Putyin mentőöve

Az Alte Schmiede-i felolvasóestem után, megkeresett Lucien Cejpek, a „miniatűr drámai formák” ismert osztrák mestere. Szinte elrabol az Odeon színházból. Beülünk egy közeli, tipikus bécsi vendéglőbe. Szerencsémre a Császárvárosban nem nehéz találni olyan hangulatos helyet, ahol cigarettázni is lehet. Emiatt hálás vagyok az osztrák Schlambereinek. Lehet, hogy Metternichnek volt igaza, aki szerint: „Ázsia a Landstrassénál kezdődik”. Cejpek rendező tudatja velem, hogy a What is Yugoslavia cimű textusomat, szeretné színpadra állítani Bécsben. Elmondása szerint, szándékosan nem akarta telefonon, netán mailon kérni a beleegyezésem, meglepetésnek szánta a hírt; majd hosszasan ecsetelte a szövegben rejlő monodrámát. Felkaptam a fejem. Jól hallom, monodrámának nevezte az esszémet, ez a szakmai tekintély? Érdekes, meg sem fordult a fejemben, én mindeddig esszének tartottam. Noha, el kell ismernem, hogy a műfaji metamorfózisok mindig is vonzottak, valószínűleg amiatt, hogy azután zavarba hozzanak. Ma érkezett a levél, egyeztették az időpontot a színésszel, miután a bemutatóra áprilisban kerül sor. Kérdi, lenne-e időm, meg kedvem egy hosszabb bécsi tartózkodásra? Mert szeretnék, ha a próbák alatt ott lennék, nem csak a konzultációk miatt, hanem a közös munka, az alkotás varázsa miatt is. Hát, ami azt illeti, nem rossz időpont – konstatálom. Addigra Bécsbe beköszönt a tavasz, ismét ünnepek előtt leszünk, hangulatos lesz a város. Előbb azonban valahogyan át kell vészelni ezt a közeli, gyűlöletes telet. A távprognózisok is riogatnak, miszerint hosszú, zord hónapok várnak ránk.

A főfoglalkozású érdemvadászok olyanok, mint azok a hajlott korúak, akik egy csitrinek teszik a szépet. Hosszasan ecsetelik saját érdemeiket meg mások bűneit. Nem tudják, vagy nem akarják észrevenni, hogy már réges-régen túl vannak azon a pillanaton, amikor kimondhatták a tegnapi igazságot. Különben is engem jobban érdekel a Szent Ágostoni-i út, mint ahogy ezt még 1968-ban írtam Utasi Csabának. Arra vagyunk ítélve, hogy az igazságkereső utunkon tévelygésekkel vívódjunk, és nagy kegy ér bennünket, ha egy-egy pillanatra feltárul előttünk az igazság. Vagy megkésett bajnokok ezzel a kardcsörtetéssel leplezik félelmüket, hogy a mai bűnökről beszéljenek? Esetleg tíz év múlva megteszik, amikor veszélytelen lesz a mai galádságokról nyilatkozni. Honnan veszik, hogy a tegnapot bírálni muszáj, de a jelenlegi főnökök szentek. Ugyanez a szabály érvényesült tegnap is.

Már évek óta tartanak az Indulatos viták Magyarországon. Várható volt!  Ennek, előbb vagy utóbb, be kellett következni, hiszen Magyarország is osztja a régió többi országának a sorsát. Magyarország szinkronban van Kelet-Közép-Európával, hisz nem egzisztálhat a térség magányos szigeteként. Miről is van szó? A régió országainak polgárai a rendszerváltás kezdetén abban reménykedtek, hogy az egypártrendszer megszüntetése utáni út, egy új világba vezet. Azonban, nem ez történt. Miután a tekintélyelvű szocializmus összeomlott, létrejött a hol liberális, hol pedig nemzeti szólamokkal ékesített kelet-európai vadkapitalizmus. A kezdeti bizakodás után kisvártatva besomfordált a nagy kiábrándulás kora. Az új hatalmi elitek önzők, mohók és kapzsik. A régi értékek összeroppantak, újak nem születtek. A „rendszerváltás vesztesei” – így nevezik azokat, akik nem voltak eléggé találékonyak és simulékonyak – pauperizálódnak. A szegények szegényednek, a gazdagok gazdagodnak. A középosztály romokban. A szociális bizonytalanság növekszik, a közbiztonság egyre rosszabb. A szabad piac nem szabad. A monopóliumok; az oligarchák és a tájkunok tartják a gyeplőt. A vaskezű globális trendek, növelik a kis nemzetek szorongásait. A régió országai gyanakodva méricskélik egymás lehetőségeit, miközben rettegnek a Nagy Ismeretlentől, amelyet nem tudnak megnevezni. Brüsszel időnként atyai jóindulattal meginti őket, azonban neki sincs tekintélye többé. A polgárok gyámoltalanok, új reputáció után kutatnak, olyanra lenne szükségük, amely megvédi őket. A putyini modell egyre vonzóbb, mert olyan, mint a mentőöv. Attól tartok, hogy az emberek, utolsó szalmaszálként elfogadnák még a szabadság korlátozását is a nagyobb biztonság érdekében. Akik tegnap a szabadságról álmodoztak, azok manapság rendre áhítoznak. A szélsőséges politikai csoportosulások egyre hangosabbak. A gazdasági válsággal küszködő Nyugat, félkoloniális helyzetbe taszította a gazdaságilag fejletlen, még a szocializmus idején eladósodott keleti országokat. Húsz évvel ezelőtt a nyugati politikusok számon kérték az emberi jogokat, ma azonban nem érdekli őket sem az emberi, sem a kisebbségi jogok. Csupáncsak az a fontos, hogy ne folyjon vér. A nyugati értelmiségiek időnként felemelik a szavukat, ám a bankárok elnyomják hangjukat. Új zűrzavar lett úrrá Kelet-Közép-Európában, na meg a Balkánon. A felszínen a pártok elkeseredetten csatároznak egymással, a mélyből ismeretlen erők működnek.

„Elég a trendiségből, az egymást vadul követő divatok, a naprakészség diktátumából” – sóhajt fel keservesen Ilma Rakusa svájci írónő. Abban a tévhitben bízik, hogy a költészet meg az öregkor megvéd bennünket a terrortól. Aztán, kénytelen belátni, hogy, sajnos, az öregség is az ifjúság prédájává vált. De, vajon mi lett a költészettel? Nem vált-e a trendiség legnagyobb experimentális terepévé? Vajon a szüntelen változás kíméletlen hatalma behatolt oda is? Vajon nem rabolta el magányunkat, hiábavaló sétáinkat? Erről tépelődöm, miközben Ilma Rakusa egyszerű, pontos és puritán mondatait olvasgatom, abban a korban, amikor a dendik kelletik magukat.

Az utcán találkoztam a főfoglalkozású vidéki messiással, aki megbotránkozva közli velem, hogy Tarlós István Budapest új főpolgármestere, a Buda, Pest és Óbuda egyesülésének 137. évfordulója alkalmából tartandó ünnepi közgyűlésen, a nemzetellenes (így mondja) Nádas Péter írónak adományozza a főváros díszpolgári címet. Hogy tehet ilyesmit a Fidesz embere – méltatlankodik. A vállamat vonogatom. Úgy tűnik, a fővárosban más a szokásrend, mint vidéken – jegyzem meg.

A diszkrimináció leginkább a foglalkoztatottság terén, illetve a munkahelyek elosztásában nyilvánul meg – erről szólnak az új szerbiai közvélemény-kutatások. A megkérdezettek 79 százaléka szerint, a munkahelyi diszkrimináció a legnagyobb! Sokan vallják, hogy a politikai meggyőződés vagy pedig a nemzeti hovatartozás ad okot a diszkriminációra. A politikai diszkrimináció valószínűleg a párttagságra vonatkozik, hiszen ma a párttagság fontosabb, mint az egypártrendszer alkonyakor. Minderre azért érdemes erre figyelni, mert a kisebbségi közéletben, főleg a magyarverésekről beszélnek miután az esetleges nemzeti alapú munkahelyi diszkrimináció kérdése háttérbe szorul. Nem ártana, ha a Magyar Nemzeti Tanács – végre! – elkészítené a munkahelyi mappát, amelyből kiviláglana, hogy a kisebbségi polgárok foglalkoztatási struktúrája arányos-e vagy sem.

Immanuel Wallerstein A liberalizmus után című könyvét olvasgatom, majd felkattintom a televíziót és van mit látnom. A Szerbiai Rádió Televízió szerkesztője, Villiam Montgomery volt amerikai nagykövettel (ma Szerbiában üzletemberként tevékenykedik) folytat eszmecserét, abból az alkalomból, hogy az üzletembernek könyve jelent meg szerbül, amelyben felidézi nagyköveti tevékenységét. Montgomery nem mond semmi lényegeset, a műsor egyedüli csemegéje az, hogy a moderátor szinte majdnem úgy gazsulál Montgomery üzletembernek, mint Boris Tadic államelnöknek. Wallertsein könyvére pillantok. Miért nem ezzel a komoly amerikai tudóssal készít interjút a SZRT? Aztán a belgrádi könyvvásár jut az eszembe. Mikor kerül sor arra, hogy legalább egy órás beszélgetést lássak az SZRT-ban valamelyik íróval, a könyvvásár után, az olvasás évében? Annál is inkább, mert a külföldi könyvkereskedésekben egyre gyakrabban látom, hogy a szerb irodalom középnemzedéke komoly elismerést élvez Európában. Mikor beszélgetnek egyszer hosszasan Radoslav Petkovićtyal? Vladimir Pištaloval? Dragan Velikićtyel? David Albaharival? Hogy ne soroljam tovább, bár sorolhatnám, mert a sikeres írók névsora itt még nem ér véget. Ennek ellenére, a polgárok előfizetéséből élő RTSZ, éppen Montgomeryre kíváncsi?! Arra, hogy az üzletember tudassa a néppel: Djindjićet elbűvölte Legija!

Európa búcsút intett a jóléti államnak. Most már visszavonják azokat a kedvezményeket, amelyekhez annakidején a jobboldali neoliberális Margaret Tacher sem mert hozzányúlni. A középosztály meggyengül. Még tartja magát, de egyre veszélyeztetettebb. A pártoktól és az államtól független polgár veszélybe került. .