Paplan és pléd

A háztömb előtt leállít a házi tanács elnöke. Elmondja, hogy a hőerőművek új mérési módszerének és fizetési szabályzatának bevezetése után alaposan felszökik a havi számlánk összege. Az ablakok szelelnek, a betonfalak nem őrzik a meleget. Fázni fogunk. Mondom neki, hogy én már tavaly is plédbe bugyoláltam magam s úgy írtam. Most paplanba kell majd bugyolálni magát, figyelmeztetett. De nem ez a legfőbb gond, hanem a számla. Majd gondterhelten hozzátette, hogy ő már megpróbálta felhívni az illetékesek figyelmét a gondra, de azok azt válaszolták neki, hogy szigeteljük a panellakásokat, építsünk be új ablakokat. De ez családonként sok ezer euróba kerül. Kinek van ennyi pénze? Amíg mondta a mondókáját a francia király története jutott eszébe. Közölték vele, hogy a nép éhezik, mert nincs kenyérre pénze, mire felháborodva visszakérdezett, hogy ha nincs kenyerük, akkor fogyasszanak kalácsot. Meg azt mondták, hogy forduljunk a parlamenti képviselőnkhöz, panaszkodott az elnök. De azok nem a panellakások polgáraira hallgatnak, hanem a pártokra, folytatta. Panaszát azzal fejezte be, hogy a napokban lemond a tisztségéről, mert nem tud segíteni a lakóknak. Hát igen, az a baj, hogy nálunk csak a házi tanács elnöke mond le. A pannon télre meg a jó meleg paplanra gondoltam. Elnök úr, ne siesse el a lemondást, Önt senki sem teszi felelőssé, vigasztaltam. Minden aggályoskodás nélkül mondtam ki, hogy „elnök úr”, mert végre találkoztam egy elnökkel, aki úri módon viselkedik.

A többértelműség gyűrűjében

Néha nagyon megállapítanom, hogy hol is élek, s sokszor vagyok kénytelen megállapítani, hogy a bizantikus többértelműség gyűrűjében. Egykor az irodalomban dívott a tudatosan megszerkesztett, a képzelet rejtett tartományait felszabadító többértelműség, ami idővel egyre mesterkéltebb lett, mert a mindennapi életünk, értékrendünk vált többértelművé, ami az értékrendek viszonylagosságát hozta magával. Ma már a többértelműség és a viszonylagosság terrorja alatt élünk. Az irodalomban is, az életben is, hiányoznak az egyszerű, pontos mondatok. Amit sokáig fantasztikusnak tartottunk, ma élethű lett és fordítva.

A szemafor zöldet mutat, nyugodtan léptem az úttestre. Mellettem egy anya gyerekkocsit tolt, s férje pedig egy csomagot cipelt. Az úttest közepén vagyunk, amikor a gyerekkocsi előtt egy luxus dzsip fékezett, s néhány centiméterre a babakocsi előtt áll meg. A fékek csikorgása bennem is rémületet keltet, s éreztem, hogy gyorsabban ver a szívem. Az apa elkáromkodta magát, majd hozzátette, hogy így viselkednek a tájkunok gyermekei. Vagy a politikuscsemeték, egészen mindegy. Az öklét rázta a dzsip előtt, amelynek ablakából egy fiatalember hajol ki, ő is nagyot káromkodott, s azzal fenyegette az apát, hogy szétveri a pofáját.  Az anya szedte a lábát, menekült az úttestről, a gyalogjárdán visszafordult, s onnan könyörgött a férjének, hagyja abba a vitát, mert pórul jár. Erre a férj is jobbnak látta, ha kerüli a konfliktust. Könnyen elgázolhatott volna bennünket, mondta az asszony, de ne vitatkozz vele, mert biztosan revolvert hord magánál. A dzsip elrobogott, a férj a „becsület” kedvéért a járdán sem hagyta abba a káromkodást, majd megesküdött, hogy soha többé nem fog „ezekre” szavazni. Szóra sem lenne érdemes, ha ez a jelenet nem a rendőrség közvetlen közelében játszódott volna le. A kocsi vezetője ezzel is tudtára akarta adni mindenkinek, hogy a rendőrségtől sem tart. Ha netán elgázol bennünket – nagy huzavona után, mivelhogy a bíró elfekteti a periratokat – a most kinevezett, megreformált és független bíróság néhány évet szab ki rá, a végén pedig az apuka elintézi, hogy gyermeke amnesztiát kapjon. Mindezek után eszembe jut, hogy kiknek a kezében van a hatalom Szerbiában. Miért van az, hogy Boris Tadic szépen beszél, sok jót ígér, de valahogy beszédeit elfektetik valahol, valamelyik irodában. Már lassan elfeledkezünk arról, hogy erélyes harcot jelentett be a korrupció ellen. Néhány kisebb hal a horogra került, s aztán lezárult az ügy. Az anyagot elfektették. A tisztességtelenül meggazdagodottakról már alig esik szó. Szóra sem érdemes. A politikusok kezdenek bábukra hasonlítani, akik esetleg megkeseríthetik az átlagpolgár életét, de igazi hatalom nincs már a kezükben.  Szerbiában létezik egy láthatatlan hatalom, ez pedig a ragadozó tőke, amelynek az ölébe hullott a hatalom, mivel a demokratikus intézmények tekintélye egyre kisebb. A polgárok olvassák az újságokat, s kacagva idézik a címszavakat. Visszatérnek a bársonyfotelekbe Milosevic szocialistái? Ugyan ki hozta vissza őket? Csak úgy maguktól besompolyogtak a kabinetekbe? A takarítónők csempészték be őket? Ugyan már, mondják nevetgélve. A szavak hitelüket veszítették, az emberek nem háborognak. Röhögcsélnek. Nagyban hódit a passzív cinizmus Joggal! Mert igencsak mulatságos lett a tíz évvel ezelőtt sokat ígéri demokratikus szerbiai ellenzék. Hogy történhetett meg az, hogy azok az emberek, akik a kilencvenes években Milosevic hatalmi elitjével bátran szembeszálltak, mára elvesztették bátorságukat? Sokféle magyarázat van erre, a leggyakoribb a választási matematika, a koalíciós kombinatorika. Mindez igaz, de a politikának, mégis, kell, hogy legyen némi emberi dimenziója, máskülönben hitelét veszti. Sok olyan ismerőssel találkozom, akik nem szándékoznak szavazni, holott eddig minden az urnák elé léptek. A politika kimerül a taktikázásban, a helyezkedésben, a kivárásban. Ilyenkor terjednek a szélsőségek és az utcai erőszak és egyre magabiztosabb lesz a láthatatlan hatalom, mint ahogy az előbbi jelenet is tanúsítja.  Szórványok és a szóvirágok

Pomogáts Béla szerint az érvényesnek tekinthető statisztikai adatok szerint a nagyvilágban közel két és fél millió magyar él szórványban. Az anyaországot is beleszámítva, minden hatodik magyar! Ezen áll vagy bukik minden! Ez a tény azoknak ad igazat, akik szerint a magyar kisebbségi közösségben ezzel számolva kell az anyaországi támogatást tervezni. A különböző szórványkonferenciákon ugyanis nagy egyetértés van abban, hogy a tömb képes önfenntartásra, a szórvány nem, tehát azt kell segíteni. Ez az alapvető különbség a szórvány és a tömb között. Imigyen beszélnek a tanácskozásokon. A valóságban azonban más játszódik le, a kedvezményezettek listáját böngészve ugyanis arra a következtetésre jutottam, hogy a tömb nem képes önfenntartásra, ezért maximálisan támogatni kell. A szórvány pedig elégedjen meg a szóvirágokkal meg az ígéretekkel. Persze van kivétel, a Székelyföld saját költségvetéséből támogatja a szórványt.

Hans Magnus Enzensberger, német költő vitacikkeit olvasgatom a Frankfurter Allgemeine Zeitungban.  A német költészet nagyja, aki méltán foglal helyet az európai költészet élvonalában, keményen ostorozza a német közállapotokat, a médiát, s természetesen a politikusokat. Szavának súlya van a közpolitikában, a közéletben, s a politikusok nem vállalkoznak arra, hogy durván nekirontsanak. Köztük is nagy tiszteletnek örvend, s ellenfelei is méltányolják gondolatait. Szó sincs kivételes esetről, az európai szellemi életben megszokott dolog, hogy írók, művészek, független társadalomtudósok,
kényes és kellemetlen kérdéseket tesznek fel. Óhatatlanul megfordul a fejemben, hogy akad-e a kisebbségi életünkben egy költő, aki időnként megszólal és feladja a leckét. Sajnos, nincs. Tegyük fel, hogy harminc évvel ezelőtt a félelem játszott közre, de akkor mivel magyarázható, hogy ma is elmarad a kritikus, közvélemény-formáló diskurzus, amely nélkül elképzelhetetlen a kisebbségi közélet. Ez a demokratikus közélet természetes velejárója. Ha egy politikai testület határozatot hoz, akkor a nyugati sajtóban az ellenzéki politikusok is szót kapnak, támadják a döntést, lehet, hogy tévednek, de a szót akkor sem szabad megvonni tőlük. Következnek a független elemzők, akik szélesebb kontextusban s ugyancsak kritikusan elemeznek. A politikusok pedig nem adnak naponta interjúkat. Helyettük a tettek beszélnek, a vannak tettek. Ha sok interjút adnának, akkor az olvasóban felébredne a gyanú, hogy a szavakkal rejtegetik a tettek hiányát. Nézzük csak meg, hogy Angela Merkel évente hányszor ad interjút a die Zeitnak, a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak, vagy a Süddeutsche Zeitungnak. Nálunk fordítva van! A kritikai hang háttérbe szorul, s a sajtóban a politikusok dominálnak. Ha így haladunk, akkor a miss-választásokon is két-három kisebbségi politikus a szerepel majd.