy érzem, végre, a mi világunkról tudok meg egyet s mást.

Ebben a hónapban én is, akárcsak mások, lehangoltan olvastam, hány diák iratkozik a magyar tagozatokra. Az információkat apránként adagolják, akárcsak a mérget. Hiábavaló a funkcionáriusi öndicséret, a számok másról vallanak. Legutóbb Zomborból és Újvidékről érkeztek nyugtalanító hírek. Vagyis Nyugat- és Dél-Bácskából. Ezen a héten Nagybecskerekről, ahol szintén végét járja a magyar nyelvű oktatás. E nagy múltú, a magyar kultúrtörténet számára oly fontos várostól délebbre eső részben, vagyis Dél-Bánátban már az egypártrendszer idején romosodott a magyar oktatási rendszer, de Nagybecskerek sokáig állta a sarat, ám 2000 után kiderült, hogy az egész Bánát veszélyben forog, akárcsak Dél- és Nyugat Bácska. Ki gondolta volna, hogy egyszer ide jutunk! Igaz, az agyondicsért Šuvar féle iskolareform után Ágoston András, több „rakoncátlan”, vagy ahogy később nevezték őket „anarcholiberális” íróval együtt az Új Symposion (Danyi Magdolna volt a főszerkesztő) nevezetes oktatásügyi tanácskozásán megnyomták a vészcsengőt, joggal, mert a leépítési szándék már abból kiviláglott. Még ma is fülemben cseng Utasi Csaba komor hangja. Az is igaz, hogy a közelmúltban a Magyar Szó áthelyezésekor, mintegy igazolásképpen elhangzott a baljós üzenetet, hogy Újvidéket nem lehet többé védeni, s úgy látszik, az üzenetet a délvidéki magyarok, főleg a szórványbeliek, megértették. Úgy éreztem magam, mint akit fájdalomcsillapítóval tömnek. Időnként szép ígéretek hangzanak el, gondolok, a Magyar Nemzeti Tanács választási kampányára. De hol van a tavalyi hó? Ezek is fájdalomcsillapítók voltak. Ígéretekben ma sincs hiány, de az eredmények elmaradnak. Félek, hogy újabb fájdalomcsillapítót kínálnak. Vagy talán egy minden eddiginél szélesebb kisebbségi társadalmi párbeszédre lenne szükség? Amire azonban nem kerülhet sor, amíg nem tisztázódik, kik a felelősek az elmúlt tíz esztendő mulasztásaiért, hiszen gyerekeik jövőjéről gondoskodó szülők tiszta és nyílt beszédre várnak. Bizonyára tudni akarják, hogy kik osztogatták az elmúlt tíz esztendőben a fájdalomcsillapítókat.

A történet bizonyos értelemben szóra sem érdemes. Inkább a folytatása érdekes. Az egyik jobboldali magyarországi politikus szerint a Vajdaságban új fizetőeszközt, a torontált kellene bevezetni. Mivel a magyarországi parlamentben szóba se került, inkább neveztető személyes ötletnek. Annál is inkább, mivel a két ország viszonya ma kiváló, a kormánypárti magyar politikusok kedvezően nyilatkoztak Szerbiáról, sőt még a szerbiai magyar kisebbség helyzetéről is, ami ebben a régióban kivételnek számít. Tehát biztosra vehető, hogy a „torontál-akció” tehát nem fogja rontani a két ország viszonyát. Legalább is a közeljövőben.

A szerbiai jobboldali politikusok igen élesen reagáltak. Az egyik a Monarchia feltámasztásától tart, a másik szerint a javaslat mögött Szerbia szétzúzásának szándéka áll.  Ez a reakció felhívja a figyelmet a jelenségre, amellyel számolni kell.  Arra, hogy a jobboldalon mindig nagy érzékenyek, sokszor túlhevültek, ha a nemzeti érzésről a nemzeti önérzetről van szó.

Ezzel máris kiderül a kisebbségi közgondolkodás sebezhető pontja. A kisebbségiek általában elégedettek, ha az anyaországban felülkerekednek az erőteljes nemzetállami irányzatok. Érthető, hiszen a kisebbségben a nemzeti önazonosság tudata mindig sebezhető, és ezért biztos pontot keresnek, akkor is, ha az nem határozza meg közvetlenül mindennapi életüket, anyagi helyzetüket, státusokat. Legfeljebb közvetve, lelkileg. Amit természetesen nem kívánok lebecsülni.

Ugyanakkor viszont a saját államukban a saját bőrükön érzik a nemzetállami doktrínák veszélyét. Ami az egyik oldalon veszélyt jelent, a másik oldalon kívánatos. Ez az ellentmondás mélyen gyökerezik a kisebbségi életben, azzal a különbséggel, hogy bizonyos időszakokban erőteljesebben bontakozik ki, bizonyos időszakokban lanyhul. Radikális kiéleződése gyakran „vagy-vagy” helyzetbe kényszeríti a kisebbségi polgárokat. Vagy áttelepülnek az anyaországba, vagy pedig asszimilálódásra kényszerülnek. A módosabbak, az erős kapcsolati tőkével rendelkezők rendszerint áttelepülnek, a szegényebb sorsúak rendszerint az asszimiláció útjára kényszerülnek. Jelenleg az egész kelet-közép-európai és balkáni régióban az ellentmondás elmélyül, a gazdasági válság erősíti a nemzeti jobboldal diskurzusát. A kisebbségek a posztkommunista parlamentáris demokráciában tehát új kihívással szembesülnek, nem a diktatórikus, vagy a tekintélyelvű többségi hatalommal kerülnek szembe, hanem demokratikusan megválasztott kormányokkal, az „alkotmányos kisebbségellenességgel”, a „demokratikus nacionalizmussal”, vagyis olyan eszmerendszerrel, amelyet a kisebbségek egyrészt pártfogolnak, másrészt elutasítanak. A kisebbségek rendszerváltás utáni fokozott lélekszámcsökkenése arról szól, hogy ezt az ellentmondást a mai napig nem tudták feloldani. A két pólus közötti feszültség csak növekszik, s a közelgő népszámlálási adatokból kiderül, hogy milyen következményekkel járt.

Nemrégiben arról írtam, hogy miért nem figyelünk jobban a vajdasági magyar tudósok, művészek, orvosok, szakemberek, számottevő sikerére a szerbiai szellemi életben. Matematikusok, művészek, orvosok nemzetközileg is elismertek, ám mi pedig csak akkor figyelünk fel rájuk, ha egyik vagy másik tagja valamelyik kisebbségi politikai testületnek. Nézem a belgrádi közszolgálati televízió híradóját, egy orvos európai sikereket ért el. A neve magyar, magyar akcentussal beszéli a szerb nyelvet. Ő tudna igazán beszélni arról, hogy mit jelent magyarnak maradni, nem a főfoglalkozású magyarok. Most a Magyar Szóban a rövid, de velős hírre bukkantam. Egy fotó, képaláírással. „Losoncz Márk , a Bölcsészettudományi Kar legjobb hallgatója átveszi az elismerést Miroslav Vesković rektortól”. Nyilvánvaló, hogy a siker személyes érdem, a személyes tehetség és szorgalom következménye. De ezen túl van egy példaadó jelentése is. Egy fiatalember magyarul fejezte be a középiskolát, s a kar legjobb hallgatója lett. A tanulság tehát az, hogy lehet valaki a legjobb, akkor is, ha anyanyelvén fejezi be a középiskolát. Merjünk nagyok lenni, mondja a mai magyar perpatvarban az egyik fél. Merjünk kicsik lenni, replikázik a másik. Másképpen fogalmaznék. Merjünk minőségben gondolkodni, s azzal a személyes meggyőződéssel írom le ezt a mondatot, hogy a kisebbségben ez az egyedüli járható út.  A nemzet komoly fogalom, s ne tegyük banálissá, ne használjuk a középszerűség, a szellemi restség igazolására. Csak a minőség aranyfedezete teszi hitelessé.

Kora reggel a Neoplanta, avagy az ígéret földjét javítgattam, aztán kissé fáradtan, pihenésképpen bekapcsoltam a rádiót. Hirtelen felkaptam a fejem. A Nagybecskerek melletti Lázárföldön letartóztatták Ratko Mladićot. Nem is tudtam, hogy mit gondoljak, hiszen immár több mint 10 éve Szerbia egyik része vár erre a pillanatra. A miloševići időkben, remélni sem merte volna, hogy Mladićot letartóztatják, 2000. októbere után pedig fogyatkozott a Milosevic bukása után hirtelen fellángoló remény. Szerbia másik része pedig a nemzeti hőst, Nagy Szerbia messiását ünnepelte. És ünnepli ma is. Hallgatom a híreket és nagy keserűséget érzek. Amit akkor, a kilencvenes évek első felében, Mladić hadvezérsége idején gondoltam, éreztem, láttam, a Borba című, akkor még egyetlen ellenzéki naplapban szerb nyelven is hétről-hétre közöltem. Ezek a naplójegyzetek később Wittgenstein gyűrűje című esszénaplómban később magyarul is megjelentek Budapesten, szerbül pedig Belgrádban. A Borbában közölt esszénapló után saját bőrömön tapasztaltam, hogy milyen nagy a közegellenállás, ami mára csökkent ugyan, de még ma is meghatározó. A közvélemény-kutatási adatok arról tanúskodnak, hogy az ország lakosságának több mint fele ellenzi Mladić kiadatását. Keserűségemet táplálja a tudat, hogy semmivel sem lehet pótolni azt, amit a kilencvenes években több nemzedéktől elraboltak. Ez a letartóztatás némi vigaszt nyújt az áldozatok hozzátartozóinak, habár ők is tudják, hogy a holtakat nem lehet feltámasztani.

Akár dokumentumdrámának is nevezhetném a Dino Mustafić rendezte előadást, a Yu-ban születetteket, amivel megnyitották az idei Sterija Játékokat. Dokumentumdrámának is nevezhető, de ennél sokkal több, elevenbe vágó, a korral vitatkozó nagy dialógus ez, hasonló ahhoz, amilyet ez elmúlt a berlini és a zürichi színházakban láttam. A svédek, éppen a Sterija Játékokon szerepleltek ezzel a drámai formával. Marxról szóló előadást mutattak be.  Aztán ugyanez a színházi forma feltűnt az egyébként színvonalas román színházakban is, s az új nemzedék ezzel kísérletezik Belgrádban is. Alapjaiban különbözik ez a nálunk még mindig dívó, hogy a külföldi kritikusakat idézzem, hosszú, hosszú, ősz szakállú, a hetvenes években oly sok remek produkciót felmutató modernizmustól. Az idő azonban gyorsan változik, gyorsabban, mint mi, gyorsabban, mint a kánonok, amelyet a múlt hozott létre, s ez a fajta modern nyelv kifáradt, sablonossá vált. A színházak új utakat keresnek. Erre különben rá kellett jönnöm az előadás végén, amikor elhagytam a színházat, amelyet rendőrkordon vett körül, mivel a tüntetők az előadás idején betörtek a színházba. Az előadás tulajdonképpen arról a véres múltról szólt, amely a Mladić mellett tüntetőket inspirálta. Aztán megnéztem Oliver Frljić két előadását, s igazat kell adnom Jovan Ćirilovnak, ez a zágrábi rendező az új színházi nemzedék legizgalmasabb alkotója. Čirilov Zágrábban látta Frljić A tavasz ébredése című előadását, amely ezzel a mondattal kezdődik: „A katolikus egyház a legfőbb ellenségünk”. Az egyházi személyek nem tiltakoztak. Az idei Sterija Játékokon két Frljić-előadás is szerepelt. A ljubljanai Mlandinsko gledališče a  Legyen átkozott ki hazáját elárulja című előadással érkezett, a szabadkai Népszínház  szerb társulata pedig a Gyávasággal. Miközben az előadásokat néztem Shakespeare jutott eszembe. Ő sem az örökkévalósággal kacérkodott, hanem koráról beszélt, a Shakespeare-szakértők ki is derítették, hogy ezzel mennyi politikai bonyodalmat okozott. Így lett hallhatatlan. Ma azonban sok művész más utat választ, az örökkévalóságot rohamozza, és ezért nem tudja, kihez szól. Mert az örökkévalóság rideg, névtelen és embertelen. A színházban ez gyorsabban kiderül, mint a festészetben vagy az irodalomban. Ezért van az, hogy gyakran olvasok Balzacot vagy Móricz Zsigmondot. Vagy Thomas Bernhardot. Úgy érzem, végre, a mi világunkról tudok meg egyet s mást.