Példát mutatunk a svájciaknak!

Tudom, hogy egy nap elindulok, azzal a hittel, hogy hosszú lesz az út. Azonban kiderül, hogy az út nagyon rövid, s félúton rádöbbenek, hogy soha sem érek célba.

A kairói tömegtüntetések ürügyén a Tageszeitung esszéíró arról értekezik, hogy csak a városok lázadnak. Jó kiindulópontot biztosít annak a kérdésnek a megválaszolására, hogy mi teszi a várost várossá. Városokról, szerinte, csak ott beszélhetünk, ahol a tömeg szembeszegül a hatalommal. A város lázad, elégedetlen, és demonstrál. A provincia nem lázad, nem demonstrál, legfeljebb morgolódik. Ám ha a kisváros fellázad a hatalom ellen, akkor többé nem nevezhető provinciának.

Ahogy látom, a sajtó felmelegíti az 1983-as regénypályázat történetét. Az egyik szerző, jelenleg rangos politikus, szóvá teszi, hogy a klán megakadályozta regényéből akár egyetlenegy példány is hivatalosan átjusson Magyarországra. A vád súlyos, hiszen egy rangos közéleti tisztségviselő mondta ki. Felmerül a kérdés, kik voltak akkoriban a Forum Könyvkiadó szerkesztői? Arra emlékszem, hogy Ács Károly, továbbá az elmaradhatatlan, örökös szerkesztő Tomán László. Az ő példamutatásukról ez elmúlt években sokat írtak. Hogy lehetséges, hogy nem tiltakoztak, hiszen azokban az években legalább ilyesmi ellen lehetett tiltakozni.  Csak súlyosabb „kihágásért” járt a sötét bosszú. Így például a Symposionban megjelent bírálatokért. E derék szerkesztők képezték a klánt? Vagy csak a főszerkesztő egymagában, ők csak statisztáltak mellette? Hogy ki volt a főszerkesztő, arra ma már nem mernék mérget venni. De ha igazat állít a szerző, akkor a főszerkesztő volt a klán vezéregyénisége volt. Ennél is fontosabb, hogy kik voltak a kiadó legfelsőbb politikai szervének, vagyis a Kiadói Tanácsnak a tagjai. Bizonyára őket terheli a legnagyobb felelősség. Egyben biztos vagyok: Sziveri János nem volt tagja ennek a testületnek. E hogy kik ültek benne, arról nem szól a fáma. A vád kemény, s bizonyára tényfeltáró újságírásuk megtalálja a módját, hogy feltárja az igazságot. A klánok ugyanis nem maradhatnak névtelenek. A klánok ugyanis, csak akkor veszélyesek, ha hatalommal és a közpénzek felett rendelkeznek. Nem véletlen, hogy Malraux nem engedélyezte, hogy minisztersége idején kiadják a könyveit. Pedig nem is a közpénzekből finanszírozták könyvei kiadására vállalkozó kiadókat. Malraux tudta, hogy a tisztség sokszor közvetve (is) privilégiumokat biztosít. Tegnap is úgy volt, mint ma. Így van ez Franciaországban és a Vajdaságban is. Természetesen, a privátkuckóban bárki szervezhet klánt, ha nincs hatalma, ha nem rendelkezik a közpénzekkel, akkor csak mosolygunk rajta. Lehet véleménye, istenem! A vélemény szabad, a hatalom veszélyes.  Ugyanakkor kultúrtörténeti szempontból érdekes lenne feltárni, hogy melyek azok a könyvek, amelyek nem kerülhettek magyarországi könyvárusítási forgalomba. Vagy csak egyetlenegy nem juthatott át a határon? A sajtóban megjelent reklámszöveg ugyanis ezt sugallja.  De ha már a regénypályázatnál tartunk a tárgyilagos és oknyomozó sajtó feltárhatná, hogy abban az évben mely könyvek nem kerülhettek magyarországi forgalmazásba, s a regénypályázat öt kiadásra javasolt műve közöl, melyik kiadásával késedelmeskedett a Kiadó, olyannyira, hogy nem teljesítette szerződésbeli kötelezettségét sem.  Mert nem jó, ha csak egy ma is aktív politikussal történt (esetleges) igazságtalanságot szellőztetik a média illetékesei.

Bernben hideg, szeles idő. Délelőtt a svájci parlamentben. Olyasféle érzés kerít hatalmába, hogy az elnöki szék már több száz éve ugyanott áll, ahol most. És soha senki nem meri elmozdítani. A kavicsok az út mentén is évtizedeken át ugyanazon a helyen állnak.  Immár a történelem sem fontos. Bern túljutott a történelmen, amelyet az idelátogató turistáknak találták ki. A történelem annyira beivódott a hétköznapokba, hogy metafizika lett belőle.

Képviselő-bár jegyzi meg ironikusan a berni vendéglátóm. Itt találkoznak a képviselők, itt cserélnek véleményt és itt bizony sokszor itt kötik meg a piszkos alkukat. Ám a média is itt tanyázik, résen van, nem kegyelmez a honatyáknak. A puritán Svájcban nem nézik jó szemmel, ha a honatya, vagy ha egy politikus „félrelép”. Ebben különbözik Olaszországtól. Ugyanakkor a bankok országában azonnal lefülelik azt a politikust, akinek maga felé hajlik a keze, és ilyenkor kitör a botrány. Svájc, mondják, unalmas ország, de azért néha-néha kitör a botrány. A svájci polgárok nagyon is figyelik, hogyan költik és osztják a pénzt a politikusok. Minden fordítva történik, mint a magyar kisebbségben. Nálunk izgalmas az élet, de mivel egyetlenegy kisebbségi politikusnak sem hajlik maga felé a keze, ezért nincsenek botrányok. Nálunk ugyanis Grál-lovagok vannak a hatalmon! Lám, még a svájciaknál is különbek vagyunk. Példát vehetnének rólunk.

Vacsora a Dornstädter unokákkal és dédunokákkal. Az evőeszközökön egyszerű betűkkel írja: Dornstädter. Az unokák legalább ezt megmentették a 2. világháború után. A régi újvidéki kávéház fényképeit nézegetem, még abból az időből, amikor új volt. Új és mégis patinás. Ez a patina hiányzik a mai újvidéki kávézókból. A legtöbb helyen a zene túl hangos, a fény túl erős, a díszek túlságosan ragyognak. A fotelek túlságosan előkelőek. Ez az újvidéki provincializmus lényege a túlzás.

A Le Monde újságírói újra tiltakoznak. A sajtószabadságot féltik. Nemrégen olvastam viszont, hogy a vajdasági magyar újságíró-szervezet elégedett a sajtószabadsággal. Sokkal elégedettebb, mint a belgrádi szerb újságíró szervezetek. Arról nem is szólva, hogy még a francia politikusok is példát vehetnének a vajdasági magyar politikusoktól, akik -. mint az újságíró-szervezet tagsága véli – a sajtószabadság „élharcosai” lettek. Ebben is európai példakép vagyunk! A különböző újságíró szervezetek jelentéseiből kitűnik tehát, hogy Európában legjobban a vajdmagyar sajtóban virágzik a szabadság!

Jason Hackworth, pontos határvonalat von a liberalizmus és a neoliberalizmus között. A kettő nem ugyanaz, csak Bácskában egyenlítik ki őket. A mi uralkodó kisebbségi elitünk neoliberális, mert a neoliberális kormány gazdaságpolitikáját támogatja, ám egyre kevésbé liberális. A neoliberálisok azzal igazolják magukat, hogy szükségszerűség végrehajtói, nincs más út, csak a szabad piac útja. Ha elismerjük a szabad piac vastörvényét, akkor mindannyian neoliberálisok leszünk. Egyben azzal vigasztalnak bennünket, hogy a neoliberalizmus senkinek sem árt, hiszen apolitikus. Végre, az apolitikus, az ideológiák végéről elmélkedő értelmiségiek is megtalálják saját igazolásukat. De mi történik akkor, ha kételkedni kezdünk a szabad piac vastörvényében? Mivel igazolják magukat ezek az „apolitikusok”, ha kiderül, hogy ez a piac mégsem annyira ideológiamentes? Főleg a kelet-közép-európai vadkapitalizmusban!

Európa napról-napra gyávább lesz. Egyre inkább fejet hajt a nacionalizmus előtt. A nyugati rész az iszlámtól fél, a keleti pedig a saját szomszédjaitól.  Európa két része rossz lelkiismerettel vállalja kompromisszumait. A brüsszeli atyák abban reménykednek, hogy szép szólamaikkal megnemesítik a barbárságot.

Tegnap a svájci közszolgálati rádió szinte óránként sugározta a német szociáldemokraták fölényes hamburgi szenátusi választási győzelméről szóló hírt. A „zöldek” is egyre népszerűbbek. A konzervatív Neue Zürcher Zeitung annyira fontosnak tartja az eseményt, hogy első oldalon közli a hírt. Berlinben ünnepelnek, ott szintén biztosra veszik a baloldal győzelmét. A közvélemény-kutatók szerint a (jobbközép) kereszténydemokraták a német fővárosban teljesen esélytelenek. Angela Merkel a jobboldal vezetője joggal gondterhelt, az eddigi előrejelzések szerint pártja vesztésre áll. Nyugat- és Kelet-Európa párhuzamba állításával meglepő tünetekre figyelhetünk fel. Négy-öt évvel ezelőtt a nyugaton a jobboldal tört élre. Még a hagyományosan liberális Hollandiában is fölényesen győzött. Ma, legalább is úgy tűnik, hogy ez a hullám gyöngül, Nyoma sincs Sarkozy egykor frenetikus népszerűségének. A jobbközép olasz sztár, Berlusconi alatt inog a szék. A közvélemény-kutatók Nyugat Európában a baloldal előretöréséről számolnak be. Nincs ebben semmi különös, működik a politikai váltógazdaság, amelyből nem kell messzemenő következtetéseket levonni. Nem az a legfontosabb kérdés, hogy melyik párt van hatalmon, hanem az, hogy váltogatják egymást, nehogy bepókhálósodjon az ég.