Posztnyugati korszak

A zürichi vonatban meleg volt. Rajtunk kívül a fülkében két osztrák ült és egy magyar fiatalember. Az osztrákok Salzburgba utaztak, akik éltek az alkalommal és Bécset csepülték. Proliváros, mondták nem kis lekicsinyléssel. Élénken ecsetelték az Ausztrián belüli kulturális különbségeket. A magyar fiatalember bólogatott, így van, hagyta jóvá, miután az osztrákok Salzburgban leszálltak. Pár évet dolgozott Bécsben, de ha Salzburgba vagy Grazba vitte az útja, más világokkal, szokásokkal találkozott. Ausztria nem olyan ország, mint Magyarország, mondta, hanem változatos és sokszínű. Magyarországon mindent Budapest diktál. Svájc azonban még Ausztriát is megelőzi, az ember, az egyik kantonból a másikba utazva azt is gondolhatná, hogy nem ugyanabban az országban tartózkodik. Most Zürichben él és dolgozik, csak a szüleit látogatta meg a karácsonyi ünnepek előtt. Az ünnepekre visszatér Svájcba, nem is számít visszaköltözni Magyarországra, gyerekei svájci német iskolába járnak. Amint anyagilag összeszedi magát, szüleit is kihozza a jobb orvosi ellátás reményében. Azt is megtudom tőle, hogy mostanában egyre több fiatal szakember távozik Magyarországról. Főleg orvosok, mert Svájcban és Németországban nagy az orvoshiány. De a mérnököket is keresnek, mérnökként ő könnyen kapott munkát. Miközben a terveit ecseteli, arra gondolok, hogy vajon a Vajdaságból áttelepült fiatalok tervezik-e a szülők áttelepítését, hiszen a kettős állampolgárság bevezetése után még formai akadályok sem merülnek fel. Az osztrák és a svájci sokszínűségre pedig gondolni sem merek. Mi több, biztos vagyok benne, hogy magyarországi egyszínűség a határon kívül élő kisebbségeket „elszürkíti”. Talán Erdély és részint a Felvidék kikerüli a csapdát, mivel ott nagyobb a regionális öntudat. Vajdaságban azonban ahol a két világháború előtt csak az értelmiségiek nagyon szűk körébe – Szentelekyre gondolok – ápolták, a regionális öntudat, ám a középosztályban nem eresztett mélyebb gyökeret. Egyáltalán létezett-e Trianon után vajdasági magyar középosztály? Vagy pedig volt egy dzsentri-majmoló réteg, még rosszabb, mint amilyet Németh László Erdélyben talált. Amennyiben létezett, Szentelekytől tudjuk, nem tartotta fontosnak a kultúra támogatását. 1945 után nullpontról kellett újra kezdeni. Később, a szocializmus jóléti korszakában kialakulófélben volt a magyar középosztály, amelynek értékrendjéről, kulturális igényeiről vajmi keveset tudunk. Nálunk divatos „csúcsértelmiség” ostorozása (leginkább íróembereket értik ez alatt), ami a meddő marakodás szintjére süllyedt, mert homályban marad az középosztály tanulmányozása, leírása. A kettő pedig szorosan összefügg egymással. Milyen volt a középosztályunk összetétele? Már a kirajzásakor is eléggé heterogén. A „proletár fázis”” után, a hatvanas években a fokozatosan rajzolódott ki, soriba tartoztak a magas szakképzettségűek (mérnökök, orvosok, tanárok, stb.), a gazdasági és a közigazgatási elit, a párt nomenklatúrája, stb. Közös vonásuk, hogy polgári hagyományok nélkül szocializmusban szocializálódtak, ebben a rendszerben ívelt fel a karrierjük. Ebből a heterogén rétegből toborzódott az államapparátusban, a közigazgatásban, a gazdasági életben, az igazságszolgáltatásban, az egyetemi katedrákon formálódott posztproletár vezetői elit, amely meghatározta a vajdasági magyarság sorsát, amit tehát nem lehet egy-egy költőre, íróra, festőre, színészre hárítani. Ők legfeljebb – sokszor az tiltakozásukkal is – művészileg sikeresen vagy kevésbé sikeresen fejezték ki középosztálybeli elit által legitimált közállapotokat, közhangulatot és érzésvilágot. Kritikusak voltak vele szemben, vagy pedig azonosultak vele, vagy esetleg nem vettek tudomást róla, ami szintén álláspont. Egyik változatban sem állíthatjuk, hogy ők teremtették a való világot. A tiltakozás a középosztályon belül marginalizálódáshoz vezetett, a beleegyezés, a kooperáció viszont felemelkedést biztosított a politikai ésa szakmai ranglétrán. Ezt az architektúrát a sajátos szerbiai rendszerváltás sem bolygatta meg alaposabban. Ugyanazon a középosztályon belül ment végbe a részleges elitváltás, amely húsz éve tartja a kezében a hatalmat. Ha egy pillantás vetünk a Magyar Nemzeti Tanács kiderül az erőteljes középosztálybeli fölény, azzal, hogy felzárkóztak a Milosevic korszakban szocializálódott nemzedékek. A fejlődésrajz elárulja, hogy a legalább töredékesen, csonkán megformálódó középosztályunkból hiányzott a kulturális háttér, ami a területi identitást provizórikussá és csonkává tette. Erdélyben a kulturális hagyomány, a Felvidéken pedig, Máraitól tudjuk, a polgári hagyomány képez megbízható hátteret a területi identitás részére – ez hiányzik nálunk. A Tito idejében létrehozott vajdasági identitás jórészt politikai volt, s másodlagosan a „helyi színekre” hivatkozó kulturális program, ezért omlott vált kérdésessé. Milosevic időszakában szintén politikai jellegű volt, azzal a különbséggel, hogy míg Tito idejében a vajdaságiasság főként a rendszerhez való lojalitást jelképezte, Milosevic idejében ellenzékiséget jelentett.  Ez a belső bizonytalanság vezetett oda, hogy egyre többen kétségbe vonják a vajdasági identitás mivoltát, mások viszont a széttöredezett világot másféle új egységbe próbálják összeállítani, tudván-tudva, hogy nagyobb perspektívában kell dekonstruálniuk és konstruálniuk. Ma nem indulunk a nullapontról, mint 1920-ban vagy 1945-ben, valamiképpen működnek a kulturális intézményeink, lezárult a vajdasági magyar politikai elitépítés, s ez az elit immár húsz éve, ugyanúgy, mint az 1945 utáni, sikeresnek minősíti magát. Léteznek oktatási intézményeink, (igaz) sanyarú helyzetbe sodródó médiumok (az elmúlt években megszűnésük vagy karcsúsításuk felgyorsult) irodalmi kiadóink, tehát beszélhetünk vajdasági magyar „felépítményről”, amelynek egyik szellemi alapja, a vajdasági identitás a vita tárgyát képezi. A kérdés az, hogy a Vajdaság csak földrajzi és közigazgatási fogalom, vagy kulturális is. A null-pontok tragikus óráiban az önbizalom biztosított erőt, most viszont az önbizalom hiánya jelent tragikus veszélyt.

Félelem a párhuzamos társadalmaktól

A svájci Kulturradio egész délelőtti műsorát a bevándorlók integrációjának szentelte. Interjúk, riportok, kerekasztal beszélgetések. A nyugati világot lázba hozza az iszlám előrenyomulása Hollandiában a lakosság 10 százalékát muzulmánok képezik, hallom az egyik interjúalanytól, ezzel a továbbiakban számolni kell, hiszen ez alaposan megváltoztatta az európai színképet. Mit tegyen Svájc, hangzik el a gondterhelt kérdés. Sugározzon a közszolgálati rádió arab és török nyelvű műsorokat? Mi legyen a többi kisebbséggel? Mi legyen az afrikaiakkal? A Sarrazin-vita tehát folytatódik. Thilo Sarrazin, a német jegybank elnökségi tagjának és szociáldemokrata párt tagjának könyve, a Németország felszámolja önmagát, nem csak a német kedélyeket korbácsolta fel, hanem nagy európai vitát indított be az integrációs problémákról. Lehet-e integrálni a bevándorlókat? A 65 éves bankár könyvet írt az integráció csődjéről. Nagy példányszámban elkelt könyvében többek között bevallja, hogy nem szívesen látná, hogy száz év múlva Németország muzulmán állam lesz. Pedig erre nagy esély van, hiszen száz év múlva a muzulmánok képezlnek többséget, a lakosság többsége pedig törökül én arabul beszél. De nem csak a távoli jövő aggasztja, hanem a közeljövő is, mert attól tart, hogy Németország fokozatosan „elbutul”, hiszen a bevándorlók gyermekei a hiányos nyelvtudás miatt az oktatási rendszer peremére szorulnak, a szociális támogatás pedig „parazita társadalmat” gerjeszt. Ezért a munkanélküli státusba kerülő bevándorlók részére kötelezővé tenné a közmunkát, a gyerekek részére pedig a német nyelvtudást. Aki akar – integrálódjon, aki nem, az – távozzon.  Sokkal többet nyom azonban a latba a „párhuzamos társadalmaktól” való félelme, szerinte a különböző kultúrák, szokások és erkölcsi törvények párhuzamos élete szétroncsolják a társadalmat. A nemzeti jobboldal ennek folytán megfogalmazta a programját, mely szerint nem alakulhatnak nemzeti alapokon létrejövő autonómiaformák, csakis egységbe szerveződő, egy és oszthatatlan társadalom létezik. Az államnyelvet mindenkinek kötelező ismerni, az állam pedig nem kötelezhető arra, hogy elfogadja a kisebbség nyelvét. Kétségtelen, hogy az EU-n belül növekvőben van „párhuzamos társadalmaktól” való félelem, s az sem kizárt, hogy Kelet-Európában is terjedni fog. A nyugati váltás máris érzékelhető Kelet-Európában, ahol bár nincsenek bevándorlók, ezért a keletiek a nyugati premisszákat saját körülményekre vonatkoztatják. Igaz, Sarrazint nyugdíjaztatták, számos értelmiségi felháborodva kommentálta nézeteit, de az is igaz, hogy a közvélemény kutatók szerint a német lakosság többsége, 56 százaléka, támogatja Sarrazin nézeteit, s csak 28 százaléka ellenzi. 16 százaléka nem mondott véleményt. Kezembe veszem a Frankfurter Rundschau mai számát, amelyben hosszú interjút olvasok Thimothy Gordon Achsal, az angol történésszel, aki a nyolcvanas években nyomon volt, és pontosan jelezte az államszocializmus összeomlását. Ez azonban nem maradt következmény nélkül a nyugati világban, amely 2000 után belépett a „posztnyugati korszakba”. Nem hiszi, hogy Nyugat-Európában „új fasizmus” van kialakulóban, de az biztos, hogy a munkaerőpiacon érzékelhetőek a fasizmus jelei. A Nyugat sem a régi már. Nyugat-Európa a 19. és a 20 század első felében ismerte Ázsiát és Afrikát. Igaz, ezekre az ismeretekre a kolonializmus függvényében tett szert. 1945 után azonban radikálisan megváltozott a helyzet, Nyugat Európa elvesztette gyarmatait, s figyelme teljes mértékben Amerikára irányult. „Amerika lett Európa szappanoperája”, jelenti ki. Most a 21. század elején azonban Európának újra fel kell fedeznie a világot.  Kínát, Indiát, például. Érdekes, hogy a neves angol történész, aki 1990 előtt rajongva irt a kelet-közép-európai változásokról, most eléggé rezignált. E tekintetben Magyarországot „nagyon komoly esetnek” nevezi. Nem a nyugdíjrendszert vagy a médiatörvényt emlegeti, hanem a társadalom erőteljes jobbra lendülését, amellyel megdőlt az európai össztársadalmi egyetértést és plurális demokráciát biztosító egyensúly. Hasonló, bár nem ennyire kifejezett, jelenségek tapasztalhatók a többi volt szocialista országban is. Ezekben a tektonikus elmozdulásokban viszont meglepő, hogy Szerbia alig kerül szóba. Lehet, hogy ez nem is olyan nagy balszerencse.